„A borsodi halhatatlanok feje” Lévay József 93 éves korában, 1918. július 4-én halt meg a Hunyadi János utca 4. szám alatti lakóházában. Itt, majd a megyeháza udvarán ravatalozták fel, s ezt követően július 7-én temették Sajószentpéteren, szülőhelyén a szülei mellé. A Borsod-Miskolci Közművelődési Egyesület ezt követően megkezdte a végrendelet múzeumra vonatkozó részének végrehajtását. Felhívást is közzétettek, hogy aki Lévayhoz köthető emlékanyaggal rendelkezik, azt adja át a múzeumnak, ahol az majd a létrehozandó „Lévay szobában” mindenki számára látható lesz. Már ekkor döntés született arról, hogy közadakozásból Lévay József emlékét örök időkre egész alakos bronz-szobor örökítse meg.

Az elhatározástól a megvalósításig másfél évtized telt el. A korabeli sajtó arról adott hírt, hogy először a mai Bartók téren szerették volna a szobrot elhelyezni. Még nem épült meg a Zenepalota, a Luther tér pedig piacnak adott helyet, így az ötletet elvetették. Második helyszínként a Népkert mellett már több indok szólt. A Népkert elnevezése, a Lövölde-kert kialakítása Lévay nevéhez volt köthető, s 1913-tól már a Népkert és az Agrártelep között utca viselte a nevét. (Jókai Mór után ő volt a második ember, akit életében ez a megtiszteltetés ért.) A Palóczy utcára kényszerből esett a választás. 1925-től a minorita rendház melletti Kis-Népkertben már állt Deák Ferenc szobra, az utca másik, nyugati végén 1906-tól pedig Szemere Bertalan szobra. A kettő között szerettek volna szobrot emelni az 1903-ban elhunyt Tóth Pál iskolaigazgató, neves szónoknak. Azzal, hogy Lévay mellett döntöttek, Tóth Pál neve és szobra lassan feledésbe merült.

A szoboravatásra delegáció érkezett a fővárosból, ünnepi köntöst öntött a város és a résztvevők is. Miskolc és Borsod megye díszruhás hajdúi álltak őrséget, a Miskolci Daláregylet adott ünnepséget, s díszbeszédet tartott Mikszáth Kálmán főispán és Hodobay Sándor polgármester, aki a szobrot a város nevében „örök időkre való megőrzésre átvette”.

Lévay József másfél embermagasságú bronz szobrát Borsodi Bindász Dezső (1903-1979) készítette el, akinek gyermekkori emlékei fűződtek a költőhöz. A megrendelő a Lévay József Közművelődési Egyesület volt, de megfeledkeztek az alkotás zsűriztetéséről. A mellén keresztbe fektetett karokkal távolba meredő költő alakja kisebbnek tűnik a kő talapzaton, mint amilyen a valóságban volt. A talapzat domborművei a legismertebb Lévay versekre utalnak (Mikes, Szüretünk), de ezek sem nyerték meg a kritikusok tetszését. Abban az utókor szakemberei is egyetértenek, hogy a szobrászművész kiválasztása nem volt szerencsés. Mindenesetre az eltelt nyolc évtized alatt az alig változott építészeti környezetben a szobrot a miskolciak megszokták, elfogadták. (Az 1988-ban Sajószentpéteren avatott Lévay szobor sem nyerte el sajnálatos módon az emberek tetszését. Paulikovics Iván mellszobrát néhány hét elteltével a városi könyvtár udvarába kellett „menekíteni” a köztérről.)

A „szobortörténetek”-hez elválszthatatlanul kapcsolódik a Lévay „emlékszobák” és kiállítások története. Az 1925-ben megnyitott múzeumi emlékszoba – kortársak elmondásai alapján – a Hunyadi utcai Lévay-szobát idézte, azok alapján állította össze Leszih Andor, az intézmény vezetője. Nagy segítség volt, hogy a költő végrendeletében pontosan rögzítette milyen ingósága, tárgya hová kerüljön, kié legyen. (Még gyászjelentését is saját kezűleg írta, s ugyancsak meghagyta temetését is, amely a lehető legegyszerűbb volt.) Így került a múzeumba Borsod vármegyétől kapott aranytolla, a megyei tisztikart ábrázoló fényképalbuma, egy ezüstkoszorú, amelyet 1911-ben kapott, amikor a Kisfaludy Társaság irodalmi ünnepélyt szervezett tiszteletére (kép!), Miskolc díszpolgári oklevele (1910-ben kapta Horváth Lajos országgyűlési képviselővel, akivel még a szabadságharc idején alakult ki életre szóló barátsága), Sajószentpéter díszpolgári oklevele, budapesti díszdoktori oklevele, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság oklevelei, ügyvédi oklevele és számos kitüntetés, emlékérem. A könyvtárát a református főgimnáziumra hagyta (amelynek 1852-1865 között tanára volt, s amely 1935-től, majd új alapító okirata szerint 1993. május 20-tól ismét az ő nevét viseli, mint Miskolci Lévay József Református Gimnázium). A kéziratok, levelezések számos helyre keveredtek, amelyről az 1990-es évek elején Lévay utolsó élő leszármazottja (Lévay Borbála ágán) dr. Török István (1900-1994) készített írásos anyagot, s adott szóbeli tájékoztatást. Ugyancsak tőle nagyszámú tárgy került a múzeumba, s egy jegyzék is, hogy Lévay relikviák a megye és az ország területén hol, kiknél lelhetők fel.

A Lévay emlékanyag 1975-től a diósgyőri Déryné házban, majd 1988-tól Sajószentpéter múzeumában volt látható. Az ezredforduló után – a gimnázium alapításának évfordulójához kötődve – ismét a Herman Ottó Múzeum vállalkozott a töredékes bemutatásra, 2011-ben pedig a gimnázium által szervezett nagyszabású tudományos konferencia elevenítette fel „Lévay és kora” címen munkásságát. Ez egyfajta tisztelgés is volt Lévay díszpolgárságának centenáriumán.

Lévay Józsefet Miskolc annak ismeretéban választotta díszpolgárává, hogy a megyei státuszt betöltő költő mindvégig tiltakozott a város önállósága ellen. Miskolc fejlődését a megye részeként képzelte el, csak azt tartotta fontosnak, hogy „szabaduljon meg a diósgyőri koronauradalom fennhatósága alól úgy, hogy váltsa meg a bérelt királyi haszonélvezetet”. Ez 1877-ben valóban meg is történt.

Lévayval szemben legjobb barátja, Horváth Lajos (1824-1911) országgyűlési képviselő egyike volt azoknak, akik mindent megtettek azért, hogy a város az önálló, polgári fejlődés útjára léphessen. (Horváth Lajos ezért a munkájáért kapta a város elismerését, s 1993-tól ezért kerül sírjára az avasi domboldalon a város koszorúja, ennek szól az emléke előtti tisztelgés.) A barátság Szemere Bertalan minisztériumában, 1848-ban alakult ki közöttük. Mindketten követték a kormányt Debrecenbe is, ahol Lévay első igazi szerelmi kapcsolata alakult. (Halála előtt Horváth Lajos végrendeletében évi életjáradékot hagyományozott Lévayra, aki azt a szegények segélyezésére ajánlotta fel a városnak.)

„Lévay debreceni szerelme” címen a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1936. július 19-ei számában olvashatunk, de Török István nyug. törvényszéki bíró is részletesen ír e sajátos kapcsolatról, amely Lévay életét úgy alakította, ahogy azt ismerjük különböző feldolgozásokból. (A történet hitelességét a debreceni Déri múzeum igazgatója saját kutatásokkal is megerősítette.) A fiatal hölgy Pápay Zsuzsika volt, akinek fényképét és az emlékkönyvébe írt két Lévay-verset (Fehér galamb száll a levegőbe, illetve Nyissatok hát kaput, hadd menjek ki rajta) ismerjük. A leány nevelőapja durván eltanácsolta a „biztos állás nélküli költőt”, amit ő soha nem tudott feledni. 1849-ben ezért rövid időre visszatért szüleihez, majd Pestre ment, ahol 1850-1852 között, Miskolcra visszatéréséig a Pesti Napló rovatvezetője volt.

Lévay József gazdag emléktárából emeljük ki, hogy 1921 nyarán az Avastetőn platánfát ültettek emlékére, de ez ma már nem lelhető fel. 1929-ben került az első márványtábla a Hunyadi utcai házára, de onnan nyoma veszett. A ma látható és olvasható táblát 1932-ben avatták fel. Lévay József legendás avasi, Jézuskútja sori pincéjét ma már nem tudtuk azonosítani, pedig járt ott Arany János és Tompa Mihály is. Innen „indultak”, aztán a Toronyalja utcán élték éveikat a „gyászoló poharak”, amelyek ma a rimaszombati múzeum gyűjteményében találhatóak. A Lévay-kultusz ápolásában fontos szerepet töltött be az 1923-tól működő egyesület, amely 1978-tól újjáalakult Lévay József Közművelődési Baráti Körként, majd napjainkban, mint Közművelődési Egyesület működik.

Az „Ellenzék” című napilap 1912. április 13-ai számában olvassuk, hogy „kivitelre alkalmas , minden változtatás nélkül megfelelő pályamű a tervek között nincs, azonban öt művésznek a munkáját olyannak látjuk, hogy azok némi átdolgozás után a szobor kivitelének alapját képezhetik.” Gárdos Aladár, Ligeti Miklós, Kara Mihály és Vass Viktor munkáját részletesen elemezte a zsűri, s közöttük Róna József, aki a Kossuth és a Szemere szobor alkotója volt. (A pályázatra összesen nyolc alkotó nyújtott be makettet, ami példátlanul sok.) Gárdos Aladár a következőket tudatta a sajtóval: „A szobor három méter magas, a főalak egyszerű, keresetlen mozdulattal, álló alakban, jobb kezében a törvénykönyvre támaszkodva ábrázolja Deák Ferencet. A szobornak egyetlen mellékalakja a főalakkal egy frontban elhelyezett, a nemzetet szimbolizáló női alak, amely lehajló lobogót tart a kezében. Ez a mellékalak a talapzat előrészével együtt van komponálva. A szobor alapkiterjedése kb. 12 négyzetméter. A főalak bronzból készül, a talapzat a mellékalakkal haraszti mészkőből.” Az országosan és városszerte ismert mester, Róna József véleménye a következő volt: „a mű egységes, az arány az építészeti rész és a szobor között megfelelő. A főalak is megfelel Deák Ferenc karakterének, azonban előnézetből zavaró, hogy két mellékalak is megjelenik, s ezek a főalakkal majdnem egyenértékűek, hatásukban rontják egymást. Kívánatos volna az egyik elhagyása, s vele együtt a korona mellőzése is. Ugyanez vonatkozik Deák Ferencre, akinek lábai ha szabadabb mozgást kapnak, az egész alak tömege könnyebbé válik.”

Az alkotó nyilatkozata tehát már Róna József szakvéleményének elfogadása után jelent meg, s így is készült el a kompozíció. A két mellékalakból egy lett, a korona helyett a női alak zászlót tart a kezében, s elmaradt a Deák Ferenc mögé tervezett kanapé is.

A nyolc makett Miskolcon maradt, de a háború évei alatt eltűntek. Így nem maradt meg a Gárdos Aladár átdolgozásra javasolt munkája sem. A szobor kiválasztása és felavatása között csaknem másfél évtized telt el. Ennek egyik oka Gárdos világháborús katonai szolgálata, másik pedig a szobor helyének kijelölése volt, hiszen a város nem rendelkezett megfelelő térrel.

1914-ben Gárdos Aladár elkészítette Deák Ferenc szobrát, s az a műteremben várta elszállítását és felavatását. Az avatás azért volt fontos, mert a fővárosban 1877-ben állított Deák szobor (Huszár Károly alkotása a Lánchíd pesti hídfőjénél) után a miskolci lett volna at ország második szobra, s ezt a város nagyon szerette volna.

A szoboravatás akadálya az volt, hogy Gárdos Aladárt behívták frontszolgálatra. Minden bizonnyal hadifogságba került, mert csak 1924-ben vetődik fel újra, hogy mikor és hol állítják fel az alkotást. Érdekes a Miskolci Napló egyik cikke, amely a szoboravatás elmaradását a politikai viszonyokkal magyarázza: „A politikai viszonyok annyira ziláltak, hogy a pártoknak jelenleg túlságosan elfogult politikai álláspontja ünneprontó módon befolyásolná a leleplezés ünnepélyét, mely – az ország egyik legnagyobb történelmi alakjáról lévén szó – nem lehet a pártok ünnepe, csak a pártokon felül álló kegyeleté.”

Valószínű az is hátráltatta az avatást, hogy nem találtak a város emberei az elhelyezésre alkalmas teret. Mint később a Lévay-szobor esetében, most is a mai Bartók tér, Városház tér és a Népkert vetődött fel. Gárdos Aladárnak volt az ötlete az ún. Kisnépkert, amely minimális térrendezéssel alkalmassá válna a szobor elhelyezésére. „A szobor maga közvetlenül a rendház elé kerülne, párhuzamosan a rendház nyugati falával, ennek közepe tájára. A főalak a Palóczy utcára nézne. A hatás sokkal előnyösebb és pregnánsabb lenne, ha a teret és a Palóczy utcát keresztülszelő Pecze-patakrészt beboltoznák és ezáltal nemcsak híd útján, de teljes egészében összefüggő résszé tennék a Palóczy utcát és a teret. A tér nagyságban is nyerne ezáltal azzal a résszel, mely a Pecének a Palóczy utca felőli részére esik. A Pece nagyon zavarólag hat ezen a téren, melyet úgyszolván elvág a várostól. A beboltozás nem kerülne sokba, mert vasbetonnal lehetne megcsinálni és a munkálat egy hónap alatt elvégezhető.”

A Reggeli Hírlap 1925. augusztus 30-ai és 17-18-ai számai részletesen beszámoltak az előkészületekről és a szoboravatásról. „Országos ünnepség keretében leplezzük le a Deák szobrot, amelyen részt vesznek a kormányzó, a kormány, a nemzetgyűlés, a katonaság, a törvényhatóságok és a társadalmi egyesületek képviselői.” Ünnepi beszédet Berzeviczy Albert a Magyar Tudományos Akadémia elnöke tartott. A kormányzót Nagy Pál gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka képviselte. Az ünnepi beszédek között elhangzottak idézetek Széchenyi Istvántól, Szemere Bertalantól, de Lévay Józseftől is. Széchenyi még az 1839/1840. évi országgyűlés után mondta, „félre minden irigységgel, adjuk neki az elsőséget...” Szemere 1845-ben Miskolcon fogadta, amikor Vörösmartyval Erdélybe mentek Wesselényi Miklóst meglátogatni. (Deák Ferencnek ez volt az egyetlen ismerete Miskolcról!) Lévay József pedig 1876-ban a megyeházán leleplezett egész alakos festménye előtt méltatta nagyságát és elévülhetetlen szerepét az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésben.

A kilátóról képeslap készült, s előkerült egy olyan feliratos is, amely szerint „építetett 1906. október 15., lebontatott 1907. július 15.” Tervezője, kivitelezője nem ismert, csupán annyit tudunk, hogy miskolci ácsok gyors munkája volt. Feladatát teljesítette, hiszen a hamvak érkezése előtt már zászlókkal feldíszítve, fényárban úszott. A várost is kivilágították, hiszen a megyéből összehívottakkal együtt mintegy 15.000 ember tolongott az utcán és a pályaudvar környékén. Az éjszaka okán fénykép nem készült Miskolcon, csak a helyi újság számolt be részletesen az eseményekről.

A veszélyes építményt aztán a következő évben lebontották, de mindenki szükségét érezte annak, hogy közadakozásból egy komoly építmény készüljön az Avastetőre. A város felkérésére 1914-ben Lux Kálmán (a Palotaszálló későbbi tervezője), aki akkor az avasi templom restaurálási tervein dolgozott, bemutatta elképzeléseit Nagy Ferenc polgármesternek. 1918-ban pedig Rácz György foglalta végrendeletébe a kilátó megépítésének finanszírozását. 1921-ben már arról írt a sajtó, hogy a háború után, akik Miskolcon telepedtek le, már azt sem tudták, „mi volt a Rákóczi torony”. A miskolciak viszont tudták, s Szeghalmy Bálint tervei alapján Demes Béla közreműködésével 1934-re elkészült az új kilátó. Miskolc önálló törvényhatósággá nyílvánításának ekkor ünnepelte negyedszázados évfordulóját. Az első Miskolci Héten avatták fel Lévay József szobrát és az Országzászlót a Népkertben. Amatőr fényképek és hivatalos képeslapok őrzik az Avas „hegy” jelképét, amelynek 32 éves történetéhez legendák sokasága fűzödik. 1943-ban tűz pusztította, de még helyreállítható volt. 1956-ban viszont teljesen leégett, s hogy mennyire Rákóczihoz kötődött, jól mutatja, hogy a romok környékén esténként még felhangzott a tárogató.

1963. augusztus 20-án aztán felavatták a 72 méter magas „tv-tornyot”, hatalmas teraszával és 200 személyes presszójával. Hófer Miklós és Vörös György különleges építészeti alkotása ma már műemlék.  60 méter feletti része 45 centimétert is kilenghet, ha pedig csak egyik oldalát tűzi a Nap, 15 centimétert is „dőlhet” a kilátó-torony.