A Lillafüredi Állami Erdei Kisvasút volt az egyik kedvenc játékszerem. Alig látszódtam ki a földből, de már napi szinten utaztam ezen a fa pados kis masinán. Apukám a Dorottya utca csillagvizsgálós bérházában nőtt fel, így minden vasárnap, amikor a nagymamámnál ebédeltünk én az ablaküvegre nyomtam az orrom, hogy integethessek a legjobb barátomnak. Nem csak állandó utasa voltam a pöfögő járgánynak, de komplett baráti társaságom is volt a kalauzok között. A mai napig emlékszem a „Szép arcú” – a mi családunkban ezen a néven futott – jegykezelőre. Ő volt a kedvencem. Minden alkalommal, amikor befutottak a Dorottya utcára, én az erkélyen lelkesen kalimpáltam, ő felnézett, rám mosolygott, és visszaintett. Ez egy fajta rituálé volt közöttünk. Minden alkalommal, amikor Magdi mamánál aludtam, biztos voltam benne, hogy legalább egyszer kivonatozunk majd Lillafüredre – természetesen azzal a járattal, amin a „Szép arcú” dolgozik. Aztán teltek az évek, felcseperedtem, nagymamám elköltözött a Dorottya utcáról, a kisvasút és köztem lévő különleges kapcsolat pedig megszakadt. Elvesztettem az egyik legjobb gyerekkori barátomat… Szívesen hibáztatnék érte másokat, és mutogatnék ujjal, hogy kinek a hibájából farolt ki a kisvasút az életemből – vagyis pontosabban én az ő életéből –, de sajnos csak magamat hibáztathatom. Most, így 28 éves fejjel, úgy döntöttem kiengesztelem. Felkeresem egykori barátomat, bízva jóindulatában, s abban, hogy a köztünk lévő különleges kapocs még mindig létezik.

Délután 13 óra 45 perc van. Izgatottan ácsorgok – pontosabban izgek-mozgok – a Dorottya utcai végállomáson. Percre pontosan két órakor indul a következő járat Garadna felé, amelyet torkomban dobogó szívvel várok. A ruhámat igazgatom, a hajamat nézem a tükörben, teszek egy kis krémet a kezemre – fogalmam sincs miért csinálok úgy, mintha egy hús-vér emberrel lenne találkozóm. Csak remélni tudom, hogy a körülöttem szépen lassan tömeggé avanzsáló csapat ebből mit sem vett észre. Gyülekeznek körülöttem a gyerekek, családok, idős és fiatal emberek. Nincs kifejezett korosztálya a LÁEV-nek. Nincs felső, se alsó korhatár, mindenki felpattanhat a kis gőzösre. Mi több: fel is kell pattannia mindenkinek! Ezt az élményt kihagyni, a legnagyobb hiba. Milyen élményt? – kérdezheti az, aki még sosem pöfögött ki Garadnára. Megmutatom, hogy milyen élményt!

Megérkezett. Ott volt ő, teljes életnagyságban. A szemem folyamatosan a vonatról leáramló tömeget pásztázta, keresve a kalauzt. Fogalmam sincs milyen elgondolás alapján hittem, hogy még a „Szép arcú” itt lehet, hiszen 22 év telt el, de valahol titkon mégis őt kerestem, vagy valakit, aki legalább hasonlíthat rá. Egy kalauzból, egy fékezőből, és egy mozdonyvezetőből állt a kisvasút legénysége, de egyik sem a „Szép arcú” volt. Határozott léptekkel közeledtem az utolsó kocsihoz, remélve, hogy a leghátsó pad még szabad – ugyanis az a kedvenc helyem. Kinyitottam a kis fa ajtó riglijét, majd nagy lendületet vettem, hogy fel tudjak „ugrani” a vonatra. Ez az, ami egy fikarcnyit sem változott: még mindig túl magas a lépcső számomra, és még mindig nem ér le teljes egészében a lábam a padról. Ahogy felszálltam, éreztem, hogy megbocsájtott. Ugyanaz az izgatott boldogság járta át a kis lelkemet, mint 6 éves koromban. Ugyanaz az illat, ugyanazok a padok, ugyanaz a szín, és ugyanaz a tülkölés induláskor. Mintha megállt volna az idő.

Olyan érzése támad az embernek, mintha a kisvonat útvonalán nem járt volna egy lélek sem. Mármint gyalogszerrel. A hosszú, vékony fák, az érintetlen hatalmas lapulevelek, a karnyújtásnyira felénk magasodó sziklafalak, az emberiség elől elzárt terület látszatát keltik. Annyira tiszta itt a levegő, hogy szinte csípi az arcom – még nyáron is. Minden illat felélénkül, és úgy érzed magad, mintha egyenesen a természet bölcsője felé pöfögnél éppen.

Több helyen is megáll erdei utunk kalauza. Első körben Diósgyőrben lassítunk, majd ezt követi a Márta bánya, és Majláth megállóhely. Ezek után a Diósgyőri Papírgyár, majd a Puskaporos következik, és Lillafüred. Elhagyva a Palotaszálló otthonát a Fazola-kohó, majd Közép-Garadna következik a pisztrángjaival, míg végezetül Garadna. Az utolsó kocsiból szinte mindenki leszállt Lillafüreden. Naivan azt hittem, egyedül maradhatok rég nem látott pajtikámmal, de amennyien leszálltak Lillafüreden, pontosan ugyanannyian fel is szálltak ott. Az újonnan felszállók közül szinte mindenki a Pisztrángtelepre igyekezett, hogy a legfinomabb lillafüredi pisztránggal oltsa farkas éhségét.

Garadnára érkezve – ami egy megállóval van feljebb attól a megállótól, ahol szinte kiürült a kocsi a pisztrángos miatt – egy kisebb csapat állt már a peronon, várva a kis gőzöst. Körülbelül 10-15 percet álldogált itt a vonatunk kipihenve a közel 1 órás, 14 kilométeres táv fáradalmait. Ittam egy kávét, elnyaltam egy jégkrémet, körbejártam a Mókus odút, és szelfiztem a mozdonnyal is, így készen álltam a visszaútra.

Visszafelé már a másik oldalra huppantam le, hogy láthassam az alattam elterülő várost. Csodálatos látvány ez minden alkalommal. Láttam már sokszor ezeket a házakat, de a kisvonatról minden olyan más. Olyan meseszerű. Olyan különleges. Olyan, amilyet sehol máshol nem látsz. Az út alatt a legjobban a kalauzt irigyeltem. Azt a vagány jegyellenőrt, aki a vonaton kívül, a lépcsőkön közlekedik. Egy igazi úthálózat van neki kiépítve a lépcsőkből. Annyira menő lehet, így végigmenni a vonaton. Ott, ahová rajtad kívül senki sem teheti a lábát. De sajnos ezt csak abban az esetben próbálhatja ki az ember, ha bizony a LÁÉV kalauzának áll. Mindaddig ez a terület, csupán álomkép marad…

Egy-két fontos dolog a „kisvasút-etikettről”, ha valaki még valóban nem tette volna fel a fenekét erre az erdei vonatra. A legfontosabb, hogy mindig legyen nálad egy felső. Természetesen a 40 fokos augusztusi hőségben nincs akkora hőmérsékletingadozás, ami relevánssá tenné a pulóver használatát, de ha ősszel pattantok fel a kisvonatra, akkor igenis vinnetek kell magatokkal egy felsőt. A következő pont, az integetés. Én nem tudom, hogy is van ez, de amint felszáll az ember erre a nyitott kocsira, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy integethessen. Mindegy, hogy autósnak, vagy járókelőnek, a lényeg, hogy pápázhass a vagonból. A harmadik szabály a viselkedési kódexünkben az alagút vs. sikítás. Garadnáig két lehetőség is van az összecsapásra. Amint elsötétül minden, torkunk szakadtából sikítani kell. Nem tudom, honnan ered ez a szokás, én is már így szocializálódtam, ha alagút, akkor visítás. Ez a három legfontosabb pont, ha ezeket betartod, igazi kisvasutazó leszel!

Visszaértünk a Kiliánba. Fájó szívvel, de leszálltam rég nem látott kisvonatomról, és lehajtott fővel bandukoltam a kocsim felé. Szomorú és fáradt voltam. Szomorú, hogy véget ért az út, hogy vissza kell térnem a felnőtt valóságba, és hogy újra csak a hétköznapi autómban utazhatok, nem pedig a kedvenc pöfögő járgányomon. De hogy miben is fáradtam el, azt nem tudnám nektek megmondani. Hiszen semmit sem csináltam! Csak élveztem a látványt, a zötykölődést, az illatokat, és a fel-felbukkanó emlékeimet. Mégis olyan érzésem volt, mintha körbetúráztam volna a Bükköt. Búcsúzóul, amikor végigsimítottam a padon, amelyen ültem megfogadtam, hogy visszatérek. És ezúttal nem 22 év múlva! 

Az utcán sétálgatva rengeteg embert látok. Rengeteg olyan embert, akinek üveges a tekintete. Aki ugyanazon az útvonalon megy minden nap dolgozni, ugyanarra a munkahelyre, ahol minden napja ugyanúgy alakul, majd percre pontosan ugyanakkor jár le a munkaideje, és ő felszáll minden nap ugyanarra a buszra, amivel ugyanakkorra ér haza. Ilyenkor az ember szeretne elfutni, mint Hófehérke, amikor elmenekül a vadász elől és azt se tudja merre, csak fut az erdő sűrűjébe. Nos, én nem szoktam futkosni az erdőben, ellenben ilyenkor bepattanok a kocsimba, és csak megyek. Nincs konkrét úti célom, nincs tervem – ami tőlem rendkívül szokatlan –, csak megyek addig, amíg nem érzem, hogy helyben vagyok.

Pontosan ugyanez történt velem pénteken is. Letekertem a kis automobilom ablakát és csak mentem és mentem. Mindaddig fogalmam sem volt, merre tartok, amíg el nem hagytam a Majális parkot. Ahogy az ember azon a kacskaringós, fákkal benőtt, pár fokkal hűvösebb úton kacsázik, olyan érzése van, mintha egy rejtekhely felé tartana. Egyre sűrűbbek a fák, egyre élesebbek a kanyarok, és egyre kevesebb lakóházat látsz az út mentén. Aztán ott van ő. Baloldalon. A fák lombkoronája között kikandikál, mindig egyre többet láttatva magából – a Lillafüredi Palotaszálló csúcsa. Az Avasi kilátó mellett a másik szerelmem ez a gyönyörű kastély. Éppen ezért egyértelművé vált számomra, hogy a gázpedálon szunnyadó lábam, csakis ide vezethetett. Ám, amikor a kereszteződéhez értem, ahol eldöntheted, hogy balra kanyarodsz-e Lillafüredre, vagy pedig továbbhaladsz Ómassa felé, akkor meglepő módon a jobboldali útvonalat választottam. Na ekkor újfent fogalmam sem volt, vajon merre tartok. Aztán párszáz méter múlva leesett a tantusz – jó nagyot koppant. Hogy is lehettem ennyire vak? Hiszen egyértelmű volt, hogy ha egy kis menedékre, csendre, az erdő közelségére, egy igazán mesebeli helyre vágyom – és nem mellesleg elfogyasztanék egy isteni ebédet –, akkor nem kérdés, hogy a Lillafüredi Pisztrángtelepen a helyem.

Bevallom nektek drága miskolciak, ezer éve nem voltam itt. Még az iskolapadot koptattam, amikor utoljára kidugtam ide az orrom – emiatt szörnyen röstelltem is magam. Hiszen, amint lekanyarodtam az útról, egyfajta nyugalom áradt végig az egész testemen, és már nem akartam tovább menekülni. Itt akartam maradni! Ezen a színes, hűvös, illatos helyen, ahol olyan érzése támad az embernek, mintha egy érintetlen területet fedezett volna fel az erdő közepén. Minden annyira passzol. Minden pontosan úgy néz ki, ahogy annak ki kell néznie: nem túl sok, se nem túl mesterkélt, hanem természetes.

Mikor áthaladtam a Pisztrángtelep hídján, megakadt a szemem egy szakállas úriemberen. Ez az úr egy hatalmas kemence mellett ácsorgott a közel 40 fokos augusztusi hőségben. Épp volt a kemence mellett egy üres asztal, ami tudtam, hogy csak rám vár. Lehuppantam hát oda, és alig vártam, hogy az úr beszédbe elegyedjen velem – legalábbis bíztam benne, hogy megteszi, hisz minden vendéghez van egy kedves szava. Én ugyanis tudtam, hogy ő kicsoda. Felismertem őt a képekről. Ő Hoitsy György, ennek a mesebeli telepnek a vezetője. Az az úr, akinek köszönhetően a pisztrángból készült ételek új értelmet nyertek. Aki miatt ez a hely lett a menekülési útvonalam célpontja. Olyan nyugalom lengi be az egész telephelyet, amihez foghatót nagyon rég éreztem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már nem is bánt semmi, már nem is szeretnék tovább menekülni, valahogy olyan érzésem volt, mint aki megérkezett.

Péntek volt, vagyis kemencés nap. Hoitsy György szorgosan sütögette a pisztrángfiléket zöldségkörettel. Egyiket a másik után. Ugyanis sorra érkeztek a megrendelések. Észre se vettem mennyire elbambultam. Rögtön azután, hogy leültem a kemence mellé, mintha valaki nyomott volna rajtam egy ctrl+alt+del-t, és újrabootolt az agyam. Csak néztem ki a fejemből, és bambultam bele a nagyvilágba – vagyis pontosabban a kemencébe. Ez idő alatt pedig megtelt a Pisztrángtelep kis terasza. Minden asztalnál ült egy család, minden sarokból csacsogást hallottam, a felszolgáló lánykák pedig sorra kurjongatták az elkészült megrendelések sorszámait. Ekkorra döbbentem rá, hogy déli 12 óra van, és hogy én ma még egy falatot sem ettem. Valószínűleg kiült az arcomra a felismerés gondolata, mert a kemence mellett munkálkodó úriember odafordult hozzám és megkérdezte kérek-e egyet. Természetesen a válaszom igen volt, hiszen már csak az illatától is összefutott a nyál a számban.

Még sosem ettem kemencében sült pisztrángot. Számomra az a paprikás lisztben kisütött halacska volt az ismert halétek, de ilyen kemencés finomsággal még sosem találkoztam. Hoitsy György elmondta, hogy augusztus 20-ig tematikus napok vannak a telepen. Csütörtökön grill napot tartanak, pénteken kemencés nap van – amibe jómagam is belecsöppentem –, szombaton a hölgyeknek kedvezve salátás nap van, míg vasárnap filés vasárnapot tartanak. Azon kezdett el kattogni a szürkeállományom, hogy vajon ennyire régen jártam-e erre, hogy már nem is emlékszem ezekre a tematikus napokra, de mire szavakba is önthettem volna a saját emlékezőtehetségembe vetetett hitemet, a házigazda megelőzött. Hozzátette ugyanis, hogy ezek a tematikus napok körülbelül 5 éve váltak rendszeressé, a Pisztráng Ötös Napok nyomán. A Pisztráng Ötös Napokat október első hetén rendezik meg, amelyet a telep egyfajta évadzárásának is nevezhetnénk. Ez idő alatt mini kulturális programokkal készülnek kicsiknek és nagyoknak egyaránt: kiállítások, zenei műsorok, látványhalászat, teleplátogatás és halsimogatás is tarkítják az amúgy sem mindennapi menükínálatot.

Miközben egyre jobban belemélyedtünk a beszélgetésbe, az ebédem is elkészült. Hal alakú fatálcán kaptam meg a pisztrángomat, amelyet ebben a pillanatban kapott ki házigazdám a kemencéből. Amíg szorgos fújogatással próbálkoztam szobahőmérsékletűre hűteni az ínycsiklandozó falatokat, a főszakács – vagyis György – beavatott a lillafüredi pisztráng lenyűgöző ízvilágának titkába. Ezek a halacskák, amelyeket épp e pillanatban fogyasztanak a terasz vendégei, még fél órával ezelőtt a „kis” medencéjükben úszkáltak. Ezek a halak Európa legjobb takarmányát fogyasztják, és ivóvíz tisztaságú vízben tengetik a mindennapjaikat. Éppen ekkor helyeztem be a számba az első falatot. Fenséges volt! Ilyen puha halat még életemben nem ettem! Semmilyen utóíze nem volt! A halakat gyakran azért is hagyom le a napi menülistámról, mert gyakran pocsolya ízük van, ám ezeknek a lillafüredi jószágoknak semmi ehhez hasonló utóízük nincs. Csak a szín fehér húsuk, és a szépen megpirult bőrük. Próbáltam koncentrálni arra, amit a telepvezető mesélt, de megmondom őszintén attól a pillanattól kezdve, hogy belekóstoltam a lillafüredi pisztrángba, egészen addig a pillanatig, amikor az utolsó falat le nem ment a torkomon, semmi másra nem tudtam figyelni, csak az ízorgiára a számban.

Mindent tudnom kellett arról az emberről, aki ilyet tud főzni. Mit főzni? Nevelni! Ugyanis Hoitsy György saját maga nevelgeti, etetgeti, és óvja a pisztrángokat. Mi több, mesterségesen szaporítja is őket. – Minden 35 évvel ezelőtt kezdődött – kezd bele legkedvesebb emlékeinek felidézésébe. – Állattenyésztésből diplomáztam az Agrár Egyetemen, majd egy hátizsákkal, és egy sátorral a kezemben elindultam Érdről Miskolcra szerencsét próbálni. Imádtam Borsodot! Rengeteget jártam erre túrázgatni, így minden vágyam az volt, hogy a Bükk lábánál hódolhassak a szenvedélyemnek. Körülbelül 34 helyen voltam – mindent végigjártam, ahol haltenyésztéssel foglalkoznak Miskolc környékén. Az utolsó állomásom volt a Lillafüredi Pisztrángtelep. Mire péntek délután leértem az erdészet igazgatójához, már sajnos hazament, így én felmentem a Zemplénbe bogarászni a feleségemmel. Hétfőn reggel talpig sárosan érkeztem vissza a városba, s mentem be az igazgató hófehér irodájába. Órák hosszat beszélgettünk a diplomamunkámról, arról, hogy miért szeretnék halakkal foglalkozni, majd megkérdezte tőlem mikor akarok kezdeni. Így történt, hogy 1982. július 15-én egy hátizsákkal a kezemben ideköltöztem, hogy a munkám a hivatásom lehessen. Az akkoriban 1,2 tonnás termelés mára 60 tonnára nőtte ki magát. Ami nem is csoda, ennyi munkával, mint amennyit Hoitsy György és felesége belefeccölt ebbe a telepbe. Éjszaka is kijár ellenőrizni a vízszintet ebben a szörnyű apályban, ősszel pedig tisztítatni, hiszen a lehulló falevelek hatalmas károkat okozhatnak. Fél óránként eteti a halakat, amelyek 18 medencében lubickolhatnak a házigazda saját kezűleg épített és tervezett Európában egyedülálló víztisztító rendszerének köszönhetően.

Ez az érintetlen paradicsom a kisvasúttól is könnyedén megközelíthető, hiszen a telep fölött is megáll a szerelvény, valamint a Hámori-tótól egy 3,5 km sétára van és a 15-ös busz is a kapu előtt áll meg. Húsvéttól egészen október 23-ig – hétfő és kedd kivételével – minden nap látogatható a Lillafüredi Pisztrángtelep. Minden lehetőség adott a miskolci ember számára, hogy egy ilyen gyönyörű telepen tölthessen egy pár órát kiszakadva a város rohanó, betonos, szürke mindennapjaiból. És e legfőbb indok, Hoitsy György szavaival élve: „…az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagos ételeket egyél…”

Végre pár fokkal lejjebb kúszik a hőmérő higanyszála, vagyis végre nem fogunk két tűző napon töltött perctől már hőgutát kapni. Ez azt jelenti, hogy bátran kimerészkedhetünk, kidughatjuk az orrunkat a besötétített lakásból. Talán kicsit kikapcsolhatjuk a klímát, és a ventillátort, és végre élvezhetjük is a napsütést. Itt az ideje, hogy túrázzunk egyet! Tapolca, Lillafüred, Hámor – annyi meg annyi helyszín van a város peremén, ami egyszerűen gyönyörű, és vétek minden perc, amit nem a felfedezésükkel töltünk. A kisvasút menetrend szerinti járatai a hétvégén is várják a pöfögni vágyókat, hogy visszaadják az idősebbek gyerekkori élményeit, s hogy a kicsiknek megadják azt a katarzist, amelyet az alagútba érkezés gerjeszt. Ilyenkor ugyanis ordítani kell, visítani, torkunk szakadtából kipréselni magunkból minden hangot. Ha pedig kitúráztuk magunkat, akkor ildomos lenne le is mosakodni. Pontosabban strandolni egy jót! Van három csodálatos fürdő is városunkban, ahol megannyi medence közül válogathatunk, ha lehűtenénk felhevült testünket. Úszás, ugrálás, napozás, csúszdázás – minden ér, amivel lehűtheted elfáradt kis testedet. 

No de ez csak néhány volt azok közül a programok közül, amelyekre felépíthetjük a hétvégénket, amelyekkel tartalmasabb és értékesebb lesz ez a rövidke két nap. De vannak fix, szervezett programok is, amelyek közül szemezgettem néhányat – csak, hogy nehezebb legyen a döntés!

A Diósgyőri vár falai között mindig történik valami varázslatos, valami régmúltat idéző, valami magával ragadó. Ezúttal egy három napos gyógynövénytúrán vehet részt a miskolciak apraja-nagyja, Nagy Lajos király udvarában. Pászk Norbert gyógynövényszakértő vezetésével egy gyógynövényes gyorstalpalót is elvégezhetnek az illatos, gyógyító növények szerelmesei. Abszolút Süsü királyfiának várában érezhetjük magunkat, ahol a Sárkányfűárus portékáit vehetjük majd véka alá. Lesznek itt alternatív módszerek az egészségmegőrzésről, tévhitek szertefoszlatása, teakóstoló, de még gyógynövénytúra is a vár körül. Rendkívül egészségesnek és illatosnak ígérkezik ez a háromnapos gyógynövényes program, ami biztosan nyugtató hatással lesz majd az idegeinkre.

A vár erre a hétvégére abszolút teleírta a határidőnaplónkat, hiszen szombat estére egy varázslatos és legfőképp szerelmes éjszakával készül. Felidézhetjük a szerelem mámorító, szenvedélyes és olykor csalódásokkal teli pillanatait. Az este fél nyolckor kezdődő programokon lesz lovagi bajvívás, tűzszelídítés és versíró műhely is a hölgyek kegyeiért. A vendégek szórakoztatásáról Veronai Zappato – a nagy mágus is gondoskodik majd. A szerelmes programok különleges tárlatvezetésekkel egészülnek ki, valamint 20 percenként sétálgathatunk is a vár körül.

Arról nem is beszélve, hogy ismét ellepik a Diósgyőri várat a szittya lovasíjászok. Szombat és vasárnap több időpontban is bemutatót tartanak majd a Lovagi Tornák Terén. Őseink lovas kultúráját és a lovas virtust idézik fel a Szittya Lovasíjász Egyesület tagjai 11.15, 13.15, és 15.15 órai kezdéssel. Felvillantanak néhány elemet a mindennapok szokásaiból és az ünnepek idején játszott lovas játékokból, valamint álló és mozgó célpontokra is lőnek. 

Figyelem sétabérletesek! És mindenki, akinek még nincs sétabérlete! Kupcsik Saci, a Tourinform iroda lelkes túráztató munkatársa ezen a hétvégén sem kíméli a miskolci történelem szerelmeseit. Ezúttal a Bató legenda feltárásának nyomán indulnak majd útra, az egykori gazdag gabonakereskedő, Bató István és a fiatalon elhunyt Eszter emlékeit kutatva. Bató Eszter emlékszobrához, és a Deszkatemplomba is ellátogat majd a csapat.

Szokás szerint, minden második szombaton megsétáltathatjuk a Miskolci Állategészségügyi Telep ideiglenes lakóit, ugyanis nyílt napot tartanak. Ezúttal is tárt kapukkal várja 10 és 14 óra között a sétáltató közönséget a telep – a kutyusokról nem is beszélve! Nem csak sétáltatni lehet ilyenkor ezeket a négylábú szőrpamacsokat, hanem örökbe is fogadhatjátok őket, akár ott és akkor, azonnal. Ha valamelyik eb elnyeri a kis szíveteket, ne legyetek restek megosztani vele az életeteket, és megmenteni őt, hogy végre neki is lehessen családja.

Kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, és még sorolhatnám Gombóc Artúr imádott csokoládéinak jellemvonásait. A Pom Pom meséiből ismert csokoládémániás, kék madár számára teljesen mindegy a színe, az alakja, az állaga, csak egy számít: csokoládé legyen. Hasonló érzelmeket táplálok jómagam is a fagylalt iránt! Tőlem lehet gépi, gombóc alakú, kürtőskalácsba ágyazott, bogyós, vagy lapáttal prezentált – csak fagylalt legyen.

Gyorstalpaló fagylalt történelem

Egyértelmű, hogy mindenki a pizza, a spagetti, és a bor hazájára, vagyis Olaszországra voksolna, mint a fagylalt őshazájára. Azonban, mnt megtudtuk, a fagylalt elődje már az ókori kínaiaknál is megjelentt. Biza’ így van: a kínai nép próbálkozott először ilyen ínyencséggel! Jéggel, és hóval kevert gyümölcsökkel kínálták a tikkasztó hőségben izzadó katonákat a nyári melegben. A római császárok előszeretettel nassolták a hóval elkevert gyümölcsleveket, amelyek sokkal inkább hasonlítottak a mai szörbetre. Természetesen a görögök sem maradhattak ki a mókából – Hippokratész gyógyszernek titulálta a ma olyannyira kedvelt jeges élményt. Megmondom őszintén, én is egyetértek a görög orvossal, hiszen nincs is jobb érzés, mint amikor a gyulladt, égő torkod leöblítheted egy gombóc fagyival. Nagy Sándor is a fagyiimádók táborát erősítette, előszeretettel osztogatta katonáinak ütközetek előtt, hogy felpörgesse őket. Nero császár is hasonló vonzalmat érzett a fagyi őse iránt. A kedvence a hó, rózsavíz, jég, és méz kombó volt.

Az első maihoz hasonló fagylalt valóban az olaszokhoz fűződik: pontosabban a palermói származású Francesco Procopio del Coltellihez. Ő már nem a havat és a jeget keverte össze, hanem egy hűtött edényben forgatva készítette el ezt a mennyei édességet. Csak citrom fagylaltot szolgáltak fel cukrászdájában, mégis olyan vendégei voltak, mint Voltaire, Rousseau vagy Diderot. Magyarországon először egy 1753-as szakácskönyvben jelent meg a receptje. A fagylalt elnevezés igen nehezen vetetette meg nálunk a lábát – hívták jegeczedett tejhabnak, hideg nyalatnak vagy fagyosnak, amit spanyol tekercsbe (vagyis tölcsérbe) kínáltak 1903-tól.

Indulhat a teszt!

Most már képbe kerültünk valamennyire fagylaltkultúra terén, úgyhogy jöhet a nagy miskolci fagylalt teszt. Megnézzük milyen a színe, az állaga, az alakja és természetesen az íze!

Első körben úgy gondoltam feltérképezem a főutca nyalnivalóit. Az első állomásom egy kézműves termékeket árusító pasztell lila, vintage stílusú fagylaltozóra esett. A Levendula Kézműves Fagylaltozóban nem szokványos gombócot adnak a fagylaltfogyasztó társadalomnak, hanem „kenetet”. Egy spatulával kiemelnek egy adagot a gluténmentes, cukormentes, tejmentes édességből. A rózsa ízű fagylaltot választottam a kínálatból – gondoltam, ha már tesztelek, akkor legyen különleges. Különlegesnek különleges volt, tele rózsaszirommal, de egy kicsit az én ízlésemnek túl édes volt. A színe is és az állaga is nagyon rendben volt, az illata pedig egyenesen olyan volt, mintha egy rózsavizet szimatoltam volna. Ami nagyon megnyugtató ebben a fagyizóban – a levendula illatán kívül –, az az, hogy ezek a fagylaltok valóban cukor és gluténmentesek, így minden diétázó illetve gluténérzékeny ember is bőszen nyalogathatja a kínálatot.

A következő állomásom kissé formabontó: fagylalt „buborékos gofritölcsérben”. Legalábbis én így hívom, sajnos nem tudom mi a tisztességes neve. A Fibago Gofribár fagylaltja volt a kísérletem következő alanya. A fagylalt tölcséréül egy úgynevezett buborékos gofri szolgál, ami művészi mozdulatokkal bele van helyezve egy erre szolgáló papírtölcsérbe. Ebbe, a megágyazott kehelybe kerül bele a fagylalt, és mindennemű cukros, színes – és minden bizonnyal az ördögtől származó – ínycsiklandozó díszítés. Kértem rá öntetet, csokis pálcikát, színes cukrot és persze az oreo keksz sem maradhatott ki a sorból. Erre a cukorbombára igazából már teljes nyugalommal kérhettem volna még akár pillecukrot is, meg csokoládét is, de azt hiszem már így is elszaladt velem a ló. A gofri még meleg volt, amikor a Gofribár művésze beleeszkábálta az arra a célra kialakított alkalmatosságba, és erre a meleg tésztára került rá a hideg fagylalt…hmm…fenséges! Amire figyelni kell, ha ezt a jeges hűsítőt választjuk, hogy gyorsan együk, mert bizony a meleg gofri hideg fagylalt kombó megteszi hatását, és könnyen olvadásnak ered a fagylaltunk. Bár nem hiszem, hogy lesz ideje elolvadni, mert nagyon finom!

A harmadik állomásunk a Yummy fagyizó. Ez nem is egy fagylaltozó, sokkal inkább egy kreatív játszóház korhatár nélkül. Új értelmet nyert a „kérek egy gombóc vanília fagyit” kijelentés. Itt nem csupán különböző ízesítésű gombócok közül választhatsz – főleg mivel gépfagyiról van szó – hanem kiélheted a fagyizás iránti legnagyobb pereverziódat is. Gumicukor, pillecukor, csokoládé, karamell, kandírozott gyümölcsök, zizi, müsli és még sorolhatnám, hogy mennyi élvezeti cikk közül választhatsz, ha szeretnéd minden földi jóval megpakolni a fagyikelyhedet. És akkor még az önteteket nem is említettem…! Amire figyeljetek oda, ha a Yummyt választjátok, hogy könnyedén beszippanthat az a szórakoztató faktor, hogy te ízesítheted a fagyidat, így ha nem vigyáztok, könnyen megeshet veletek (is!), hogy már nem is látszik a pohár aljára biggyesztett fagylalt, csak a sok cukor, csoki, zizi és még sorolhatnám.  

A negyedik állomásunk szintén még a főutca ölelésében található: a kürtőskalácsos fagyi. Ez is – hasonlóan a gofrishoz – sütemény is egyben. A tölcsér ugyanis egy kürtőskalács. Erre a fagyira is pakoltathatsz különböző kiegészítőket, növelve az egyébként sem kevés cukortartalmat. Nagyon finom a tölcsérnek álcázott sütemény! A vanília fagylalttal – mert én azzal kértem – tökéletesen kiegészítik egymást. Ami slussz poén, hogy itt a tölcsért is te választhatod ki. Lehet diós, fahéjas, vaníliás – vagyis mindegyik eddig ismert kürtőskalács létezik tölcsér változatban is. Ez a fagyi viszont nagyon laktató a tésztájának köszönhetően, így előfordulhat, hogy csöpögésnek indul az alja, ha nem vagy elég gyors. Ezt kiküszöbölendő azonban kapsz egy kis poharat is, így biztonságban tudhatod a ruhád.

Az ötödik helyszínem Tapolcára esett. Az Ice ’n’ Go bogyós, baseball sapis fagyiját teszteltem. Ez a fagylalt, minden bizonnyal a gyerkőcök kedvence. Színes bogyók egy műanyag sapkában – nyert ügyünk van! Finom volt nagyon a fagylalt, de sokkal jobban emlékeztetett inkább jégkrémre, mint sem fagylaltra, a jeges, vizes állaga miatt. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy a kis golyók a számba kerültek. A buborékos csokihoz tudnám hasonlítani. De nagyon jól szórakoztam a sapkám elfogyasztása közben. Ha csöppségeket szeretnétek lenyűgözni mindenképp ezeket a bogyókat ajánlom: ti lesztek ezzel a legkedvencebb barátjuk, ezt garantálhatom.

A teszt hatodik és egyben utolsó állomása egy gépi fagylalt volt. Karamella ízesítést választottam. Ízre nagyon finom volt ez az édesség, azonban szegény nem bírta valami jól ezt a tikkasztó hőséget – abszolút megértem! Én sem bírom. De tény, hogy kicsit hamar kezdett el kókadozni a csúcs a tetején, így gyorsan kellett elfogyasztani. A tölcsér, amibe kaptam, édes tölcsér volt, és kicsit kisebb is az átlagosnál, aminek én nagyon örültem, mert sokszor már elfogy a fagyim, mire a tölcsér végére érek, itt azonban ez nem így volt. Ami nagyon tetszett, hogy a tölcsérre papír volt erősítve, így biztos, hogy senki nem ér hozzá koszos kézzel a tölcsérkédhez.

Nos, nyaltam gofrisat, kürtőskalácsosat, kézműveset, bogyósat, „csináld magad” típusút, és gépit. Nézegettem, szaglászgattam, ízlelgettem és arra jutottam, hogy az én szívemhez,és ízlelőbimbóimhoz a gofris fagyi áll a legközelebb. Számomra ő az abszolút nyertes! A dobogó második fokát pedig megosztom az összes többi fagyi között, hiszen mindegyik isteni finom, hideg, krémes, ízes, vagyis minden, amilyennek egy fagyinak lennie kell.

Van már Acélvárosos sapim, telefontokom Miskolc főutcájáról, Borsod feliratú pólóm és a kedvenc koffeinbombám a Miskolc Kávé. Imádom ezt a várost! Minden erőmmel azon vagyok, hogy kiismerjem. Tudni akarok róla mindent! Úgy akarom ismerni, mint a tenyeremet: utcanevestől, zegzugostól, látnivalóstól. Oké, hogy én ekkora Miskolc "fun" vagyok, de mi a helyzet azokkal, akik csak átutazóban vannak a városban? Ők hogyan tájékozódnak? Mi sem egyszerűbb: felkeresik a Tourinform Irodát!

Az iroda a legjobb helyen, a város szívében a Széchenyi utca kellős közepén található. Az egymás hegyén-hátán tornyosuló miskolci bigyóival, a város legfinomabb és egyben leglokálpatriótább kávéjával várja a Miskolc iránt érdeklődő közönséget. Rendkívül izgatta a fantáziámat, vajon mit láthat a városból az, aki nem tősgyökeres miskolci, akinek a fejében csak és kizárólag az iroda szemén keresztül körvonalazódhat Miskolc domborzati térképe. Ezért a hátamra dobtam a szokásos kis hátizsákomat, felvettem a szandálomat, és úgy döntöttem, egy napra turista leszek imádott városomban.

Az első, ami szemet szúrt nekem, amint átléptem a Tourinform Iroda küszöbét, hogy mindenki mosolyog. A pultban ülő hölgyek, a Miskolc Boltban segédkező lányok, a nézelődő turisták – mindenki. Nem csupán egy felvett bájvigyorról beszélek, sokkal inkább az iroda légköréből áradó kedvességről. Tekintettel erre a pozitív kisugárzásra a legnagyobb bátorsággal lépdeltem a pulthoz, amelynek a másik oldalán egy tündéri, vörös hajú hölgy várt.

Most már tudom, hogy Tóth-Bodnár Krisztina irodavezetőhöz volt szerencsém. Mindent bevetettem, hogy egy eltévedt, idegen turista benyomását keltsem. Kriszta készséggel állt a rendelkezésemre, türelmesen válaszolt minden értelmes - és olykor értelmetlen - kérdésemre a várossal kapcsolatban. Többek között arra kértem: segítsen megtervezni egy napom. Úticélom a Diósgyőri vár volt, imádom a történelmi helyszíneket. Tele vannak rejtéllyel, minden kődarabnak volt valamilyen szerepe, esetleg "látott" valamit. Így teljesen hitelesen alakítottam az izgatott szombathelyi lányt, aki már nagyon sokat hallott a Diósgyőri várról, és úgy döntött, megnézi a saját szemével is. Első körben kaptam egy hatalmas Miskolc térképet, ami bevallom hősiesen lehet, hogy hosszabb volt, mint én.

Megmutatták nekem madártávlatból is, hol vagyunk most, és hogy hová szeretnék eljutni. Kaptam egy utaztathatóbb változatot is ebből a megrajzolt GPS-ből, majd megmutatták a varázskártyát is – én így hívom, de van neki tisztességes neve: Miskolc Pass Kártya. Ebből a classic változatot eddig is ismertem, tekintettel tősgyökeres miskolci mivoltomra, de persze ezt nem árulhattam el. Azonban a turistás változat számomra is új információ volt. Van egy, kettő, három vagy öt napos, felnőtt és gyermek kivitelben is. A kártya egyszeri megvásárlásával számos kedvezményhez juthatnak a város vendégei. Több mint 80 szolgáltatást vehetnek kedvezményesen igénybe – fantasztikus találmány. Be is szereztem egyet az álturista napomra!

Aztán Kriszti megkérdezte, szeretném-e megnézni a várat mielőtt odamegyek. Gondoltam, ez nagyon kedves, de jó pár fotót láttam már a Diósgyőri várról. Lehet, hogy ezt hangosan is kimondtam, mert "vendéglátóm" elmosolyodott és egy fura szemüveget tett elém. Nem vagyok oda a modern kütyükért - a határidőnaplók, a könyvek és személyes találkozások pártján állok - de ezúttal beadtam a derekamat. Elvégre turista vagyok, most érdekelnie kell minden ilyesminek!

A fejemre tettem az ormótlan VR szemüveget, a látvány pedig…Atyaég! Mintha valóban ott álltam volna a Diósgyőri várban. Ha megfordultam fordult ő is! És nem csak azért, mert nem volt más választása, hanem mert ez a 21. századi játék 3D-ben láttatta velem a várost. Ennek a VR történetnek köszönhetően nagyobb lázba jöttem a vár gondolatától, mint 10 éves koromban. Alig vártam, hogy véget vethessek az inkognitómnak és elindulhassak oda.

Megtudtam, hol kell felszállnom a villamosra, hol kapom meg a város legmagyarosabb gulyáslevesét, valamint hogy mikor indul az utolsó kisvonat a Kiliánból, amivel kipöföghetek Lillafüredre, kalandom záró akkordjaként.

Az útiterv összeállítása során olyan érzésem volt, mintha szerepet cseréltünk volna Krisztivel. Nem én bombáztam őt a kérdéseimmel, hanem épp fordítva. Ez a megszámlálhatatlan kérdéshalmaz lehet a magyarázat arra, hogy sikerült egy olyan programot összeállítanunk, amely abszolút rám lett szabva. Búcsúzóul kaptam még egy pár kiadványt is a városról, valamint elvitelre egy jó Miskolc Kávét. Én pedig búcsúzóul elkértem tőle a vendégkönyvet, s amíg birtokomban volt ez a Szent Grál, addig szorgosan szemezgettem a belevésett gyöngyszemek közül. Rengeteg „köszönöm”, „gyönyörű város”, „segítőkész és mosolygós munkatársak” csillogott a könyv emlékekkel teli lapjain. Volt itt kolumbiai, belga, de még orosz bejegyzés is. Szorgosan bevéstem hát jómagam is néhány odaillő mondatot a Tourinform Iroda csodálatos munkatársairól.

A legjobb találmány – a kávé mellett –, hogy az iroda egy épületben van a Miskolc Bolttal, így nem csak információt és útitervet kaphatunk ebben az üzletben, hanem süteményeket, helyi specialitásokat, miskolcikumokat is. Az iroda tehát nem csupán egy információs pont, s a tourinformos lányok megtalálhatók Lillafüreden is - egy információs ponttal - hogy az ott bóklászó turisták se maradjanak segítő kezek nélkül.

Az iroda munkatársai megajándékozzák a látogatókat egy szemüveggel - és itt most nem a VR szerekezetre gondolok, hanem arra, hogy segítségüknek, tájékoztatásuknak köszönhetően, a helyiek szemével, a helyiek szemszögéből, igazi helyiként láthatják a vendégek a mi egyszeri és megismételhetetlen városunkat.   

Már napok óta csak vártam. És vártam. RAPülőket hallgattam. Próbáltam felvenni a 90-es évek ritmusát. Még teszteltem is egy napra, milyen lehetett akkor az élet, amikor még az a bizonyos tojáshéj ott virított fenekemen.

Végre elérkezett augusztus 4-e. Bementem az arénába, de természetesen elkéstem, így a RAPülők már a színpadon ropta. Egy komplett házibuliba csöppentem, csak talán egy hangyányival több led- és hangfallal a háttérben. Számos korosztály tolongott a Lovagi Tornák terén: gyerekek, 40-50-esek, és természetesen az én korosztályom is szép számban képviseltette magát. A legnagyobb partyarcok bizony a 40-50 éves korosztály tagjai voltak. Valami olyat láttak, éreztek és valami olyasmire emlékeztek vissza akkor és ott, abban a pillanatban, amit én sajnos nem értettem – és azt hiszem igazán soha nem is fogom megérteni. Szerethetem a retro zenét, tesztelhetem milyen lehetett akkor fiatalnak lenni, de igazán átélni sosem fogom.  De tegnap este talán egy kicsivel közelebb kerülhettem, hisz a RAPülők az én korosztályomat is felengedte a fedélzetre. Felmentem a Lovagi Tornák tere lelátójra, hogy jobban szemügyre vehessem a tomboló tömeget. A látvány, ami fogadott…!

Elállt a szavam! A tömeg együtt lüktetett a zenekarral. Felemelő érzés volt látni azokat az embereket, akik hétköznap komoly üzletemberek, akik tanítanak vagy esetleg pénzügyi tanácsokkal látják el a fiatalabb generációt, újra 20 évesnek érezhetik magukat. Mindenki táncolt, énekelt, együtt rapelt Gesztivel, és olyan tűz csillogott a szemükbe, amit még a lelátóról is kiszúrtam. Fantasztikus showt rittyentettek ide a 90-es évek fenegyerekei. A táncosok, a Tóth lányok, az ezüst cipők, a napszemcsik és sapkák sokasága, minden passzolt. A látványtechnikának, és a 90-es évek óta puffogtatott szóvicceknek köszönhetően valóban úgy éreztem, hogy 25 évet rapültem vissza az időbe.

Az este legmeghatóbb pillanata, és leggyönyörűbb száma az akusztikus formában előadott „Nem adom fel” volt, amelyet a srácok Somló Tamás tiszteletére rendhagyó környezetbe helyeztek. Leültek a lépcsőre egy szál gitárral, és mint egy jó osztálykiránduláson a tábortűz körül hangot adtak annak, amit éreztek. Az össze színes világítás lekerült a színpadról, és ott ültek ők, csak ők, akik egy elhunyt barátjukról emlékeztek meg. A közönséget semmi sem világította meg, minden sötétségbe borult, csupán a telefonok és öngyűjtők fénye törte meg a feketeséget – az emberek ugyanis ezekkel világítva, összekarolva, lengedezve énekelték: „nem adom fel, míg akad egy kerék, mi tovább vihet még…”.

Köszönöm, hogy bepillantást nyerhettem abba a korszakba, amelyet csak képekről és anekdotázásokból ismerhetek, hogy ennek az egyszeri és megismételhetetlen shownak a részese lehettem, és hogy a Lovagi Tornák tere mindezt elérhető közelségbe hozta a miskolci közönség számára. Most már tudom – vagy legalábbis sejtem –, milyen is az igazi Party Zóna.  

Beregi László képgalériája!

Péntek este 9 órától landolnak a RAPülők a Lovagi Tornák terén. A budapesti koncert grandiózus látványelemei kelnek majd életre a miskolci rajongók szeme láttára. Több ledfal, kivetítő, 40 fős csapat, több mint 4 tonna díszlet, valamint vendégművészek tarkítják Gesztiék augusztusi megashowját, aminek köszönhetően tuti, hogy aznap ők lesznek a Némber One, mindenki számára. Nem csak a RAPülők három tagja lesz a 25 évnyi utazás során a közönség útitársa, hanem Tóth Vera és Tóth Gabi is becsatlakozik a mulatságba. Rajtuk kívül még Szolnoki Péter, valamint az X-faktorból ismert Hajdú ikrek is RAPülők kompatibilisek lesznek augusztus második hétvégéjén. Így egy egész csapat dolgozik majd azon, hogy Miskolcon úrrá legyen az a bizonyos 90-es évek életérzésérzés. Ha lemaradsz, kimaradsz!

Remélem mindenki biztonságban landolt a tegnap esti koncert után, így a mai nap központi kérdése: mi legye az ebéd? Ez minden áldott nap központi kérdése – fut át az agyán minden háziasszonynak, akinek azon kell sakkoznia vajon mit tegyek ma a család elé. Hölgyeim jó hírem van! Szombaton nincs más dolgotok, mint összecsomagolni a családot és kirobogni a Csanyik-völgybe, ugyanis ezen a hétvégén lesz a VII. Miskolci Lecsó- és Pecsenye Fesztivál. Ha felmásztunk a Csanyik-völgybe vezető úton, és már mindenkinek kopog a szeme az éhségtől, akkor semmi ok a pánikra, a legjobb helyen jártok! 

Ha valahol, akkor itt biztos, hogy jól lakik majd az egész família – pecsenye és lecsó lesz dögivel. Az étkeken kívül gyermekműsorok, kutyabemutatók, koncertek és főzőverseny is lesz. Természetesen ennyi szénhidrát után, amit a lecsó mellé elfogyasztottunk kell egy kis mozgás, hogy megszabaduljunk a csúnya fehérliszttől, úgyhogy a fesztivál szervezői csapata kapura rúgó versenyt és kama bajnokságot is szervez.

A Diósgyőri Vár augusztusban sem hazudtolja meg önmagát, újfent időutazást tart a hétvége mind a két napján. Szombat és vasárnap is visszaügethet a középkorba a nagyérdemű, hiszen a Debreceni Történelmi Korok Hagyományőrző Egyesület kelti életre Mátyás király uralkodásának időszakát. Három különböző időpontban is benevezhetünk erre a középkori utazásra: 11.15, 13.15 és 15.15 órai kezdéssel. Végigmustrálhatjuk majd a kor viseletét az egyesületnek köszönhetően. De lesz itt még bajvívás is, hiszen gyalogos párviadalt mutatnak majd be, valamint tüzet is fognak majd nyitni – no nem kell megijedni nem ránk.  

Ha szombat este, akkor éjszakai fürdőzés, és ha éjszakai fürdőzés, akkor Miskolctapolca Barlangfürdő. A már-már szokásos szombat esti programmá alakult éjszakai pancsolást ismét DJ-k muzsikája színesíti majd a Barlang falain belül és kívül is. Dj Pappszy és Dj Dirty G szolgáltatja majd a mulatozáshoz ildomos zenét ezen a vizes éjszakán. Lesz szauna, habparty és minden, ami a hajnalig tartó őrülethez szükséges. Öltsd fel a legszebb gúnyádat – akarom mondani a legszebb fürdőruhádat – és irány a Miskolctapolca Barlangfürdő éjszakai partyja.

Úgy látszik, Miskolc erősen a veterán járművek városa címre hajt, ugyanis a múlt heti kiállítás után, a héten ismételten lesz valami veterán. A Pesti úton, a Praktiker parkolójában reggel 7 órától várják a vásárlás és a veterán szerelmeseit. Ez most nem egy kiállítás lesz, sokkal inkább egy kihelyezett piac, egy igazi börze – motorkerékpárok, autók, alkatrészek és minden, ami veterán.

Akinek még nem lenne elég a hétvégére a régiségekből, az látogasson ki a főutcára augusztus 6-án, hiszen a szokásos Régiségvásárnak köszönhetően feltornyosulnak a macskakövekre kitelepült árusok. Lesznek itt könyvek, dísz és használati tárgyak, bútorok, csecsebecsék, és megannyi értékes múlttal rendelkező bigyó – minden hónap első vasárnapján a régiségeké a város legközpontibb placca.

Ha valaki nem viseli túl jól ezt a tikkasztó hőséget húzódjon vissza a lakása hűs ölelésébe, és kapcsolja be a klímát. Azok pedig, akik kedvet kaptak, hogy kimozduljanak otthonról, és nekilóduljanak a városba, kenjék be magukat naptejjel, igyanak nagyon sok folyadékot és legyen a buksijukon valamilyen kalap. Használjátok ki a hétvégét, mert sajnos az eheti is csak két napig tart!

Elhatároztam, visszaRAPülök én magam is a 90-es évekbe. Kikapcsoltam a mobiltelefonom, kiléptem a facebookomból és az emailfiókomból, majd elővettem a levelező papíromat. Letettem az autóm slusszkulcsát, kivettem a kontaklencsémet, feltupíroztam a hajam, répanadrágot húztam nejlon felsővel, bekapcsoltam a walkmanem és célba vettem a játszó tér pingpong asztalát. A külcsínnel nem volt problémám, hisz a Bujtor István filmek szerelmese vagyok. Ötvös Csöpi alakján cseperedtem fel, az ő pofonjai kísérték végig gyermekkoromat – persze nem szó szerint. Először nagyon furcsa volt, hogy nincs nálam semmilyen kütyü, hogy nem tudok egy szempillantás alatt csatlakozni a világhálóra, s nem tudom tárcsázni valamelyik barátnőm számát, ha mondandóm lenne számára.

Nem volt más választásom, mint, hogy elbattyogjak oda, ahol a barátaim laknak, s egyesével magam köré gyűjtsem őket. Azt vettem észre, hogy minél több barátom volt körülöttem, annál kevésbé hiányzott az a sok okos technikai csoda az életemből. A pajtásaim abszolút partnerek voltak ebben a 90-es évek tesztben, és egyből szereztek is egy régi Golfot, hogy elautókázhassunk a nagyvárosba – de természetesen autóúton, hisz ekkor még Miskolc és Pest között nem volt autópálya. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy tesztidőszakban vagyok: nevetgéltem, csacsogtam, figyeltem a barátaimra, a walkmanes élményeinket puffogtattuk egymásnak. Mindenki a szülei szekrényéből előtúrt retro ruhát viselte, amitől úgy éreztük mintha egy másik világba csöppentünk volna. Olyan érzésem volt, mintha ez a gyors, 21. századi világ kissé visszavenne a tempóból körülöttem – de az is lehet csupán engem nem érdekelt már a tempó.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy utazgatás és csacsogás közben felhangom ordítom ki a kocsi ablakán, „soha ne félj, hogy oda sodor a szél. Ahol jó.” – ugyanis az autós magnóból RAPülők válogatás zengett. Nem tudom ki tette be, ki kérte, vagy ki hozta magával, de ott voltak a 90-es évek rapperei az utastérben. Ekkor összeállt a kép! Nincs 90-es évek életérzés – mint ahogyan nincs 90-es évek teszt sem – a RAPülők nélkül. A srácok olyan szervesen kapcsolódnak ehhez a korszakhoz, mint a borsó meg a héja, a fagyi és a tölcsér, vagy a só és a bors. Nincs az egyik a másik nélkül!

Ekkor eldöntöttük, mindannyian visszaRAPülünk ma este a 90-es évekbe! Kantáros farmer, lasztex gatya, nejlon ing, répa nadrág, buffalo cipő – minden kellékre szükségünk lesz, ha szeretnénk felszállni a RAPülők fedélzetére a Lovagi tornák terén.

Mi több, a múlthéten is kint ültem a teraszon. Mit ültem? Ordítottam, fel-felugráltam, együtt lüktettem a legjobb barátaimmal – akiket öt  perccel a meccs kezdése előtt még természetesen nem is ismertem. Akkor hogyan lehetnek a legjobb barátaim? Mert szurkolók! Ott, akkor és abban a pillanatban ők a családom, a barátaim, a szerelmem…minden, ami érzelmet válthat ki

Mind tudjuk: a Szinva teraszra ilyenkor nem lehet elég korán érkezni, hogy hozzájussunk egy padhoz. Így a lépcsőn foglaltam helyet azokkal karöltve, akikkel egészen a centrumtól masíroztam végig. Pár perc volt még 6 óráig, amit nem csak a karórámra pillantva tudtam, hanem abból is sejtettem, hogy egyre jobban nyüzsgött a tömeg. Bár a DVTK szurkolói nem nyüzsögnek - ők ordítanak, izgulnak, együtt lüktetnek, sőt még a levegőt is egyszerre veszik. Ahogy azt kell.

Töredelmesen bevallom már nem emlékszem arra, vajon a meccs hányadik percében lőtték a fiúk az első gólt vagy, arra mikor védték a legnagyobbat. Az sem rémlik már melyik volt a legjobb helyzet, amit kihagytak vagy, hogy mikor vált egyértelművé, mi jobbak vagyunk a szombathelyi csapatnál. Amire tisztán emlékszem az az, amikor a második félidőben először lőttünk gólt. Még a szívem is kihagyott egy ütemet. Van az a pillanat, amikor nagyon megijedsz valamitől és csupán egyetlen másodpercre, de érzed a mellkasodban, mintha megállna a szíved. Ez az érzés tör rám minden egyes gólnál. Mintha az egész külvilág megszűnne létezni arra a pár másodpercre. A hangokat is effektelve hallom a fejemben, nem látok mást csak a kivetítőt, és nincs senki a teraszon rajtam kívül. És az ezt követő őrület…

Olyan boldogság ül ki a szurkolók arcára, amelyhez foghatót máshol nem igazán lát az ember. Ilyenkor semmi más nem számít csak a meccs, csak a DVTK, és a buzdítás. Mintha lenne egy titkos képességünk, nekünk szurkolóknak. Úgy érzem minden alkalommal, mintha én magam is hozzájárultam volna ahhoz a gólhoz. Mintha mi kapcsolnánk be a srácok vésztartalékait, amikor nekikezdünk a skandálásnak. Sajnálom, hogy csak mi látjuk őket a kivetítőn, ők viszont nem hallják a hangukat, ahogy torkunk szakadtából drukkolunk nekik. Abban azonban biztos vagyok: még ha nem is hallanak minket, érzik azt a fajta rajongást, buzdítást amelyet irántuk érzünk, és azt ahogyan egyszerre dobban fel a Szinva terasz szíve.

Most szombaton, augusztus 5-én, újra felölthetem majd piros-fehér kollekciómat, és ismét csatlakozhatok a legjobb barátaimhoz a Szinva teraszon. 6 órakor Balmazújvárossal küzdenek majd a srácok, de én már most tudom mi lesz a végeredmény: hiszen „egyben mindig biztos vagyok: a Diósgyőr ma győzni fog!”

A miskolciak igen szerencsés helyzetben vannak, mert a városunk három ilyen csodaszerrel is rendelkezik: a Selyemréti Strandfürdővel, a Miskolctapolcai Stranddal és a Miskolctapolca Barlangfürdővel. Teszteltük mind a három vizesblokkot, jöjjön a nagy miskolci strandteszt!

Először a Selyemréti Strandfürdőben mártóztam meg. Hatalmas, 3,5 hektárnyi területen múlathatja az idejét a fürödni vágyó közönség. Összesen 6 medence van a Selyemréti Strandon, amelyek kielégítik minden korosztály kívánságát. Van 50 méteres úszómedence, amibe bevallom töredelmesen nem dugtam bele még a nagylábam ujját sem, mert nagyon hidegnek bizonyult a forróságtól felhevült testemnek. Nyilvánvalóan, hisz úszómedence, ez nem popsiáztató, itt mozogni kell, hogy ne fázz a vízben. Miután megnéztem milyen ügyesen lubickolnak a hideg vízre vágyó férfiak – mert leginkább férfiak voltak ebben a medencében –, ezt a medencét kipipáltnak tekintettem. Tovább bandukolva egy dögönyöző medencéhez érkeztem. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nem vagyok az a nagy dögönyöztető fajta – már ha van ilyen szó egyáltalán. Nagy esélyt látok rá, ez annak tudható be, hogy csurom víz lesz tőle a hajam és nem mellesleg kilövi a szememből a kontaklencsét. Ellenben nagyon sokan kedvelik, amikor a zuhanyrózsára emlékeztető csőből óriási erővel kitóduló vízsugár megmasszírozza a hátukat, a nyakukat és más különböző testrészüket. Kisebb fajta verseny alakul ki ugyanis, amikor beindulnak ezek a dögönyözők. Vérre menően küzd egymással a fürdőruhás forgatag egy-egy cső megszerzéséért.

Kimaradtam hát ebből a küzdelemből és inkább átevickéltem az ülőmedencébe. Az ülőszekciót magába foglaló medence sajátossága, hogy az emberek feje fölött van némi védelem, nehogy a buksijuk megpukkadjon ebben a rekkenő hőségben. Nagyon fontos, hogy védjük a fejünk búbját ilyen időben, mégis nagyon sokan megfeledkeznek erről, és fedetlen fővel áztatják magukat órák hosszat a dél körül. A Selyemréti Strandfürdő gondolt rájuk, és kialakított egy olyan ülőmedencét, ahol biztonságban ücsöröghetünk a legnagyobb hőségben is. Miután kiáztattam a fenekemet, egy kis kalandra vágytam, csobbantam a hárompályás csúszdamedencében. Az egyik pálya kacskaringós, a másik szinte teljesen egyenes, a harmadik pedig egy standard csúszó alkalmatosság. A kacskaringós kék óriást választottam. Imádok csúszdázni! Minden gyermekkori emléket felidéz bennem: újra látom, ahogy levegő után kapkodva landolok a medencében, ahogy folyton hátra-hátra pillantgatok nem jön-e valaki túl közel hozzám – mellesleg ezt még most is csinálom, így közel a 30-hoz –, és újra látom/élem a becsapódás pillanatát, amikor elfelejtem időben becsukni a szemem. Miután minden tüdőmbe kerülő vízcseppet sikerül fulladás nélkül túlélnem, átkukkantok a gyermekmedencébe.

Annyira nem igazság, hogy a gyerekmedence ennyire szuperül néz ki, és ide valóban csak csemeték mehetnek. Gyönyörű ez a medence! Mind közül a kedvencem! Egy igazi vár tornyosul a legkisebb generáció feje fölé. Szívem szerint én is felmásztam volna a vár tornyába, de nyilván elmúltam már 5 éves…sajnos! Mindig a gyerekmedencék a kedvenceim a strandokon, annyira vidám, meseszerű, színes, és élettel teli. Tekintve, hogy mindegyik medencében megmártóztam, kivétel amelyikben nem lehet, vagy amelyik túl hideg volt nekem, elérkezett az idő, hogy továbbálljak, és leteszteljem a város másik két strandját.

A Miskolctapolcai Strandfürdő volt a következő állomásom. Két medence van a kinti részen, amiben csobbanhattam a hőségriadó kellős közepén. Bent is lubickolhattam volna, de ilyen hőségben nem láttam túl sok értelmét, hogy kipróbáljam a benti medencéket. A kintiek közül az egyik, egy 50 méteres úszómedence, a másik pedig egy családi medence. Tudtam, hogy ezúttal nem úszom meg – szó szerint… –, hogy belemerítsem a testem ebbe a hűs nedűbe, úgyhogy a hirtelen sokk módszerét akartam alkalmazni. Mindig azt mondják a ragtapaszt is le kell tépni, így igen vagánynak hittem magam, és egy lendülettel be szerettem volna masírozni a lépcsőn a számomra jéghideg vízbe. Sajnos korántsem voltam ennyire vagány…még feleennyire sem. Percekig locsolgattam magam a vízzel, hogy hozzászokjon a testem, millimétereket araszoltam beljebb, hátha úgy könnyebb és kevésbé tűnik fel a testem és a víz hőmérséklete közötti különbség. Így sem volt könnyebb! Én nem tudom mások, hogy csinálják. Hiába zuhanyoztam, hiába pocsolgattam magam, hiába araszoltam, a hideg az hideg. Végül csak bemerészkedtem ebbe az 50 méteres csodába, és úszkáltam pár métert. Megmondom őszintén, lehet, hogy ebbe a medencébe a legkörülményesebb bemerészkedni, de ez a legkellemesebb ebben az időben. Már-már jól esett a kinti hőség ezután a lubickolás után.

Szépen hátrasétáltam a családi szekcióhoz. Na ebben a medencében sokkal többen voltak, mint az úszkálósba. Itt már kicsik, nagyok, aprók, és idősebbek is képviseltették magukat. Szó szerint családi ez a medence. Van itt gomba, aminek a kalapjából csobog a víz a csöppségekre, de találhat itt bohócot, és dögönyözőt is a pancsoló közönség. Ez a medence folyamatosan mélyül, így a legkisebbek is biztonságban lubickolhatnak. A legjobban az úszómedence melletti lelátó tetszett. Pontosabban az a medence melletti padsor, amelyik a lelátó alatti árnyékban húzódik meg. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy a lelátóról szurkoljak valamelyik ugrónak, vagy úszónak. Tekintettel arra, hogy nem is volt velem senki, akinek szurkolhattam volna legalább a móka kedvéért, visszafogtam magam.

Van még egy strand a miskolci nép tarsolyában, mégpedig a Miskolctapolca Barlangfürdő. Vitathatatlanul a legkülönlegesebb fürdő Miskolcon, hiszen egy barlangban áztathatja magát a nagyérdemű. A kedvenc medencém ezen a strandon a Szeghalmi medence. Ez az a medence, aminek a közepén egy műemléképület tornyosul. Tavi fürdő élménymedence az anyakönyvezett neve ennek az áztatónak, aminek a szélén úgy ülnek a hűsölni vágyók, mint a verebek. Sorban, szépen, rendezetten egymás mellett, egy gombostűt nem tudnék beejteni közéjük. Nyilvánvalóan addig-addig kolbászoltam a medence körül, amíg valaki fel nem állt a sorból és én lehuppanhattam végre a helyére.

Mindaddig ücsörögtem a medence szélén kialakított „padon”, amíg el nem indult a „fordított dögönyöző” – én legalábbis így hívom őket, de lehet, hogy pezsgőfürdő az igazi szakszó rájuk. Tudjátok az a fajta, ami alulról tör a felszínre. Nem a zuhanyrózsa fíling, hanem ami feltör, mint a talajvíz. Na, én azt szeretem! Az nem pocskol össze, ahol nem akarom, és nem is olyan erős a vízsugara. Természetesen ezek megszerzéséért is hatalmas harcok folynak: sokszor úgy érzem magam, mintha a Gyűrűk ura egyik szereplője lennék és csak ez az egy pezsgő létezne az egész világon…egy pezsgőmedence mind felett! Miután megszereztem és ki is élveztem minden nemű jótékony hatását, feltérképeztem a gyerekmedencét. Tudjátok, az a másik kedvencem. Tátva maradt a szám! Három medence is várja a legkisebb generációt ebben a komplexumban: van itt játszópark, gomba, süni, bohóc, minden mi szem szájnak ingere. Ismét elfogott a vágy, bárcsak 5 éves lehetnék és itt pancsikolhatnék a rózsaszín úszógumimban. De sajnos már jóval több vagyok, mint 5, és ez a medence a piciké, úgyhogy eloldalogtam.

A nagy strandteszt végére megmondom őszintén, kissé megéheztem. Na jó bevallom, kopogott a szemem az éhségtől. Mi mást vihettem volna be a szervezetembe – a diétám kellős közepén – mint lángost. Inkább futok 1 órával többet, de nem jöhettem el úgy a nagy miskolci strandtesztről, hogy nem kóstoltam igazi strandos gasztronómiai csodát. Tele sajttal, tejföllel, és természetesen fehérliszttel…azt hiszem ilyen íze lehet a mennyországnak! Kiélveztem minden egyes falatot a Barlangfürdő aulájában, hisz ilyen olajos portéka idén többet nem kerülhet a számba, de megérte. Leöblítettem egy pohár vízzel, majd búcsút intettem a barlangnak, a medencéknek, és a napernyőknek. Véget ért ugyanis a tesztidőszak, vissza kell térnem az izzasztó, forró, jobb esetben klimatizált valóságba. 

Juhász Ákos képgalériája!