A kolónia, ma számozott utcákként emlegetett része 1909 és 1914 között épült. Ezek az utolsó házak, melyeket a gyár nagy számban építettet, ugyanakkor a munkálatokat rendkívül kis költségvetésből finanszírozták. Ekkor kezdik építeni Budapesten a Wekerle-telepet is, ami az országos költségvetésben jelentős összeggel szerepelt, azonban mivel a vasgyári kolónia bővítése az akkori vezetésnek nem jelentett politikailag előnyt, a pénzt Budapestre irányították Új házakra Miskolcon is égető szükség volt.

A megszorítások miatt a tervezett költségvetés csupán egy negyed része állt rendelkezésre az építkezés során. Az épületek az átmenetileg a gyárban dolgozó munkások számára készültek, de itt laktak a család nélküli egyedülálló férfiak is. Ez a terület különül el a legélesebben a kolónia többi részétől.

Már a kollektív emlékezetben is él ez a minőségi különbség. Fontos tényező továbbá, hogy a kolónia egy lápos-mocsaras területre épült- kincstári, viszonylag értéktelen földterületen - amelyet lecsapoltak ugyan, de mivel a számozott utcák területe nem szerepelt az eredeti terveken, kétséges, hogy ez a terület az építkezés idején alkalmas volt-e hosszabb távú lakhatás kialakítására.

A nyolcvanas évektől folyamatos volt a romlás, ami a gyár helyzetével mutat egyértelmű párhuzamot. Ez nem csak a számozott utcákra, hanem a kolónia összes többi házára is igaz. A tehetősebb bérlők megvásárolták a lakásokat, majd hamar túladtak rajtuk, és máshová költöztek. Az 1980-as évekre a kolónia házai már nem jelentettek jó minőséget a lakáspiacon, annak ellenére sem, hogy a századfordulón ezek jó házaknak, jó lakásoknak számítottak. A még most is ott lakó kohászati dolgozókat nagyrészt a nosztalgia, a szakmaszeretet tartotta ott, hiszen életük jelentős részében ez egy virágzó lakóközösség volt.

Egy-két interjúban megjelenik, hogy a romlás már az ötvenes évektől elindult, de a szociális juttatások sokfélesége, és a viszonylagos jólét elfedte ezt a hanyatlást –mondta Dobák Judit. 1985-ig a gyár tulajdonában voltak a kolónia házai, majd a gyár a MIK Zrt.-nek adta át a házak kezelését, és megkezdődött a privatizáció is. Az állami tulajdonban lévő házakat értékük töredékéért, részletre is meg lehetett vásárolni. A jelenség Magyarország szerte megfigyelhető volt. Addig tudott a kolónia élő szervezetként a gyárral közösen életközösségként működni, amíg a lakhatás és a munkahely összekapcsolódott. A kolónia lakásainak alacsony bérleti díja, valamint az, hogy mindenféle javítást a gyár végzett el, nagy segítségnek bizonyult az életvezetésben.

Ez szociális juttatásként is felfogható. Ezért is lehetett vonzó a kohászatban vagy a gépgyárban dolgozni. Sokan annyit félre tudtak tenni 1-2 évtized alatt, hogy Miskolc más városrészeiben házat építettek. Ezt kevés gyári munkás tehette meg Magyarországon a hetvenes években. Itt viszonylag nagy számban ki tudtak költözni a kolóniából a nyolcvanas évekre, jellemzően a nyugdíjba vonuláskor.

Bár a lakások 1985-től megvásárolhatóvá váltak, a számozott utca ingatlanjait még ma is bérlik. Több évtizede tervezik már a terület lebontását és renoválását. Bár eddig egyik vezetés sem tette meg ezt, már korábban is eltűnt egy-egy utca szinte egyik napról a másikra. E területeket főként nagyobb vállalkozások kapták meg, például a Citroen szalon és a CBA szupermarket.

A 19. században városok ezrei alakultak át, és növekedtek többszörösükre az ipar hatására. A városépítészek egész Európában, a praktikusság elvét követték, a munkások számára kialakított épületegyüttesekben. A derékszögű utcarendszer, a szabályos négyzet alakú telkek váltak jellemzővé olyan területeken, ahol egyszerre nagy tömeg lakhatását kívánták megoldani. A jellemző stílusirányzat, az eklektika stílusjegyeit, az átlátható, szabályos, racionális térszerkezetet a Diósgyőr vasgyári kolóniában vegytisztán megfigyelhetjük még ma is.

A közel 130 éves „vasgyári kolónia” a helyi vasgyártással párhuzamosan alakult ki. A lakótelep egészének meghatározó eleme a vörös tégla, a lakó és gyárépületek több mint 80 százaléka ebből az anyagból készült. Tervezőiről keveset tudunk, de a korabeli tervrajzokból kitűnik, és a még ma is álló épületegyüttesekből is látható, hogy már a kezdetekkor egységes, típusterv alapján felépített lakótelepben gondolkoztak.

Nem csak városunk területén indult meg az építkezés, a Monarchia több városában is elkezdődött akkoriban a munkáslakások kialakítása. Ezen kolóniák többsége kétkezi, gyári munkások számára épült, jellemzően zsúfolt és alacsony komfortfokozatú épületeket foglalt magában. Nem így a Diósgyőr-vasgyár esetében, ahol a lakótelep építése során szempont volt a kiskertek kialakítása, emellett a vörös téglafalak homlokzatdíszei különleges hangulatot is kölcsönöztek a lakótelepnek. Ezen telepek építésénél vették figyelembe először az életminőség fontosságát. Jóval nagyobb volt az egy főre jutó négyzetméter-átlag, mint az ország más részein. A gyár - állami vállalatként - mintát akart mutatni a magángyárosoknak. A körülmények javításával a dolgozók lojalitását is szerették volna erősíteni.

1868-ban 396 főből álló munkásállomány kezdte meg az építkezést a vasgyárban. Sorra épülnek az egy szoba, konyha és kamra felépítésű lakóházak. A nagyobb alapterületű kettős házból 1871-re 841 épület készült el, ekkor épül fel a nagyvendéglő is, mely a munkások étkezési helyéül szolgált. A gyár számára az első évtizedektől kezdve fontos volt, hogy a lakók egyéb szociális tevékenységeit is kielégítse, ezért számos épületet saját költségén építtetett fel. Ilyen volt például az iskola, templom, nagyvendéglő, fürdő, Konzum, és még folytathatnánk a sort.

A lakótelepen élők emlékezetében az él, hogy a telep német mintára, elemeit tekintve egyszerre nőtt ki az addigi üres pusztaságból és - ami még fontosabb - egy önálló egységet alkotott. Ennek ellenére nem csak német mintára történhetett az építkezés, Európában és Észak-Amerikában is egyre több munkáslakótelep épült hasonló koncepció alapján. Az utcák számmal való megjelölése is amerikai példát követ.
 
1878- 1908 között megkezdődik a kolónia intézményhálózatának kiépítése. A lakásállomány ekkor már egészen a Szinváig terjedt. Ekkor épültek a tiszti, altiszti, főtiszti lakások, melyek emeletesek, és jóval nagyobb alapterületűek. 1909-re az utcákba és lakásokba is bevezették a villamos áramot.

1909 és 1914 között a lakótelep már a Szinva bal oldalára is átterjed, ez a rész a mai számozott utcák területe. Kiépül a vezetékes folyóvízhálózat, 100 db házat adnak át. 76 ház 304 lakása egy szoba konyhás, 24 ház 96 lakása pedig két szoba konyhás, és kamrával ellátott. A 100 ház eredeti költségvetését radikálisan lecsökkentették, ezért a lehető legegyszerűbb építészeti technikával épültek. Átadtak továbbá két főtiszti és 22 db tiszti lakást a mai Glanzer, Mester, Kabar és Puskin utca területén. A világháború időszakában 27 ház 71 lakása épült meg. 1944-1985 az átalakítás időszaka.

Míg a vasgyár célja egy virágzó és önálló gyárváros létrehozása volt, addig a területet Diósgyőr és Miskolc is magáénak akarta. A vasgyár területe közigazgatásilag egészen 1950-ig, vagyis a Nagy-Miskolc kialakításáig Diósgyőrhöz tartozott, ez időtájt a miskolciak leginkább kirándulni jártak a kolóniába, ahol megnézték a legújabb fejlesztéseket.

A diósgyőri gyár a környező települések életére is hatást gyakorolt, felduzzasztotta a jelenlegi Miskolc lakosságát. Hatóköre az ingázók szempontjából északon 60, délen 40 km-re terjedt. Egyaránt hatott a vasúti és közúti közlekedésre, valamint a kapcsolódó infrastruktúrára is.