„A borsodi halhatatlanok feje” Lévay József 93 éves korában, 1918. július 4-én halt meg a Hunyadi János utca 4. szám alatti lakóházában. Itt, majd a megyeháza udvarán ravatalozták fel, s ezt követően július 7-én temették Sajószentpéteren, szülőhelyén a szülei mellé. A Borsod-Miskolci Közművelődési Egyesület ezt követően megkezdte a végrendelet múzeumra vonatkozó részének végrehajtását. Felhívást is közzétettek, hogy aki Lévayhoz köthető emlékanyaggal rendelkezik, azt adja át a múzeumnak, ahol az majd a létrehozandó „Lévay szobában” mindenki számára látható lesz. Már ekkor döntés született arról, hogy közadakozásból Lévay József emlékét örök időkre egész alakos bronz-szobor örökítse meg.

Az elhatározástól a megvalósításig másfél évtized telt el. A korabeli sajtó arról adott hírt, hogy először a mai Bartók téren szerették volna a szobrot elhelyezni. Még nem épült meg a Zenepalota, a Luther tér pedig piacnak adott helyet, így az ötletet elvetették. Második helyszínként a Népkert mellett már több indok szólt. A Népkert elnevezése, a Lövölde-kert kialakítása Lévay nevéhez volt köthető, s 1913-tól már a Népkert és az Agrártelep között utca viselte a nevét. (Jókai Mór után ő volt a második ember, akit életében ez a megtiszteltetés ért.) A Palóczy utcára kényszerből esett a választás. 1925-től a minorita rendház melletti Kis-Népkertben már állt Deák Ferenc szobra, az utca másik, nyugati végén 1906-tól pedig Szemere Bertalan szobra. A kettő között szerettek volna szobrot emelni az 1903-ban elhunyt Tóth Pál iskolaigazgató, neves szónoknak. Azzal, hogy Lévay mellett döntöttek, Tóth Pál neve és szobra lassan feledésbe merült.

A szoboravatásra delegáció érkezett a fővárosból, ünnepi köntöst öntött a város és a résztvevők is. Miskolc és Borsod megye díszruhás hajdúi álltak őrséget, a Miskolci Daláregylet adott ünnepséget, s díszbeszédet tartott Mikszáth Kálmán főispán és Hodobay Sándor polgármester, aki a szobrot a város nevében „örök időkre való megőrzésre átvette”.

Lévay József másfél embermagasságú bronz szobrát Borsodi Bindász Dezső (1903-1979) készítette el, akinek gyermekkori emlékei fűződtek a költőhöz. A megrendelő a Lévay József Közművelődési Egyesület volt, de megfeledkeztek az alkotás zsűriztetéséről. A mellén keresztbe fektetett karokkal távolba meredő költő alakja kisebbnek tűnik a kő talapzaton, mint amilyen a valóságban volt. A talapzat domborművei a legismertebb Lévay versekre utalnak (Mikes, Szüretünk), de ezek sem nyerték meg a kritikusok tetszését. Abban az utókor szakemberei is egyetértenek, hogy a szobrászművész kiválasztása nem volt szerencsés. Mindenesetre az eltelt nyolc évtized alatt az alig változott építészeti környezetben a szobrot a miskolciak megszokták, elfogadták. (Az 1988-ban Sajószentpéteren avatott Lévay szobor sem nyerte el sajnálatos módon az emberek tetszését. Paulikovics Iván mellszobrát néhány hét elteltével a városi könyvtár udvarába kellett „menekíteni” a köztérről.)

A „szobortörténetek”-hez elválszthatatlanul kapcsolódik a Lévay „emlékszobák” és kiállítások története. Az 1925-ben megnyitott múzeumi emlékszoba – kortársak elmondásai alapján – a Hunyadi utcai Lévay-szobát idézte, azok alapján állította össze Leszih Andor, az intézmény vezetője. Nagy segítség volt, hogy a költő végrendeletében pontosan rögzítette milyen ingósága, tárgya hová kerüljön, kié legyen. (Még gyászjelentését is saját kezűleg írta, s ugyancsak meghagyta temetését is, amely a lehető legegyszerűbb volt.) Így került a múzeumba Borsod vármegyétől kapott aranytolla, a megyei tisztikart ábrázoló fényképalbuma, egy ezüstkoszorú, amelyet 1911-ben kapott, amikor a Kisfaludy Társaság irodalmi ünnepélyt szervezett tiszteletére (kép!), Miskolc díszpolgári oklevele (1910-ben kapta Horváth Lajos országgyűlési képviselővel, akivel még a szabadságharc idején alakult ki életre szóló barátsága), Sajószentpéter díszpolgári oklevele, budapesti díszdoktori oklevele, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság oklevelei, ügyvédi oklevele és számos kitüntetés, emlékérem. A könyvtárát a református főgimnáziumra hagyta (amelynek 1852-1865 között tanára volt, s amely 1935-től, majd új alapító okirata szerint 1993. május 20-tól ismét az ő nevét viseli, mint Miskolci Lévay József Református Gimnázium). A kéziratok, levelezések számos helyre keveredtek, amelyről az 1990-es évek elején Lévay utolsó élő leszármazottja (Lévay Borbála ágán) dr. Török István (1900-1994) készített írásos anyagot, s adott szóbeli tájékoztatást. Ugyancsak tőle nagyszámú tárgy került a múzeumba, s egy jegyzék is, hogy Lévay relikviák a megye és az ország területén hol, kiknél lelhetők fel.

A Lévay emlékanyag 1975-től a diósgyőri Déryné házban, majd 1988-tól Sajószentpéter múzeumában volt látható. Az ezredforduló után – a gimnázium alapításának évfordulójához kötődve – ismét a Herman Ottó Múzeum vállalkozott a töredékes bemutatásra, 2011-ben pedig a gimnázium által szervezett nagyszabású tudományos konferencia elevenítette fel „Lévay és kora” címen munkásságát. Ez egyfajta tisztelgés is volt Lévay díszpolgárságának centenáriumán.

Lévay Józsefet Miskolc annak ismeretéban választotta díszpolgárává, hogy a megyei státuszt betöltő költő mindvégig tiltakozott a város önállósága ellen. Miskolc fejlődését a megye részeként képzelte el, csak azt tartotta fontosnak, hogy „szabaduljon meg a diósgyőri koronauradalom fennhatósága alól úgy, hogy váltsa meg a bérelt királyi haszonélvezetet”. Ez 1877-ben valóban meg is történt.

Lévayval szemben legjobb barátja, Horváth Lajos (1824-1911) országgyűlési képviselő egyike volt azoknak, akik mindent megtettek azért, hogy a város az önálló, polgári fejlődés útjára léphessen. (Horváth Lajos ezért a munkájáért kapta a város elismerését, s 1993-tól ezért kerül sírjára az avasi domboldalon a város koszorúja, ennek szól az emléke előtti tisztelgés.) A barátság Szemere Bertalan minisztériumában, 1848-ban alakult ki közöttük. Mindketten követték a kormányt Debrecenbe is, ahol Lévay első igazi szerelmi kapcsolata alakult. (Halála előtt Horváth Lajos végrendeletében évi életjáradékot hagyományozott Lévayra, aki azt a szegények segélyezésére ajánlotta fel a városnak.)

„Lévay debreceni szerelme” címen a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1936. július 19-ei számában olvashatunk, de Török István nyug. törvényszéki bíró is részletesen ír e sajátos kapcsolatról, amely Lévay életét úgy alakította, ahogy azt ismerjük különböző feldolgozásokból. (A történet hitelességét a debreceni Déri múzeum igazgatója saját kutatásokkal is megerősítette.) A fiatal hölgy Pápay Zsuzsika volt, akinek fényképét és az emlékkönyvébe írt két Lévay-verset (Fehér galamb száll a levegőbe, illetve Nyissatok hát kaput, hadd menjek ki rajta) ismerjük. A leány nevelőapja durván eltanácsolta a „biztos állás nélküli költőt”, amit ő soha nem tudott feledni. 1849-ben ezért rövid időre visszatért szüleihez, majd Pestre ment, ahol 1850-1852 között, Miskolcra visszatéréséig a Pesti Napló rovatvezetője volt.

Lévay József gazdag emléktárából emeljük ki, hogy 1921 nyarán az Avastetőn platánfát ültettek emlékére, de ez ma már nem lelhető fel. 1929-ben került az első márványtábla a Hunyadi utcai házára, de onnan nyoma veszett. A ma látható és olvasható táblát 1932-ben avatták fel. Lévay József legendás avasi, Jézuskútja sori pincéjét ma már nem tudtuk azonosítani, pedig járt ott Arany János és Tompa Mihály is. Innen „indultak”, aztán a Toronyalja utcán élték éveikat a „gyászoló poharak”, amelyek ma a rimaszombati múzeum gyűjteményében találhatóak. A Lévay-kultusz ápolásában fontos szerepet töltött be az 1923-tól működő egyesület, amely 1978-tól újjáalakult Lévay József Közművelődési Baráti Körként, majd napjainkban, mint Közművelődési Egyesület működik.