Prohászka Fanni, ötödéves színművész hallgató előadásában láthatta a közönség Jens Raschke Do fish sleep? Című darabját, amelyben egy kislány, Jette mesél halott kisöccséről, az emlékéhez való viszonyáról és arról, hogy egy család életében milyen hatalmas változást hoz a halál. Az előadás a fiatalabb közönség nyelvén szólt egy nehéz témáról, de izgalmas volt a felnőtt nézőink számára is.

A prágai fiatalok előadásában a Giovanni Papini olasz író által megírt Gog alakját helyezték a középpontba. Ám nem a Papini által megírt történetet vitték színre, hanem Gogot mint szimbólumot használták fel: ő az, aki kompromisszumokra képtelen, egyedi, és a lehető legjobb akar lenni. Egyfajta ideális „én”. Az előadás intenzív mozgáson, izgalmas videotechnikán és a közönséggel való folyamatos kommunikáción alapult.

A francia alkotók a brit Martin Crimp drámája által ihletett előadásban maguk tervezték a díszletet és a világítást is, sőt maguk játszották a főszerepet. A párkapcsolatról szóló előadásban azzal kísérleteztek, hogy miben is áll egy párkapcsolat egyáltalán – mikor valódi, és mikor elképzelt? A fiatal tervezők színpadi képek sorozataként mutatták meg hőseikhez való viszonyukat, a látvány ezért központi szerephez jutott a miskolci Kamaraszínházban.

Este aztán megrendezték az idei SZEM Fesztivál második szakmai beszélgetését, amelyet Jászay Tamás kritikus vezetett. A közönség a két külföldi előadás alkotóival találkozhatott, és ezekről az előadásokról tudhatott meg többet.

     A Miskolci Nemzeti Színház várja tehát mindazokat az emlékestre, akik a színház társulatával együtt vennének búcsút a miskolci színházi élet e kiemelkedő művészétől.

Mint ismert, december 26-án, életének 74. évében hunyt el Bősze György, a Miskolci Nemzeti Színház tagja, Déryné-díjas, Aase-díjas színművész. Épp 50 éve kezdte pályáját, aranydiplomáját nyáron vette át a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Tagja volt a Pécsi Nemzeti Színháznak, a Vidám Színpadnak, a budapesti Nemzeti Színháznak, a Veszprémi Petőfi Színháznak. A Miskolci Nemzeti Színház társulatának 2001-től volt tagja.

Néhány jelentős miskolci szerepe:
Mario Diamnet: Látatlan találkozások – Vak férfi 2007
Hanoch Levin: Az élet mint olyan – Yona 2008
Barta Lajos: Szerelem – Szalay 2010
Bródy: A tanítónő – Főúr 2013
Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő – Ló Szerafin 2013
Utoljára a Ványa Bácsiban láthatta őt a közönség, Tyelegin szerepében.

Bősze György épp 50 éve kezdte pályáját, aranydiplomáját idén nyáron vette át a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Tagja volt a budapesti Nemzeti Színháznak, a veszprémi Petőfi Színháznak. A Miskolci Nemzeti Színháznak 2001-től tagja.

A Miskolci Nemzeti Színház Bősze György színművészt saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkedik.

Emlékét szeretettel őrzi a Miskolci Nemzeti Színház társulata és minden dolgozója.

      Csapó János a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1953-ban végezte el. Pályáját 1953-ban a kecskeméti Katona József Színházban kezdte. Két év múlva a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött, majd 1957-ben a Miskolci Nemzeti, 1958-ban az egri Gárdonyi Géza Színház tagja lett. 1966-tól, a két színház egyesítése óta volt a Miskolci Nemzeti Színház tagja.

Jellemábrázoló képessége számtalan kisebb-nagyobb szerepben tette emlékezetessé alakítását. Kettősség jellemezte színészi karakterét. Egyrészt törékeny, apró termete miatt sokszor alakított esendő, szánalomra méltó figurát, ugyanakkor tudott pengeélesen szigorú is lenni. A legsikeresebb szerepei éppen azok voltak, melyekben ez a két karakter találkozik.

„Fő része van mindebben Csapó Jánosnak, aki a játékon belül is egy külön, de nem elkülönült játékot játszik el, ha kell, akrobatikus ügyességgel, remek komédiázó kedvvel és helyenként szíven ütő, tragikus mélységeket is felvillantva a szerelemért sopánkodó öreg férj alakjában. Későn érő színész az utóbbi években szerepről szerepre mindig figyelemre méltót alkotó Csapó János?  Talán inkább későn, de azért még időben felfedezett!” (Ruzante: Csapodár madárka, 1976. Rendező: Csiszár Imre – Népújság /Heves/, Gyurkó Géza)

Rendkívül igényes művészként fontos volt számára a precízen megfogalmazott, kidolgozott, hiteles színpadi jelenlét.

„Két ragyogó mellékszereplő emeli az előadás becsét. Az egyik Csapó János madarakat etető, franciskánus Lőrinc barátja; nagy pillanat, amikor az apró emberke, ’sámlira’ állva, tekintélyt parancsoló savonarolai szenvedéllyel ostorozza a csüggedő Rómeót.” (Shakespeare: Rómeó és Júlia 1984. Rendező: Szikora János – Új Tükör, Koltai Tamás)

Filozofikus bölcsessége, a szerepek, jellemek elemzésének képessége sokat segített kollégáinak is a próbafolyamatban. A színpad, a szerep iránti alázata, pontossága, fegyelmezettsége, humora, nyitottsága, józan szigorúsága rendkívül népszerűvé tette a társulat körében, jó volt vele beszélgetni, együtt tölteni az időt. Ballonkabátjában megérkezve, elmaradhatatlan kávéjával (amit kivételesen, csak neki, a színpadi hívóban kérhetett az ügyelő), jelenléte mindig ajándék volt a társulatnak, és ugyanígy a színpadon a közönségnek.

„Számomra a színház legfőbb értéke Csapó János!” (Fandl Ferenc színművész szavai 2008-ban, amikor a Miskolci Nemzeti Színház kapta a Múzsa-díjat.)

2011-ben, Molière: Képzelt beteg című előadásában állt utoljára közönség elé.

Kitüntetései:
Csapó János, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja, 1976-ban Miskolc Város színházi díját, a Déryné gyűrűt vehette át, 1981-ben Érdemes Művész kitüntetést kapott, 2006-ban a város képviselő - testülete Miskolc Város Díszpolgára címet adományozott a művésznek.

Néhány szerep közel hatvanéves pályafutásából:

Molière: Tartuffe - Orgon
G.B. Shaw: Warrenné mestersége – Tiszteletes
Steinbeck: Egerek és emberek – Candy  (1974/1975 évad)
Katona József: Bánk bán - Tiborc
Bródy Sándor: Tanítónő – Főúr
Molnár Ferenc: Doktor úr – Puzsér
Ruzante: Csapodár madárka – Ruzante
H. Pinter: Gondnok – Davies
Brecht: Koldusopera – Peacock
Carlo Goldoni: Csetepaté Chioggiában – Fortunato
Shakespeare: Szeget szeggel - Porkoláb
Ibsen: Peer Gynt – Gomböntő
Frank Wedekind: Lulu - Schigolch
Shakespeare: Rómeó és Júlia – Lőrinc barát
Csehov: Cseresznyéskert – Firsz  (1985/86) évad 
Ibsen: Kísértetek  -  Engstrand
Agatha Chiristie: A vád tanúja – Sir Wilfried Roberts
Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Tündérkirály
Jacobi: Leányvásár - Harrison
Schiller: Stuart Mária – Talbot
Stein – Bock: Hegedűs a háztetőn – Rabbi
Steinbeck: Egerek és emberek – Candy (2004/2005 évad)

„Csak a csupaszság marad az új tulajdonosra, Lopahinra és a valódi birtokosra, Firszre, aki legvégül betotyog biztonsági papucsban a szín közepére. Felköti az állát, és lefekszik meghalni, miközben hull rá a hó. (Ez az előadás legszebb jelenete.) Firsz szerepében Csapó Jánost láthatjuk. Már huszonegy évvel ezelőtti, Csiszár Imre rendezte Cseresznyéskertben is ő játszotta a vén lakájt. Ha lenne alkalmas műszer, bizonyára kimutatná, mennyivel többet tud ma Csapó János Firsze a szabadság felvirradását követő világnézeti elbizonytalanodásról, mint két évtizeddel ezelőtt. Ha akad a miskolci produkcióban igazán markáns színészi megnyilvánulás, akkor ez az: Csapó János Firszének tétova, baljós megemlékezése a nagy szerencsétlenségről, a jobbágy-felszabadításról. Most minden össze van zavarva, nem érteni semmit – panaszolja." (Cseresznyéskert, 2007. Rendező: Radoslav Milenković – Színház, Stuber Andrea).

Ez az oklevél a pályán eltöltött fél évszázad elismerése. Mit érzett, amikor átvehette?

B.Gy.: Az ünnepséget az Ódry Színpadon tartották, ahol ötven évvel ezelőtt felvételiztem. Azóta sem jártam ott, és most olyan kicsinek tűnt. De mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Gyorsan elszállnak az évek, ha az ember munkával tölti őket. Én szerencsés vagyok, mert az első perctől kezdve dolgoztam, mindig volt szerepem. Nagy boldogság számomra, hogy ezt megéltem, hiszen – mint azt gondolom, sokan tudják – az előző évad végén volt egy „kis” balesetem. A színpadon lettem rosszul előadás közben, és nem volt biztos, hogy megélem ezt az 50. évfordulót. De úgy látszik, hogy még van itt dolgom, ezért küldtek vissza.

Mi lenne ez a küldetés? Talán egy szerep?

B.Gy.: Nem vágyom már nagy szerepekre, talán nem is bírnám fizikálisan. Ami jön, azt elfogadom. Nekem elég, ha három jelenetre felmehetek a színpadra, de az legyen olyan, ami emlékezetes.

Térjünk vissza a színészi pályája elejére! Hogyan döntötte el, hogy a színészi hivatást választja?

B.Gy.: Nem tudom, hogyan is jutott eszembe. Szerettem színházba járni már egészen kicsi koromtól, de nagyon gátlásos gyerek voltam, így soha nem jutott eszembe, hogy én színpadon legyek, szerepeljek. Valószínűleg pont ezért választottam végül ezt a hivatást, hogy legyőzzem a gátlásaimat. Sikeres volt a kísérlet, hiszen ma is itt vagyok.

Hogyan emlékszik vissza a felvételire, és a színművészetin töltött időre?

B.Gy.: Érdekes módon maga a felvételi már nagyon messzinek tűnik. Kétszer jelentkeztem, másodszorra vettek fel. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen ideges voltam. Hatalmas drukk volt bennem a felkészülési időszak alatt és a felvételin is – végül Várkonyi Zoltán vett fel engem. Mindig Hamlet monológgal készültem. Emlékszem, sötét volt a nézőtéren, amikor egyszer csak felkiabálta egy sztentori hang, hogy mondjam a Hecubát. Én persze azonnal felismertem Várkonyi hangját. Aztán fantasztikus tanáraink voltak. Várkonyi mellett például Sulyok Mária és Békés András is. Akkor ezt fiatalon mi nem nagyon értékeltük. Úgy gondoltuk, hogy miénk a világ – mit tudhatnak a vének? Most 75 éves vagyok, kicsit lecsendesedett már a pályám. Csinálom a dolgomat, remélem, nagyon jól, és remélem, még egy darabig így is lesz.

2001-től játszik Miskolcon. Hogyan vezetett idáig az út?

B.Gy.: Nem sok társulatnál voltam életem során. Ahol szerepet kaptam, oda mentem. Hűséges típus vagyok, nem csapongok. 1965-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, utána Pécsre kerültem. Ott születtek a gyermekeim is. Kilenc év után Pestre mentem, játszottam a Várszínházban, majd 1989-ig a Nemzeti Színházban. Ezután a veszprémi színház társulatának voltam tagja hosszú ideig, és innen kerültem végül Miskolcra. Azt gondolom, hogy itt is fejezem már be a pályámat.

Ebben az évadban először a Ványa bácsiban láthatja a közönség. Milyen újra a színpadon állni a nyáron történtek után?

B.Gy.: Szerencsére az Egy csók és más semmi című darabot – aminek az előadásán történt ez a rosszullét – nem játszom tovább. Az akkori megbízott igazgató felhívott a történtek után, és megkérdezte, hogy mire emlékszem. Semmire. Abból a szerepből, amit megtanultam, bepróbáltam, egy mondatra sem emlékszem. Szabó Máté akkor azt mondta: rendben, ne is emlékezz, ne játszd el. Én sem szerettem volna magamban fölidézni ezt a dolgot. Így jött most a Ványa bácsi, ami nem nagy szerep, de a koromnak megfelelő. 75 évesen ezt kell játszani. Nem vagyok én egy Rómeó – sohasem voltam az a típus, de most meg már végképp nem vagyok. Voltak persze olyan szerepeim, amelyek emlékezetesek. Ilyen például Az élet mint olyan, amit Máhr Ágival játszottunk. Még ma is megállítanak az utcán sokszor, hogy ez az előadás valami fantasztikus volt.

Soha nem volt olyan ez alatt az 50 év alatt, amikor elbizonytalanodott abban, hogy mégsem ez a hivatás a jó út?

B.Gy.: Soha. Föl sem merült bennem. Persze amikor az ember kínlódik egy szereppel, akkor eszébe jut, hogy mit keresek én itt? Mért kell nekem szenvedni? De ez mindig elmúlik, és az előadás után tudom, hogy megérte a szenvedést. Mert ezt csak így érdemes csinálni. Ha az ember a kisujjából próbál kirázni egy alakítást, az nem működik. Csak az a szerep ér valamit, amiért meg kell szenvedni.

   Váradi Katalin a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán zongoraművész és karmester szakon is diplomát szerzett, az utóbbin Kóródi András növendékeként 1973-ban. Utána hét éven keresztül volt a Magyar Állami Operaház karmestere. Ezt követően a Budapesti Operettszínház karnagya lett 24 éven át. 2001 óta járt ki vezényelni Japánba, a Tokiói Operettbarát Társaság karmestereként.

2004 óta a Miskolci Nemzeti Színház dirigense, 2009-től 2012-ig zeneigazgatója volt. Pályája során számtalan sikeres előadás vezénylő és betanító karmestere volt.

2009. március 27-én Hevesi Sándor-díjat kapott, 2012-ben Miskolc város színházi díját, a Déryné-díjat vehette át.

Munkatársai és barátai szeretettel őrzik emlékét.