Ez a gyümölcsös, zöldséges, cukormentes csoda, nem csupán a szemet gyönyörködteti, de testnek és léleknek is felüdülés. Eltelít, hidratál, és vitaminokhoz juttatja testünket - hölgyeim plusz jó hír: nem csak egészséges, de a diétát is elősegíti.

Nagyon nehezen tudjuk rávenni magunkat, hogy a kellő folyadékmennyiséget felhörpintsük napközben. Tudjuk, hogy vizet kellene fogyasztanunk, mégis könnyebben elcsábítanak minket a cukros, színes löttyök. Ezt kiküszöbölendő készítsünk magunknak minden reggel detox vizet, így nem csak kipipálhatjuk a napi vízmennyiségünket, de még ízleni is fog nekünk ez a több liter gyümölcsös, zöldséges, gyógynövényes nedű.

A legkönnyebben úgy tudjuk rákényszeríteni magunkat a bő vízfogyasztásra, ha folyamatosan a szemünk előtt van egy flakon víz. Temérdek mennyiségben és formában torlódnak a boltok polcain a színesebbnél színesebb bpa mentes flakonok, amelyekben nem csak jól fog mutatni a detox vizünk, de még a környezetünket is megóvjuk, ha ilyen flaskát használunk.

Stresszoldó detox víz hozzávalói:

• víz
• 6 db eper
• 1/2 csésze darabolt ananász
• bazsalikom
• 2 kiskanál almaecet
• jég

Zsírégető detox víz hozzávalói:

• víz
• egy fél alma szeletelve
• 2 evőkanál almaecet
• 1 evőkanál citromlé
• 1 teáskanál őrölt fahéj
• édesítőszer

Vesetisztító, emésztéstsegítő detox víz hozzávalói:

• 0,5 liter víz
• fél citrom szeletelve
• fél grapefruit szeletelve (narancsot is tehettek bele)
• néhány szelet uborka hámozva, szeletelve
• 1 teáskanálnyi reszelt gyömbér
• néhány friss menta levél

Detox víz a lapos hasért:

• 1 citrom, vagy lime leve
• fél uborka felkarikázva
• 1 marék mentalevél
• 1 kancsó tisztított víz

Készítsd el a saját detox vizedet! Nincsenek szabályok, nincsenek előírások, csak te és az ízlelőbimbóid számítanak. No meg a hidratáltságod!

Diósgyőrbe várták a veterán autók és a veterán életérzés rajongóit július 28. és 30. között. Trabant, Fiat, Wartburg, Skoda, Moszkvics, Zaporozsec, Ford, BMW, Ferrari -, hogy néhányat említsek az iskola udvarán sorakozó veterán automobilok közül. 30 év négykerekűit csodálhatta meg a nagyérdemű, ha ezalatt a három nap alatt kilátogatott a diósgyőri iskolába.

A kiállítás nagy részét saját autók alkotják – mondta el Sebéné Mede Zsuzsa, a kiállítás egyik szervezője –, a többi veterán csoda pedig a barátaink tulajdonában van. A férjem – Sebe Tamás – és a fiam – Sebe Máté – is részt szokott venni a hegyi felfutón, ahol szájról szájra terjedt a kiállítás és a vásár gondolata. Így a felfutó résztvevő közül is jó néhányan hoztak a gyűjteményükből autót, az udvaron sorakozó járművek közé. A férjem veterán autók iránti rajongása a 635-ös BMW-vel kezdődött. Több, mint 40 veterán autó sorakozik már a gyűjteményében: Trabant, Wartburg, Skoda, BMW, Fita típusúak nagyrészt. Régen dédelgetett álma egy autós múzeum megnyitása, ahol a bent megtekinthető darabok közül a kinti részen van még egy, amelyiket ki is lehet próbálni - tette hozzá.

Az iskola tornatermében motorok, modellvasutak, önjáró motorok és repülők is sorakoztak, valamint az 1950-80-as évek játékait és az ehhez a korszakhoz kapcsolódó használati tárgyakat is megcsodálhatta a nagyérdemű. Az udvaron egy valódi kisvasútra is lehetőségük volt felülni a kiállításra kilátogató autórajongóknak. 

A kiállítás egyik kuriózuma a hátsó udvaron parkoló Ferrari Mondial, illetve a tulajdonosnál megtekinthető overál, amelyet Michael Schumacher Forma-1 pilóta viselt.

A II. Diósgyőri Veteránjármű Kiállítás és Vásár belépőjegyének felmutatásával 15% kedvezmény kaphatnak a Kiss Gergely Fagyizóban, vásárlás esetén.

Juhász Ákos képgalériája!

Mit jelent számodra a 90-es évek hangulata?

Egy teljesen másik hangulatban élt mindenki. Nem csak zeneileg voltak sokkal pozitívabbak, nyitottabbak és bizakodóbbak az emberek, de az élet más területein is. Sokkal többet nevettünk a 90-es években, a RAPülők rendkívül jól konzerválta a dalaiban ennek a kis vidám, bizakodó korszaknak a hangulatát.

Úgy tudom, többször is jártál már Miskolcon. Milyen élményekkel térsz vissza a Bükk lábához?

Igen, többször is voltam már nálatok. Nem csak koncertek alkalmával, hanem többnapos vendégségben is. Megcsodáltam Miskolc nevezetességeit: megsimogattam Mancs kutyus nyakát, pisztrángoztam a közelben, és a színházban is jártam.

Mire számítson a nagyérdemű augusztus 4-én? Milyen megashowval készültök a miskolci közönségnek?

Egy nyári koncert mindig sokkal felszabadultabb! Itt lesz Tóth Gabi, Tóth Vera, a Hajdú lányok, Szolnoki Peti és egy tánckart is hozunk magunkkal. Ugyanazokat az animációs háttereket fogja látni a miskolci közönség, amely a Papp László Sportarénában is varázslatosan idézte meg a 90-es éveket. Ami különlegessé teszi az egész koncertet, hogy eljátsszuk ugyan a régi dalokat az eredeti formájukban, viszont mai technikával és a mai showbusinesshez igazított attrakciókkal.

Hiszek abban, hogy az eredeti tartalom lehet nagyon autentikus, úgy, hogy ugyanakkor megfelel a ma világának is, hogy ne egy nyugdíjas egylet benyomását keltse ez a nosztalgia buli. Az egészben van egy nagyon pozitív életérzés, egyfajta vidámság, ami erre a korszakra volt jellemző. Én nagyon hiszek abban, hogy a pozitív lélektan nem egy lakótelepi mágia, hanem igenis lehet az embernek magát úgy kondicionálni, hogy az építő jellegű legyen.

Hogy lesz egy történelem tanárból RAPülők frontember, és a Jazz+Az frontembere?

Úgy, hogy keres egy utat, amin menni szeretne, amin jól érzi magát, amiben úgy érzi, ki tud bontakozni. Én már a főiskolai hospitálásom során tudtam, hogy nem leszek jó tanár. Egyrészt azért, mert ez több, mint egy szakma. Ez egy hivatás, amihez elkötelezettség kell, ez pedig belőlem hiányzott. Másrészt pedig azért, mert már gyerekkorom óta a showbusiness iránt érdeklődtem. Világ életemben vonzott, hogyan lehet hatást gyakorolni az emberekre. Hogy ezt műsorvezetőként, vagy dalszövegíróként, vagy előadóként, vagy nemzeti vágta szervezőként teszem-e, az tulajdonképpen teljesen mindegy. Mi azért koncertezünk, azért játszunk, hogy az emberek boldogabban menjenek el a buli után, mint ahogyan odajöttek.

„Végig a sárga köves úton” - hangzik el az örökérvényű GPS koordináta, amely Doroti számára az egyetlen irány, hogy újra visszatérhessen Kansasbe. A madárijesztő, a bádogember és az oroszlán…ők hárman szegődtek útitársul a mindenkihez kedves, copfos, szoknyás, kansasi lány mellé, akit felkapott a forgószél és Óz birodalmába repített. Nos, engem nem Dorotinak hívnak, nem röppentem a házammal együtt más vidékre, és nem is kell egy piros cipellő miatt harcba szállnom a földkerekség leggonoszabb banyájával, ám nagy út áll előttem is, hisz nekiiramodtam, hogy szemügyre vegyem Miskolc vadregényes táját: a Miskolci Állatkert és Kultúrparkot.

Ha az állatkertre, mint intézményre gondolunk mindenki szeme előtt a Madagaszkárból ismert New York-i állatkert kontúrja rajzolódik ki: vagyis egy beton placc tele rácsokkal. Nos, mindenki nyugodjon le, jó hírem van! A Miskolci Állatkert és Kultúrpark egy cseppet sem hasonlít Alex, Marty, Melman és Gloria lakhelyéhez. A mi állatkertünk nem egy betondzsungel, hanem valódi erdő, valódi fákkal, valódi levelekkel.

Minden alkalommal, amikor a Csanyik-völgy állatokkal tarkított területére lépek, visszarepülök az időben. Visszarepülök ahhoz a barnahajú, apró kislányhoz, aki összefogott foncsikkal, nyalókával a kézben, összemaszatolt orcával, a kezében egy plüss nyuszival vágott neki felfedező útjának. Ez a kislány én vagyok, körülbelül 23 évvel ezelőtt. Mondhatnám, hogy azóta felnőttem, és már nincs rám ilyen hatással az állatkert – de akkor hazudnék! Valóban felnőttem – vagy legalábbis öregebb lettem jó pár évvel, ha magasabb nem is –, de nincs már két foncsik a fejem búbján, nem lóg nyalóka a számból és plüss nyuszkó a hónom alatt, ám az érzés, amelyet az állatkert vált ki belőlem, egy fikarcnyit sem változott. Minden alkalommal, amikor felsétálhatok a Csanyikból a kanyargós, erdei úton, a tüdőszanatórium mellett jobbra kanyarodva, majd a szalonnasütős placcnál élesen balra sorolva, a szívem egyre gyorsabban kezd verni. Ezt a fajta pulzusszám növekedést nem az emelkedő okozza, sokkal inkább az izgatottságom. Izgatottan várom, vajon mi változott itt a legutóbbi látogatásom óta. Vajon még mindig ott vannak a teknősök az oktató terem előtt? Még mindig két lábra áll a mackó a nasiért cserébe? Még mindig be lehet menni a kecskékhez? Még mindig vannak kenguruk, és le lehet ülni a leopárd lakhelye előtt egy kis ablak elé nézelődni? Vajon még mindig 6 évesnek érzem-e magam az állatkert „falai” között? A válaszom: igen!

Apró, ám annál határozottabb léptekkel vágtam neki a Vadaspark kitaposott ösvényeinek. Szükségem volt egy társra, hisz Dorotinak három is akadt, így az állatkert egyik állandó bútordarabját, Krajnyák Zoltán zoopedagógust választottam madárijesztőmül. Zoli minden kritériumnak megfelelt, amihez szükségem volt a casting során. Termete kísértetiesen emlékeztet a madárijesztő sziluettjéhez: magas, vékony, barátságos figura, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, és ami a legfontosabb, minden zegzugot ismer. Nem is választhattam volna nála autentikusabb társat az állatkerti kalandozásomhoz. Van már társam, van egy hátizsákom, van nálam némi zöldség – ha le kellene kenyereznem valamelyik lakót –, és a kalandvágyam sem maradt otthon. Indulhat a miskolci kalandoZOO.

Zoli volt az én kis GPS-em, a legjobb barátom, ő volt az én jóságos madárijesztőm. Kicsit tanácstalanul kolbászoltam volna az egykori Vadaspark területén, ha ő nincs a segítségemre. Az a fajta látogató vagyok, aki mindig eltéved. Sosem tudom honnan jöttem, vagy azt hová megyek, nincs célom, csak az élmény hajt. Amint meglátok egy állatot, egyből közelebb futok a ketrecükhöz és nagyon furcsa fejhangon kezdek el beszélni hozzájuk – mert, hogy én igen csacsorászni szoktam velük. Ezt követően mindig megállapítom, hogy otthonra is szeretnék egy példányt, legyen szó akár medvéről, leopárdról, ormányos medvéről vagy gyűrűsfarkú makiról. Tehát nem vagyok valami tudatos nézelődő, így elég gyakorta előfordul velem, hogy eltévedek. Ezt kiküszöbölendő vittem magammal az állatkert egyik legrutinosabb kalauzát, az állatkert egyik zoopedagógusát.

Az első állomásunk az oktató terem volt, ahol hüllőkkel lehetett testközeli élményem, akkor is, ha eleinte nem volt túl őszinte a mosolyom. Sosem tartottam kaméleont a kezemben. Ez idáig! Zoli tett róla, hogy ez másképp legyen. Nem mondom, hogy mindenféle remegés nélkül tartottam a kezemben ezt a színváltós csodát. Gyönyörű volt, ahogy a napon felerősödtek a kis pikkelyes színei. Egészen összebarátkoztunk mindaddig, amíg csak napozott a tenyeremben, ám amint észrevette, hogy a karomnak van folytatása is, ami felfelé vezet, egyből nekiiramodott. Ezután a tette utána is nagyon kedveltem Paszkált, ám úgy gondoltam a kettőnk testi kapcsolata ezen a ponton véget ért. Tovább ballagtunk az állatkert vadregényes tájain, és a következő állomásunk a bunder-majmok voltak, ahol megismerkedhettem az állatkert legidősebb lakójával, Cimpával – remélem nem sértődik meg, hogy most már mindenki tudni fogja, ő a legöregebb a csapatban. Az első ránézésre apró, törékeny emlősöknek tűnő majmocskákban hihetetlen csapatszellem uralkodik. Amint kicsit közelebbről szerettük volna lencsevégre kapni a csapat tagjait éktelen haragra gerjedtek, és egy minutum alatt körénk gyűltek. Mondanom se kell, hogy a csapat Cimpát védte. Az idősebb generáció iránti tekintély hihetetlen erővel bír közöttük. Szép lassan eloldalogtunk hát, hogy alábbhagyjon a felhördülés és visszatérhessenek szokásos napi teendőikhez ezek a szőrös kis majmok.

A lámák etetése következett. Megmondom őszintén tartottam tőle, hogy ellenállhatatlan vágyat fognak érezni ezek a négylábú barátaim, hogy leköpjenek, de hál’ Istennek ezt megúsztam. Mondanom se kell, hogy füle botját se mozdította a csapat, amíg csak kedvesen hívogattam őket. Zolitól kaptam pár szál répát, amitől egy szempillantás alatt annyian lettek körülöttem, hogy hirtelen azt se tudtam, hova kapjak. A lámák kontra simabőrű harcát ezúttal a lámák nyerték, hisz amerre a szem ellát, csak megnyúlt nyakú lámafejeket láttam. Amint adtam nekik egy szálat a B-vitamin bombából, máris a legjobb barátukká avanzsáltam. Most, hogy már meghódítottam a láma csapatot is, továbbálltunk, hogy az állatkert többi lakója is a baráti körébe fogadhasson. Irigykedve néztem azokat a diákokat, akik az állatkertben tölthetik el a szünidejüket. Az állatkert osztályának tagjai nem csupán megismerkedhetnek a különböző kontinensek élővilágával, de bele is kóstolhatnak, milyen érzés állatkertésznek lenni.

Etettem kecskéket, simogattam nyuszikat, dobáltam be szőlőszemeket az ormányos medvékhez. Ráeszméltem, hogy az általam oly tündibündinek tartott szurikáták nem is annyira cukik, valamint hogy a goffin-kakadu betegesen imádja a cipőfűzőt, és játszi könnyedséggel fejti le a lábadról a munkavédelmi bakancsot is. Kalandozásom során kitaláltam már azt is, mit kérek karácsonyra a Jézuskától: szeretnék örökbe fogadni egy ormányos medvét, mert a Miskolci Állatkert és Kultúrpark „falai” között ezt is lehet.

Amennyiben igazi állatos, erdős, szőrös, természet közeli kalandra vágysz, úgy látogass el Miskolc legcsodásabb parkjába, a Miskolci Állatkert és Kultúrparkba. Hidd el nem fogod megbánni! 

Ha álmomból felébresztenének, akkor is fel tudnám idézni a Grease örökzöld slágerét, amelyben Olivia Newton-John fekete cicanadrágban, bőrdzsekiben, feltupírozott hajjal, vörösre rúzsozott ajkakkal énekli, hogy „nekem férfi kell”, miközben John Travolta szűk, fekete nadrágjában, bokánál kivillanó fehér zoknival, higany mozgással követi a zene dallamát és Olivia sziluettjét. A filmipar legnagyobb alkotása, mely a dobogó élére tornázta fel magát a musicalek közötti versenyben. A ’78 nyarán bemutatott film az ötvenes évek aranykorára emlékezteti a nézőközönséget. Mit emlékezteti? Egyenesen odarepíti, azokba az édes ’50-es évekbe!

Vannak, akik bélyeget gyűjtenek, akadnak olyanok, akik szalvétát, de vannak, akik a matricákért tudnának ölni. Van, aki levelezőpapírokat gyűjt, vagy régi pénzérméket, és olyan is előfordul, hogy valaki évtizedek képeslapjait rejtegeti dobozokban. Akadnak azonban olyanok is, akiket a váltók, a króm felnik, a motorszámok, a köbcentik, a függőcsapszeges felfüggesztések, a kerek lámpák és a veterán vizsgák hoznak lázba. Ők a veterán autók szerelmesei.

Kíváncsi voltam elkap-e a Grease életérzés, ha hozzáérhetek egy ilyen autóhoz: vajon egyetlen érintéstől beleszeretek az első Elvis sérós, bőrdzsekis, helyi vagány gyerekbe, miközben a fülemben felcsendül a You’re the one that I want refrénje? A válaszom: igen! Egy miskolci gyűjtő beengedte szerkesztőségünket a kulisszák mögé. Megnézhettük, megfogdoshattuk és kinyitogathattuk a szeme fényeit.

Amint beléptem a szentélybe megakadt a szemem egy halvány menta színű gyönyörűségen. Fel sem tűnt, hogy rajta kívül még körülbelül 10-15 hasonlóan csodás automobil sorakozik a telephelyen, mert számomra már csak ő létezett. Már messziről is azt az érzést keltette bennem ez a 407-es Moszkvics  – már amennyire sejtem, hogy mit is kell éreznem a kort megidéző filmek alapján, hiszen ’89-es születésű vagyok – , mintha én magam is a Rydell Gimnázium egykori tanulója lennék, és határozottan éreztem, ahogy a szívem  John Travolta után áhítozik.

Amint közelebb lépdeltem a pasztellszínű járgányhoz, megpillantottam a benne elterülő négyszemélyes ülést, vagyis pontosítanék: fotelt. A Moszkvics ülőalkalmatosságai otthoni kényelmekhez szoktatják az autó utazó közönségét. Sosem ültem még ennyire szivacsos autóban, amelyből játszi könnyedséggel ki is láttam. Tekintettel a termetemre, nem vagyok oda a leültetett autókért, mert ez esetben semmit sem látok a gépjármű elejéből, ami azért valljuk be, nem annyira menő, tekintettel arra, hogy én vezetek.  Nem csupán magas maga az autó, hanem számomra csodálatos magasságokba is emelnek ennek a keleti járgánynak az ülései. Nem csupán azért fotelesítettem az üléseket, mert puhák, szépek és szivacsosak, hanem mert egyben vannak – vagyis nem két külön ülés terül el az autó első részében a kormánymű előtt, hanem egy hosszú szivacspárna várja az utazni vágyókat. Én, mint nő természetesen egyből beleszerettem a fekete-fehér pepita mintázatú garnitúrába, amely nem csupán az ülőalkalmatosságokon jelenik meg, mint minta, hanem az ajtókon is felcsillan ez a kontrasztos összeállítás.

Beleültem…imádtam! A kormánymű nagysága és vékony körvonala által teljesen ismeretlen területre tévedtem. Az általam vezetett autók kormányai vastagabbak a 407-es Moszkvicsénál, valamint feketék és általában bőrhatásúak. Ezzel szemben ennek a kis gyönyörűségnek világos drapp, vagy mondhatnám azt is, hogy krémszínű, de leginkább műanyaghatást keltő, és vékony kormánymű van a birtokában. Olyan érzésem támadt, hogy haza kéne szaladnom egy bőrkesztyűért, ha hozzá akarok érni ehhez a kormánykerékhez.

Bőszen kerestem a lábam mellett a sebváltót, amikor drága gyűjtőnk felvilágosított, hogy cseppet emeljem feljebb a buksimat, ha szeretnék rábukkanni az alkatrészre – ugyanis ez a Moszkvics bizony kormányváltós, s 3 sebességes. A műszerfalra nem találtam szavakat... A rádió! Semmi gomb, semmi pendrive, semmi CD lyuk, semmi USB, csak a tekerős gombok, hatalmas számok és cirill betűk, a drapp és a barna különböző árnyalataiban.

Természetesen ezen a halvány menta csodán kívül lapult még itt jó pár veterán autó. Az ötvenes évek elejének autómobiljától, a 401-es Moszkvicstól kezdve, egészen a kilencvenes évek elejéről vannak darabok a gyűjteményben. Egytől egyig mindegyik autó keleti: van közöttük orosz, német, román és lengyel is. Ezeket a járgányokat senki nem nézi semmibe: elhordták őket a méhbe. Pedig ezeket rendbe hozni sokkal nagyobb munka, hiszen nem csupán egy telefonhívásunkba kerül a szakszerviz felé, ha szükségünk lenne egy alkatrészre – avatott be minket keleti autógyűjteményének miértjébe házigazdánk.

Amint odébb lépdeltem feltűnt a látóteremben egy „kispolski”, vagyis egy Polski Fiat. Egyből beúszott a szemem elé az a kép, amikor kisgyerekként bőszen érveltem anyukámnak, miért lesz nekem lila színű kispolskim, ha nagylány leszek. Idő közben már nagylány lettem, és van is autóm, de sajnos korántsem ez az apró, szeretnivaló csoda. Imádom, hogy ez az autó ennyire pici - magasabb voltam a mustársárga kis Fiatnál, pedig van, hogy még a legfelső polcot sem érem fel a konyhában. Bőr, apró háttámlás ülések, hátsó motortér, elefántfül ablak, a szélvédő előtt kikandikáló csomagtartó, rövid far, vékony gumik, és két ajtó jellemzi ezt a szögletes lámpás, csepp járgányt.

Találtunk itt olyan darabot is, amely az 1958-as legelső sorozatból való, 208-as motorszámú Wartburg, van itt 1968-as Volga M21 is a sorban. Ezeknek az autóknak történetük van. Olyan korszakokat éltek át, amelyekről csak a filmekből és az idősebb generáció anekdotázásaiból tudhat az én generációm. Némelyik járgány taxiként szolgált, van, amelyiket TSZ birtokolta, de egy biztos – függetlenül attól, hogy honnan is jöttek – mindegyiknek saját története és saját lelkivilága van. 

Beregi László képgalériája!

A Miskolci Állatsegítő Alapítvány is egyike azon szervezeteknek, amelyek átmeneti menedéket nyújtanak azoknak az állatoknak, amelyeknek nincs gazdijuk. Amikor nemrégiben a Sajószigeti úti telepükön jártam nem győztem kapkodni a fejem. A kutyusok megállás nélkül ugattak, ugráltak,  szaladgáltak, annyira izgatottak voltak, hogy szinte ők sétáltatták az önkénteseket, és nem fordítva

Akkor úgynevezett "kutyagolás" volt – a hónap második vasárnapja az ebeknek felér egy igazi gyereknappal. Most azonban rá sem ismertem a menhely lakóira: síri csend fogadott. A kutyák csak gubbasztottak a napernyőik alatt, az embertelen hőségben.

Horváth Rita, a telep vezetője elárult egy-két fortélyt, hogyan próbálják megóvni lakóikat a hőségtől. A kutyusok a kenelekben naponta többször  élvezhetik a hűsítő fürdőt, többször fellocsolják a területet. Azok a blökik, amelyek napernyővel felszerelt házikókban hűsölnek, még egy saját bejáratú lavórban is áztathatják a lábaikat. Naponta többször kapnak friss vizet inni, a bevállalósabbak pedig egy kényeztető fürdőzésben is részt vehetnek. A gondozók minden nap megjáratják őket, fokozottan figyelve rá, nehogy hőgutát kapjanak.

A Miskolci Állatsegítő Alapítvány mindig nagy örömmel fogadja a segítő kezeket, és az adományokat. Itt mindig szükség van erős, strapabíró napernyőkre, állateledelre, játékokra - bármire, amiknek a kutyusok hasznát vehetik.

Sajnos, sok olyan állat van a menhelyen, amelyek „beragadtak”, évek óta itt tengetik a mindennapjaikat. Ezek a többnyire idősebb, rigolyásabb, sorsukba kicsit már belefásult négylábúak, most új esélyt kaphatnak! Az alapítvány egy új programon dolgozik - Egyke néven - melynek keretében hasonló tulajdonságokkal rendelkező gazdikat keresnek. Olyanokat, akik épp annyira egykének és magányosnak érzik magukat, mint ezek a kutyák.

Aki tehát egyedül érzi magát, s szeretne maga mellé egy hűséges társat, látogasson el a Sajószigeti úti telephelyre, és fogadjon örökbe egy kedves négylábút, amely lehet, hogy épp őrá vár.