Sáros utca, síri csend a borsodi vidéken, szinte agyon nyom a magány és az elmúlás Szalonnán. Hornyák Andrásnál csöngetünk, semmi. A nehéz vaskapu azért nyitva, falun még él a bizalom, hátra botorkálunk hát, lessük, mikor ugrik nekünk egy kutya, de még az sem zavarja fel a háziak csöndjét. Zörgetjük bőszen az ablakot, erre nagy kiáltás a válasz: „jöjjenek csak, már vártam magukat”. Szikár öreg áll előttünk – mosolyogva, talpig fessben Bandi bácsi. Látjuk: készült, illendően fogad. Csizmája precízen kibokszolva, vasalt nadrág, ing és pulóver; frissen borotvált arca zavarba hoz minket, borostás ifjoncokat. Jólfésült haja szintén árulkodó: rendhez, fegyelemhez szokott férfi áll előttünk.

Invitál, üljünk körbe, székeket húz maga mellé, jó közel, mert – mint mondja – kicsit már nagyot hall. Háziborral kínál, de udvariasan elutasítjuk egyelőre; először koncentráljunk a „történelem alulnézetből” témánkra: háború a baka szemével. Megtudjuk tőle, hogy egy pesti hadtörténeti intézettől már jártak nála korábban. „Reggel 10-kor kezdtünk beszélgetni, este 10-kor mentek el” – mi azért megnyugtatjuk, hogy ennyi időt nem szeretnénk elrabolni az életéből. Szinte csalódott. Mesélne. Bele is kezd rögtön, időről időre a combunkra helyezve kezét, megnyugtatón, figyelmet kérve. Kassa – kiképzés. Keleti front – a háború első véres összecsapása.

– Megjött a parancs: nyomuljunk előre ék alakban, az én Zrínyi tankom megy elől, átgázolva a mezőt akkor már teljesen beborító holttesteken – rezzenéstelen arccal mesél. – Bekerítettek aztán minket, de kitörtünk, aztán persze hátrálnunk kellett. Egészen Budapestig megőriztem a harckocsinkat, de sok bajtársunkat elveszítettük. A szomszédos faluból is besoroztak hozzánk barátokat, sokan meghaltak közülük, ahogy az egyik bátyjám a fronton, egy másik hadifogságban.

Csendben, értetlenül (hitetlenkedve?) ülünk. Ő pedig ki nem fogy a szóból. Hogyan kellett megadniuk magukat a magyar fővárost ostromló szovjeteknek; hogyan került vissza orosz földre hadifogságba; hogyan tengődött, és csak a rá mindig is jellemző szívósságának, kitartásának hála bírta elviselni a rabság megpróbáltatásait – miközben a nála látszólag erősebbek sorra adták fel a harcot az éhezéssel, embertelen munkaszolgálattal szemben.

Hogy lehetett ezeket a megpróbáltatásokat fizikailag kibírni, és talán főleg: lélekben feldolgozni, soha fel nem adni? Hát úgy – mondja az öreg –, hogy én már gyerekként elveszítettem az édesapámat, anyám egyedül nevelt testvéreimmel. Volt, hogy csigákat szedtünk a mezőn, és megsütöttük őket, ennyi volt a napi ebéd. Kemény időket éltünk, bár a báró egész jól bánt velünk, falusiakkal. „98 éves vagyok, de soha nem voltam depressziós” – mondja, és mi pusztán ennek kimondásától összerezzenünk. És szégyenkezünk.

És milyen az, amikor mesél ezekről az embereknek? – kérdezzük távozóban, mintegy mellékesen. „Nem hisznek nekem, fiacskám, nem hisznek” – mondja keserűen, majd besiet a házba. Mi pedig taposva a sarat, megpróbálunk visszatérni lélekben is a hétköznapok jól megszokott, kényelmes, 21. századi rendjébe. Hogy átadjuk magunkat az ok nélküli rossz közérzetünknek…