Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület számos projektjének közös pontja a várostörténet – annak nemcsak megismertetése, de újabb és újabb emlékek felderítése és rögzítése. Fontos eleme volt a lokálpatriotizmus erősítése az időutazós Kama-játéknak ugyanúgy, mint a perecesi Tündérkertnek. Nem is beszélve a Tudásgyár helytörténeti szekciójának vezetéséről vagy az oktatás, képzés és tudatosságnövelés kategóriában elnyert Europa Nostra Díjról. Mégis, ami a város legszélesebb közönsége által, leginkább hozzáférhető tevékenységükből, a könyv. 2011-ben jelent meg az A Célváros, 2014 végén pedig napvilágot látott a folytatás, az Utánam, srácok! – hétköznapok Miskolc rendszerváltozás előtti évtizedeiben.
Az Utánam, srácok! vezérfonalát természetesen az azonos című televíziós gyerekfilmsorozat adja – komoly meglepetésekkel szolgálva. A „Miskolcon játszódóként” elkönyvelt film jó néhány, „egyértelműen itteni” színhelyéről ugyanis kiderül, hogy az budapesti. Sőt, még az a bizonyos villamos sem miskolci kiskertben állt – még ha volt is, sőt, voltak olyan miskolci kiskertek, amelyekben kiszuperált villamos szolgált hétvégi házként…
A filmben megjelenő helyszínek és korfestő elemek lehetőséget adnak arra, hogy bővebben szóljanak a szerzők a miskolci villamosokról, a lillafüredi, vízikerekek által működtetett mesekertről, a lakótelepek építéséről, a város neonfényeiről, és persze a kilátóról, ami mindig a városról beszél – akár a teraszáról enged bepillantást a háztömbök közé, akár jelképként idézi meg Miskolcot. Olvashatunk a korszak egyik meghatározó eseménye, a Miskolci Filmfesztivál több mint negyedévszázadáról éppúgy, mint a kiskertmozgalomról. Van-e köztük olyan téma, ami messzire elkerülte a mi családunkat, ami nem idéz semmilyen személyes emléket? Aligha.
A beat és a rock miskolci jelenlétéről írjanak, ahhoz nem kell semmiféle apropó, ám most szolgáltat a filmzene. Természetesen szó van az Építőkről és a Metálról is, de a történet nem zenekar-, hanem a klubok és a zenei élet története rajongókkal, rockfesztivállal, a hatalommal való viszonnyal – egészen az ős Eddáig.
Hasonló kiadványokban talán szokatlan módon helyet kapott egy bulvárfejezet – aminek természetesen sem a neve, sem a célja nem bulváros, ám a témái nagyon is. Hiszen például egy írás felidézi és új részletekkel egészíti ki a Garadnába esett autóbusz történetét, másik lehetőséget ad arra, hogy az elérhető minden részletet magunk összerakva kialakíthassuk saját történetünket Vályi Péter tragikus balesetéről.
Végezetül mindezt kilenc portré fűszerezi privát sztorikkal, privát fotókkal, ami nemcsak a város egykori életét idézi, de felidézheti az olvasó emlékeit.
Álljon itt kis ízelítő is egy újabb „titokról” szóló írásból. „Családi albumokból előkerülő régi képek: borostyánnal futtatott ház előtt nyugágyban üldögélő fiatal férfiak, vagy a rádió előtt egyen-rózsáspongyolában mosolygó hölgyek. Ha önnek is van ilyen képe, akkor – feltehetően – hozzátartozója az LKM-ben dolgozott az 1960-as években és beutalták az éjszakai szanatóriumba. Ez a legendás intézmény Tapolcán, vagy – ahogy néhány korabeli forrásban hivatkoznak rá – Görömböly-Tapolcán, a valamikor tapolcai strandfürdővel szemközti oldalon, fent, egy meredek kaptatón épült egykori villában működött. Nem tudni, hogy mennyire volt kuriózum, volt-e máshol is az országban, de itt ezt a szolgáltatást csak a helyi kohászati dolgozók vehették igénybe.” És hogy kiknek, hogyan működött az éjszakai szanatórium? Az kiderül az Utánam, srácok! írásából – vagy, ha van rózsás pongyolás fotónk, faggassuk ki a nagymamát!