Régóta dolgozik a DVTK-nál?

Még 'kilencvenháromban jöttem ide, mint technikai vezető, azóta is gyerekekkel foglalkozom. Sokszor persze a felnőtteknél is besegítettem, de főleg az utánpótlásban tevékenykedtem, ahogy a mai napig is. Megszervezem az utazásokat, az étkezéseket, szállást foglalok, valamint kocsiba ülök és viszem a sérülteket kezelésekre.

Ez idő alatt rengeteg tehetséget láthatott.

Bizony, sokan kerültek fel a felnőttekhez. Szerencsére ez a mai napig igaz, és amíg évekkel ezelőtt tíz gyereket vittek el tőlünk a nagyobb csapatok, addig idén nyáron már csak kettőt. Ez az akadémia beindításának köszönhető, jövőre talán egy gyerkőc sem vált csapatot. Az utánpótlás-válogatottakba rendszeresen adunk fiatalokat, őket ilyenkor én szoktam felvinni a központba.

Sok mindent átélhetett az elmúlt közel huszonöt évben.

Mindig itt voltam – akkor is, amikor négy hónapig nem kaptam fizetést, vagy akkor is, amikor százasokban kaptam meg. Voltak nehéz időszakok, a munkám sem volt mindig fenékig tejfel, igen sok stresszel járt, ebből adódtak a gondjaim. Tizenkét éve volt egy szívinfarktusom, a szívem állapota folyamatosan romlott. Egy idő után már a lépcsőn is alig bírtam felmenni, de volt egy pont, amikor meg lehetett menteni az életemet.

Tavaly július tizedikén volt az operációja, most pedig már itt ülünk, beszélgetünk.

Az orvosok tanácsolták, minél gyorsabban végezzük el a műtétet, mert az Országos Egészségügyi Pénztár hatvankét éves korig vállalja a költségeket, ami nagyjából tizenöt millió forint. Szerencsém volt, hogy egy hét alatt találtak nekem egy donort. A beültetett szívről nem árultak el sokat, csak azt, hogy fiatal, harminc év körüli. Az operációra a budapesti Városmajorban, a Szívklinikán került sor, ami szerencsére sikeres volt. Késő délután kezdődött a műtét, tizenvalahány órás volt – egy orvosi csoport kivette a szívet, míg a másik berakta az újat. Kétszer meghaltam, bevéreztek az erek, így ki kellett újra nyitni a mellkast, betenni pár öltést. Tizenhárom napig voltam mesterséges kómában az intenzív osztályon, és az orvosok mondták utólag, hogy elég grízes volt a hangulat. A műtét után a tizenharmadik napon felébresztettek. Most egy év és egy hónapos vagyok. Újjászülettem.

A teljes felépülés viszont még több időt vehetett igénybe.

Kilencven kilogrammal mentem be a kórházba, hússzal kevesebbel jöttem ki. Rengeteg gyógytornász-gyakorlattal dolgoztunk azon a szakemberekkel, hogy újra tudjak járni, de még fontosabb volt az életmódváltás. Az egészséges étkezés már a legfontosabb a számomra. Teljes kiőrlésű vagy rozskenyereket fogyasztok, rengeteg fehérje hússal. Édesség, banán, krumpli már egyáltalán nem szerepel az étrendemben, helyettük gyümölcs és párolt zöldség, rizs teszi teljessé a menüsoromat. Ezt fontos, hogy ne szegjem meg, és a gyógyszereimet is szednem kell. Most már csak néhány szemet kell, de valamelyiket életem végéig. Az orvosok biztosítottak róla, ezzel a szívvel akár harminc évet is le lehet élni, ennek érdekében szigorúan betartom az utasításaikat. Alkoholt is csak mértékkel lehet fogyasztani, nagyobb alkalmakkor, mint például a harminchetedik házassági évfordulómon, ami a napokban volt. Azért egy pohárka sört meg lehet inni. Amellett, hogy egészségesen étkezem, konditerembe is járok, igyekszem magam formában tartani, napi egy edzésre mindig szakítok időt. A kórházból szeptemberben engedtek haza, és januárban már újra munkába tudtam állni. Jó, hogy itt vagyok, és dolgozhatok… Aki ezen nem esett át, az nem tudja, hogy ez egy kőkemény műtét.

A diósgyőri futball vérkeringésébe hogyan sikerült belecsöppennie?

Miskolcon születtem, ide köt minden. A régi Vándor Sándor utcában volt egy kispályás focicsapatunk, a hetes iskolába jártunk le a haverokkal. Nagyon jól ment a csapatnak, még László István és Szlifka Miklós is itt játszottak, mielőtt profi szerződést kaptak volna Diósgyőrből. Én szerveztem a csapat ügyeit, szponzorokat próbáltam szerezni, és egyszer visszaszólt a Malév. Kaptunk tőlük egy garnitúra mezt, abban játszottunk. Majd jött a DVTK-tól Farkas Gábor technikai vezető, hogy neki szüksége lenne egy segítő társra, és rám gondolt, mivel főállásban műtősfiú voltam, így a könnyebb sérüléseket akár ott helyben is el tudtam látni. Sokat gondolkodtam rajta, kikértem a feleségem véleményét is, hiszen a Semmelweis kórházban nekem biztos helyem volt. Sokáig együtt csináltam a kettőt: délelőtt a kórházban voltam, majd délutántól kora estig a Diósgyőrnél dolgoztam másodállásban. A klub fő állást 'kilencvenkilencben kínált nekem, amit elfogadtam.

Voltak nehézségek az évek alatt. Ön mindig kitartott a DVTK mellett?

Sok vezető megfordult itt, meg sem tudom őket számolni, az edzőkről, kollégákról nem is beszélve. Én jól dolgoztam, szerettem is mindig a munkám, nem adtam fel, valahogy mindig sikerült itt maradnom. Most szerencsére jónak tűnik a helyzet, remek edzőink vannak, akik rengeteget dolgoznak a fiatalokkal. Jó érzés, amikor megismernek, köszönnek nekem az egykori munkatársak, volt játékosok. Egyszer Szombathelyen játszottunk az utánpótlás csapatokkal, Vanczák Vilmos pedig kijött a mérkőzésre, és kedvesen üdvözölt. Sokan ismernek, szeretnek, amire én nagyon büszke vagyok, hihetetlenül jól esik.

Névrokonával, a korábbi diósgyőri edzővel kerültek vicces helyzetbe?

Nagyon jó kapcsolatot ápoltunk egymással. Amikor Feri nálunk játszott, és sérült volt, én is segítettem neki, de amikor úgymond ellenfélként találkoztunk, akkor is mindig váltottunk pár szót.

Bódog Tamás szakmai igazgató lett az utódja, őt milyen szakembernek látja?

Senkit nem szeretnék megbántani, de szerintem Tamás az elmúlt huszonöt év legjobbja a klubnál. Több edzését is megnéztem. Elképesztő, mennyi mindenre oda tud figyelni. Megköveteli a fegyelmet, a kitartást, de pszichésen is sokat hat a játékosokra, ha pedig kell, akkor büntet. Ilyen edző még nem volt itt, az biztos.

Ön nem szeretett volna profi futballista lenni?

Szerettem volna a DVTK-ban focizni, kapus szerettem volna lenni, de tizenkét évesen, későn kezdtem el. Sokan már évekkel előttem jártak, úgyhogy inkább átpártoltam a kézilabdára. Az NB I/B-ben játszottam, beállós és szélső voltam a Miskolci Vörös Meteor ifjúsági csapatában. Aztán tizennyolc esztendősen egy csúnya térdsérülés következtében elszakadt a szalagom. Érdekesség, hogy a fiam, Ádám, aki szintén technikai vezető itt a klubnál, ugyanúgy tizennyolc évesen szenvedte el első szalagszakadását, csak neki azt egy másik is követte. Pedig tehetséges srác volt, focizott a DVTK-ban, állandó tagja volt a tartalékoknak. Miután szóltak neki, hogy a felnőtt csapatban is számítanak rá, jött az első sérülés. Amikor Ádám még kicsi volt, akkor is jártunk folyamatosan a DVTK meccseire, és emlékszem, inkább a makukahéjban tologatta a matchboxot négyévesen, később azonban már érdekelte a szurkolás is.

Remek szakács hírében áll, ezt bizonyítják a Lecsó fesztiválon szerzett serlegei is.

Majdnem minden edzőnek főztem, már-már hagyomány volt ez a klubon belül. Nem csak a felnőtt, a többi csapatnak is készítettem ebédet, vacsorát.  Az egyik kedvenc személyes történetem az, amikor Csank János lőtt egy vadat. A fülébe jutott, hogy tudok főzni, és megígértem neki, hogy elkészítem az ételt. Fel is hívott valamikor éjszaka: megvan a kétmázsás vad, holnap hozza. Így is történt, de szerencsére csak hatvan kilót nyomott, azért a kétmázsással nem tudom, mit kezdtem volna. Feldolgoztuk, megfőztük, Jani pedig megveregette a vállam és azt mondta, ilyen finomat még soha nem evett. Egyszer például a stadionban voltunk, ötven kiló halat kaptunk, abból készítettünk halászlevet. Egyszer Fodor József kollégám megkért, hogy vigyem tovább az általa szervezett Lecsó fesztivált, mivel ő nyugdíjba megy. Mindig is hívott, hogy menjek főzni, aztán jöttek is az eredmények, egyéni legjobbnak is megválasztottak 2015-ben lecsó, és 2017-ben pecsenye kategóriában. A legutóbbi lecsófesztivált együtt szerveztük Fodor Józseffel, nem igazán tud elszakadni a fesztiváltól.