Ha álmomból felébresztenének, akkor is fel tudnám idézni a Grease örökzöld slágerét, amelyben Olivia Newton-John fekete cicanadrágban, bőrdzsekiben, feltupírozott hajjal, vörösre rúzsozott ajkakkal énekli, hogy „nekem férfi kell”, miközben John Travolta szűk, fekete nadrágjában, bokánál kivillanó fehér zoknival, higany mozgással követi a zene dallamát és Olivia sziluettjét. A filmipar legnagyobb alkotása, mely a dobogó élére tornázta fel magát a musicalek közötti versenyben. A ’78 nyarán bemutatott film az ötvenes évek aranykorára emlékezteti a nézőközönséget. Mit emlékezteti? Egyenesen odarepíti, azokba az édes ’50-es évekbe!

Vannak, akik bélyeget gyűjtenek, akadnak olyanok, akik szalvétát, de vannak, akik a matricákért tudnának ölni. Van, aki levelezőpapírokat gyűjt, vagy régi pénzérméket, és olyan is előfordul, hogy valaki évtizedek képeslapjait rejtegeti dobozokban. Akadnak azonban olyanok is, akiket a váltók, a króm felnik, a motorszámok, a köbcentik, a függőcsapszeges felfüggesztések, a kerek lámpák és a veterán vizsgák hoznak lázba. Ők a veterán autók szerelmesei.

Kíváncsi voltam elkap-e a Grease életérzés, ha hozzáérhetek egy ilyen autóhoz: vajon egyetlen érintéstől beleszeretek az első Elvis sérós, bőrdzsekis, helyi vagány gyerekbe, miközben a fülemben felcsendül a You’re the one that I want refrénje? A válaszom: igen! Egy miskolci gyűjtő beengedte szerkesztőségünket a kulisszák mögé. Megnézhettük, megfogdoshattuk és kinyitogathattuk a szeme fényeit.

Amint beléptem a szentélybe megakadt a szemem egy halvány menta színű gyönyörűségen. Fel sem tűnt, hogy rajta kívül még körülbelül 10-15 hasonlóan csodás automobil sorakozik a telephelyen, mert számomra már csak ő létezett. Már messziről is azt az érzést keltette bennem ez a 407-es Moszkvics  – már amennyire sejtem, hogy mit is kell éreznem a kort megidéző filmek alapján, hiszen ’89-es születésű vagyok – , mintha én magam is a Rydell Gimnázium egykori tanulója lennék, és határozottan éreztem, ahogy a szívem  John Travolta után áhítozik.

Amint közelebb lépdeltem a pasztellszínű járgányhoz, megpillantottam a benne elterülő négyszemélyes ülést, vagyis pontosítanék: fotelt. A Moszkvics ülőalkalmatosságai otthoni kényelmekhez szoktatják az autó utazó közönségét. Sosem ültem még ennyire szivacsos autóban, amelyből játszi könnyedséggel ki is láttam. Tekintettel a termetemre, nem vagyok oda a leültetett autókért, mert ez esetben semmit sem látok a gépjármű elejéből, ami azért valljuk be, nem annyira menő, tekintettel arra, hogy én vezetek.  Nem csupán magas maga az autó, hanem számomra csodálatos magasságokba is emelnek ennek a keleti járgánynak az ülései. Nem csupán azért fotelesítettem az üléseket, mert puhák, szépek és szivacsosak, hanem mert egyben vannak – vagyis nem két külön ülés terül el az autó első részében a kormánymű előtt, hanem egy hosszú szivacspárna várja az utazni vágyókat. Én, mint nő természetesen egyből beleszerettem a fekete-fehér pepita mintázatú garnitúrába, amely nem csupán az ülőalkalmatosságokon jelenik meg, mint minta, hanem az ajtókon is felcsillan ez a kontrasztos összeállítás.

Beleültem…imádtam! A kormánymű nagysága és vékony körvonala által teljesen ismeretlen területre tévedtem. Az általam vezetett autók kormányai vastagabbak a 407-es Moszkvicsénál, valamint feketék és általában bőrhatásúak. Ezzel szemben ennek a kis gyönyörűségnek világos drapp, vagy mondhatnám azt is, hogy krémszínű, de leginkább műanyaghatást keltő, és vékony kormánymű van a birtokában. Olyan érzésem támadt, hogy haza kéne szaladnom egy bőrkesztyűért, ha hozzá akarok érni ehhez a kormánykerékhez.

Bőszen kerestem a lábam mellett a sebváltót, amikor drága gyűjtőnk felvilágosított, hogy cseppet emeljem feljebb a buksimat, ha szeretnék rábukkanni az alkatrészre – ugyanis ez a Moszkvics bizony kormányváltós, s 3 sebességes. A műszerfalra nem találtam szavakat... A rádió! Semmi gomb, semmi pendrive, semmi CD lyuk, semmi USB, csak a tekerős gombok, hatalmas számok és cirill betűk, a drapp és a barna különböző árnyalataiban.

Természetesen ezen a halvány menta csodán kívül lapult még itt jó pár veterán autó. Az ötvenes évek elejének autómobiljától, a 401-es Moszkvicstól kezdve, egészen a kilencvenes évek elejéről vannak darabok a gyűjteményben. Egytől egyig mindegyik autó keleti: van közöttük orosz, német, román és lengyel is. Ezeket a járgányokat senki nem nézi semmibe: elhordták őket a méhbe. Pedig ezeket rendbe hozni sokkal nagyobb munka, hiszen nem csupán egy telefonhívásunkba kerül a szakszerviz felé, ha szükségünk lenne egy alkatrészre – avatott be minket keleti autógyűjteményének miértjébe házigazdánk.

Amint odébb lépdeltem feltűnt a látóteremben egy „kispolski”, vagyis egy Polski Fiat. Egyből beúszott a szemem elé az a kép, amikor kisgyerekként bőszen érveltem anyukámnak, miért lesz nekem lila színű kispolskim, ha nagylány leszek. Idő közben már nagylány lettem, és van is autóm, de sajnos korántsem ez az apró, szeretnivaló csoda. Imádom, hogy ez az autó ennyire pici - magasabb voltam a mustársárga kis Fiatnál, pedig van, hogy még a legfelső polcot sem érem fel a konyhában. Bőr, apró háttámlás ülések, hátsó motortér, elefántfül ablak, a szélvédő előtt kikandikáló csomagtartó, rövid far, vékony gumik, és két ajtó jellemzi ezt a szögletes lámpás, csepp járgányt.

Találtunk itt olyan darabot is, amely az 1958-as legelső sorozatból való, 208-as motorszámú Wartburg, van itt 1968-as Volga M21 is a sorban. Ezeknek az autóknak történetük van. Olyan korszakokat éltek át, amelyekről csak a filmekből és az idősebb generáció anekdotázásaiból tudhat az én generációm. Némelyik járgány taxiként szolgált, van, amelyiket TSZ birtokolta, de egy biztos – függetlenül attól, hogy honnan is jöttek – mindegyiknek saját története és saját lelkivilága van. 

Beregi László képgalériája!