A Tokaj-hegyalja borvidék részét képező Monok közművelődési intézménye mintegy 100 millió forintból született újjá, s rekonstrukciója során Andrássy István monogrammjával ellátott téglákra bukkantak. Demeterné Bártfay Emese, Monok polgármestere, Mengyi Roland, a térség országgyűlési képviselője, valamint Rácz Bertalan címzetes kanonok közreműködésével kedden átadták a település egyetlen, meglehetősen régóta felújításra váró művelődési házát. A polgármesterasszony elsőként Mengyi Rolandnak mondott köszönetet a helyiek nevében, amiért támogatta a művelődési ház rekonstrukcióját.  Demeterné Bártfay Emese arra hívta fel a figyelmet, hogy kevesen élnek már azok közül, akik emlékeznek a most felújított ház megépítésére, történetére.

Eredetileg hárompadlású magtárnak építették, abból a célból, hogy az uradalom itt gyűjthesse be az akkori törvények értelmében részére beszolgáltatott terményt. Köztudott, hogy a gazdálkodás abban az időszakban uradalmakban folyt, a telkekért cserébe a parasztember a termény egy részét - az úgynevezett kilencedet -fizette urának. A művelődési ház hosszú évtizedek során betöltött funkcióiról beszélve a polgármester felidézte, hogyan lett a magtárból óvoda, majd népház. Megtudtuk azt is, hogy 1958-ban a régi építmény némiképp kibővült, helyet adva egy mozinak is. A település vezetője azt is megemlítette, a ház Monok első olyan épülete, amelyben elérhető volt a vezetékes víz.

A Tokaj-hegyalja borvidék fejlesztéseként 43, 5 millió, valamint egy kormányhatározat alapján megítélt, 56 millió forint támogatásból újult meg a monokiak intézménye. (Mint korábban megírtuk, Monok, a Világörökség részeként, a Tokaj-hegyalja borvidékhez tartozván részesülhetett a történelmi borvidék fejlesztésére szánt forrásból). „Szolgáljon e felújított művelődési ház a közművelődésnek”- mondta Rácz Bertalan címzetes kanonok, majd arról beszélt, hogy egy-egy kulturális intézmény, a benne megelevenedő előadó-és képzőművészettel egyetemes értékeket képvisel. Miközben megáldotta az épületet, azt kívánta a település polgármesterének és az intézmény vezetőinek, hogy fogják össze ezeket az értékeket - határon innenről és túlról-, s töltsék meg tartalommal a megszépült művelődési házat.

„Tartalommal, na és tartalomra éhes közönséggel”- fogalmazta meg ajánlását, mert enélkül az épület pusztán egy üres, holt tér. „Adjon hát teret a különféle szellemi és kulturális értékeknek, és az ezzel gazdagodni vágyó, keresztény magyaroknak a megszentelt művelődéi ház”- mondta végezetül. Arra, hogy élettel teljen meg a monokiak művelődési intézménye, nem kellett hosszasan várakozni. „Aki nem tud táncolni, menjen haza aludni. Lám én tudok táncolni, itt maradok mulatni”- efféle csujogatókat harsogtak a helyi Micimackó Óvoda és Bölcsőde apróságai, majd ízelítőt is kaphattunk tánc-és énektudásukból. A gyermekek csengő-bongó hangja egyhamar betöltötte a teret, vidám, önfeledt tánclépéseik ünneplőbe öltöztették a szép számmal összegyűlt közönség lelkét.   

„Korábban a művelődési házakat művelődési otthonnak is nevezték”- emlékeztetett a program házigazdája, Újvári Marika nótaénekes, a helybéliek nevében kiemelve: szeretnék, ha valóban otthonukká válna a felújított intézmény. Újvári Marika a monokiak egyik büszkesége, az országos népszerűségnek örvendő énekes a Kossuth Népdalkört vezeti, színvonalas produkciójukból a helyszínen kaptunk ízelítőt.

Az ünnepség állófogadással zárult, ahol Demeterné Bártfay Emesével beszélgetve megtudtuk, hogy az épület aljában található, csaknem 400 négyzetméteres pince felújítása közben, eredeti, Andrássy István monogrammal ellátott téglákra akadtak. A település ugyanis egykoron az Andrássy család birtokában volt.  A polgármester asszony azt is elárulta, hogy a pince a későbbiekben a tokaji borok szentélyeként fog szolgálni, bortrezort és konferenciatermet terveznek létrehozni benne.  

Arra is kíváncsiak voltunk, mi a menete annak, hogy például egy borsodi aprófalu temploma nemzeti értékké, vagy akár hungarikummá váljon? Mint megtudtuk, megyénk 358 településén két esztendő leforgása alatt 20 települési értéktár jött létre - legalábbis ennyi jelezte megalakulását - és mindössze 10 helyről érkeztek javaslatok helyi értékek nyilvántartásba vételére.

Márpedig, ha a települési, vagy a tájegységi értéktár-bizottságok nem kérvényezik a helyi kincsek felvételét a B.-A.-Z. Megyei Értéktár Bizottságba, akkor azoknak esélyük sincs nemzeti értékké, esetleg hungarikummá válni. A nemzeti értékké, kiemelt nemzeti értékké, valamint hungarikummá válásnak ugyanis az az előfeltétele, hogy a települési értéktár-bizottságok javaslatot tegyenek a megyei értéktár bizottság felé a környezetükben található és értéktárukba felvett természeti és épített örökségekről, szellemi alkotásokról. A megyei Értéktár Bizottság megvizsgálja a beérkezett javaslatokat, majd - ha azokat értéktárába helyezte - továbbítja a Hungarikum Bizottsághoz azzal a céllal, hogy a Magyar Értéktár elemeként is nyilvántartsák.

Bánné Gál Boglárka elmondta, a Települési Értéktár Bizottságok létrehozásáról az érintett önkormányzatoknak meghatározott időn belül tájékoztatniuk kell a megyei önkormányzatot. A szomszédos települések önkormányzatai akár Közös Települési Értéktár Bizottságot, azaz Tájegységi Értéktár Bizottságot is létrehozhatnak, amely aztán elkészíti a tájegységi értéktárat. Tavaly a megyéből összesen 22 kincset nyilvánítottak nemzeti értékké. Miskolc rendkívül aktív a helyi értékek regisztrálását és népszerűsítését illetően - a borsodi megyeszékhelynek tizenhat büszkeségét vették nyilvántartásba tavaly.

Ilyen például a Barlangfürdő, a diósgyőri vár, a Lillafüredi Állami Erdei Vasút, a lillafüredi Szinva-vízesés, a Szeleta-barlang, a miskolci kocsonya, az Avasi református műemlék templom, a Színháztörténeti és Színészmúzeum, a Bársony-házi szakócák, a tapolcai bencés apátság, a Mindszenti római katolikus templom, a minorita rendház, a Herman Ottó Múzeum, illetőleg a természettudós munkássága, a diósgyőri ipari hagyományok és ezzel párhuzamosan a Kohászati Múzeum, valamint a garadnai pisztrángtenyésztés.

Miskolc kincsei mellett a szomolyai rövidszárú feketecseresznye, a cigándi apróbéles, a bükkaljai riolittufa faragású pince, a sajópálfalai könnyező Mária-kegykép, és a Vizsolyi Biblia vált hivatalosan is nemzeti értékké. Sőt, ez utóbbi - az első teljes, magyar nyelvű biblia – most már a hungarikumok listáján is szerepel.

Borsod-Abaúj-Zemplén megye a Vizsolyi Biblián túl eddig négy egyedülálló értékkel gazdagította a hungarikumok listáját. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai, a Tokaji történelmi borvidék kultúrtája, a tokaji aszú, és a matyó népművészet már korábban bekerült az előkelő gyűjteménybe. A Hungarikumok Gyűjteménye ezzel együtt 45, míg a Magyar Nemzeti Értéktár 115 örökséget vonultat fel.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Értéktár Bizottság legutóbbi ülésén javaslat született további 17 büszkeségünk nemzeti értékké nyilvánításáról – mondta el Bánné Gál Boglárka. Ezek: a cigándi kásás káposzta, a Sárospataki Református Kollégium, a sárospataki mézeskalács, a Bodrog Néptáncegyüttes, a Megyer-hegyi tengerszem, a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma, az Avasi kilátó, a miskolci Vadaspark, a Selmeci Műemlékkönyvtár, a Lillafüredi Palotaszálló és függőkert, az orthodox templom, a Miskolci Szimfonikus Zenekar, a diósgyőri futball hagyományok, a Deszkatemplom és temető, s végül, de nem utolsósorban Feledy Gyula, Palóczy László, valamint Lévay József munkássága. 

Borsod-Abaúj-Zemplén megye integrált településfejlesztési startégiájáról tartottak szakmai konzultációs fórumot pénteken, a Megyeházán, amelynek keretében megkezdte munkáját az a konzorcium is, amely a 2014-2020-as költségvetési időszakra vonatkozóan segít a településfejlesztési tervek kidolgozásában, a megye mintegy 15 városát érintve. „A tervek szerint a májusi kormányülés után, júliusban megnyílnak az EU-s Területi Operatív Program (TOP) pályázati lehetőségek, amikor is minden településnek saját fejlesztési tervet kell készítenie. Tulajdonképpen ezek a tervek fognak majd versenyezni egymással”- emlékeztetett Török Dezső, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke, aki a pályázatokban rejlő lehetőségeket hangsúlyozta. Meghatározó lesz, hogy a településfejlesztési tervekbe, hogyan illeszkedik be a munkahelyteremtés és a gazdaságfejlesztés. Ennek elkészítésében nyújt komoly segítséget az ITS 2014 Konzorcium- mondta el az elnök, aki egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy megyénk számára több mint 93 milliárd forintos pályázati forrás érhető el.    

Az újonnan alakult konzorcium vezetője, Mező Ferenc híddokumentumnak nevezte az általuk elkészítendő projekt-anyagot, mert, mint mondta, munkájukkal - miképpen a hidak-, valamit összekötnek, jelen esetben a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településeket a pályázatban rejlő forrásokkal. Konzorciumuk abban nyújt segítséget, hogy az operatív programokban rejlő lehetőségeket minél sikeresebben kiaknázzák a települések. „A gazdaságfejlesztésnek - a kormányprogrammal összehangban- mindenekfelett prioritása van- szögezte le Mezei Ferenc, ezzel párhuzamosan az energiahatékonyság és a humáninrfastruktúra fejlesztése is mérvadó lesz.” Reményeik szerint a járási központok és környezeteik ezzel új lendületet nyernek, s Borsod-Abaúj-Zemplén megye fejlődése országos kisugárzású lesz. „Az a célunk, hogy a 15 járási központ egyfajta hálóként emelje meg Borsod megyét”. Elhangzott az is, hogy 46 szakember segít majd a domumentumok elkészítésében.  

A konzorcium humán-és gazdaságpolitikáért felelős tagja, Virág Péter a partnerséget emelte ki, elmondása szerint a települések vezetőinek aktív bevonásával szeretnének létrehozni egy professzionális, helyi fejlesztésekre irányuló szakmai dokumentumot, augusztusra.   

Végezetül a településfejlesztési konzorcium műszaki- mérnöki szakmai bázisának vezetője, Végh József, egy kormányrendeletre utalva megjegyezte, hogy a közeljövőben a korábbinál részletesebb mérnöki tervekkel kell alátámasztani az adott pályázatokat. Véleménye szerint ez várhatóan azt eredményezi, hogy a későbbiekben a pályázati anyagok az eddigieknél „reálisabbak és szakmailag jóval megalapozottabbak lesznek.” Végh József egyébiránt építész, városépítési szakmérnök, s egy nyíregyházi székhelyű Építőipari Mérnöki Hálózati Klaszter elnöke.  

Az ITS 2014 Konzorcium a partnerséget hangsúlyozza, a járási központokon keresztül a helyi lakosság, a lokális gazdasági élet szereplői, és a civil szervezetek bevonásával igyekszik elkészíteni a dokumentumot, melynek kidolgozását a Belügyminisztérium finanszírozza, így az a településeknek díjmentes.  A településfejlesztési csoport Borsodon kívül Heves és Nógrád megye 5-5 járásközpontjában is tevékenykedik.  

Borsod-Abaúj-Zemplén megye tizenöt járási központjához egyébiránt mintegy 358 település tartozik, a megye teljes népessége közel hétszázezer fő, ennyi embert érint a jelenlegi gazdaságfejlesztési projekt.

Tizennégy éves volt, amikor közölték első versét, A madárijesztő dala címűt. Harmincéves korára a verseiből összejött egy egész kötetnyi, amelyek Arcok holdudvara címmel láttak napvilágot, 1978-ban. A szögligeti születésű, ma már Miskolcon élő Fecske Csaba (képünkön) egész fiatalon megszerette a rímeket, és már gyermekkorában elhatározta, költő lesz belőle. Önéletrajzi ihletésű írásából megtudhatjuk, elhatározta azt is, hogy „megírok naponta három-négy verset, több pénzem lesz, mint a tsz- elnöknek.”  A mondat első része bizonyára megállja a helyét, hiszen a 66 éves költő az évtizedek során ontotta magából a gyermek-és felnőttfüleknek egyaránt kedves rímeket, ez idáig több mint húsz kötete jelent meg. A számos elismeréssel, köztük József-Attila díjjal is kitüntetett kortárs költő munkásságát Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Nyíregyházi Főiskola rektora méltatta szombaton, Edelény barokk palotájában. Jánosi Zoltán „Bódva-völgyi költőarcok” címmel tartott előadásában Fecske Csaba mellett Kalász László verseit elemezve arról beszélt, hogy „a Bódva-völgye nyelvi, néprajzi, szociális és mikrotársadalmi vonásai erőteljesen jelennek meg az itt született művészek alkotásaiban, akár szülőföldjükön maradtak, akár elszármaztak.”   

Fecske Csaba egyébiránt maga is részt vett az edelényi irodalmi konferencián, s tette ezt azért, hogy az olasz gyökerekkel rendelkező, rudabányai születési epikusról, Gróf Gvadányi Józsefről és koráról, a 18. századról meséljen a kastély népes közönségének. Fecske Csaba, a katonai pályát választó generális- író munkásságát fő művén, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása című alkotáson keresztül mutatta be. A rudabányai epikus korának ismert és kedvelt alakja volt, Petőfi Sándor még egy költeményt is írt róla, A régi jó Gvadányi címmel, de Arany János írásaiban is több ízben szerepel. Megtudhattuk azt is, hogy a kiváló megfigyelőképességen alapuló szemléletes leírásaiban gyakran ábrázolja a paraszti társadalmat – a szülőfalujára jellemző ízes, keleti palóc nyelvjárást visszaadva-, ami a magyar irodalomban akkoriban szokatlan volt. 

Hadobás Pál történész, az edelényi Művelődési Központ, Könyvtár és Múzeum igazgatója a Bódva-völgye költői és szépírói termékenysége kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az elmúlt évszázadokban, hogyan ölelkezett össze az irodalom és a papi hivatás. Arról beszélt, hogy ezen a vidéken is jelentős szerepet töltöttek be a különböző felekezetek papjai az irodalmi életben.  Ezt támasztotta alá Bodnár Mónika etnográfus, a Gömöri Múzeum egykori igazgatójának előadása is, amelyben Béres Gábor irodalmi és történetírói tevékenységére hívta fel a figyelmet. A római katolikus plébános és történetíró Bódvavendégiben látta meg a napvilágot, 1897-ben. Papi tevékenysége mellett az irodalom és a helytörténeti kutatások álltak érdeklődése középpontjában, sokat írt, ám kevés írása jelent meg nyomtatásban, ennek okán „tevékenysége szinte egyáltalán nem ismert”- mutatott rá Bodnár Mónika. A hosszú évekig Tornaszentandráson szolgálatot teljesítő lelkész kezei közül elsősorban településtörténet és úti beszámolók kerültek ki, amelyeknek a novellisztikus formában történő írásmód adott sajátos hangulatot. Falum címmel önálló kötete jelent meg Bódvavendégiről, de a Bódva-völgye számos településéről maradtak fenn írásai, melyek „tartozkodóak, mentesek minden szélsőségtől, jóra buzdító, tanító jellegű történetek.”  

Lebilincselő, anektodákkal tarkított előadást hallhattunk Cs. Varga István irodalomtörténésztől, az ELTE BTK Kultúra-és Irodalomtudományi Intézetének professzorától is, aki egyébiránt korábban az edelényi gimnáziumban tanított.  Az irodalomtörténész, kritikus és szerkesztő Kalász László mellett a moldvai magyarok nagy apostolára, Jáki Sándor Teodóz atyára emlékezett. 

Hadobás Sándor, történész, előadásában a Bódva folyó mentén haladt településről-településre, hogy Stósztól Boldváig valóságos irodalmi unikumokkal kápráztassa el az erre fogékony hallgatóságot. Igazi csemegével szolgált Juhász György főorvos is, a stószi gyógyfürdő nyugalmazott igazgatója, aki azokat a szépírókat gyűjtötte csokorba, akik munkásságuk során valamilyen módon megénekelték az évezredes magyar fürdőkultúra Bódva-völgyi központját, a festői szépségű Stószt.

Békési Gábor irodalomtörténész, a Hermann Ottó Múzeum munkatársa a 2002-ben elhunyt Regős Sándor irodalmi hagyatékát mutatta be a kastély közönségének.  A Dél-Somogyból Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe kerülő költő dédelgetett álma volt, hogy újságíró legyen, ám miután nem tudott ebben a szakmában elhelyezkedni, családi nyomásra vasutas lett, előbb Ferenctelepen, majd Miskolcon telepedett le. A Bódva-völgye apró, kis vasútállomásán –Ferenctelepen- szolgálva írta meg Új szelek című költeményét, majd hadifogságba került, s az ott ért benyomásokból született meg a Szuronyok árnyékában című alkotása. A hadifogságból szabadulva sem volt szerencséje, 1957 márciusától 1958 májusáig börtönben volt, miután az Észak-Magyarország napilapban megjelent, Nyilatkozat című versét a szocialista rendszer ellen irányuló támadásként értelmezték a hatalmon lévők.   

A magaskultúrát fókuszba helyező egész napos tanácskozás navigátora a tehetséges, fiatal, szendrői lírikus, Korpa Tamás volt. Az 1987-ben született költő, kritikus, irodalomtörténész, jelenleg a Debreceni Egyetem doktorandusza, számos elismert irodalmi folyóirat hasábjain találkozhatunk költeményeivel, tavaly jelent meg Egy híd térfogatáról címmel első verseskötete.

A színvonalas irodalmi eszmecsere a Bódva-völgy - Cserehát Mentorprogram (BOCS) szervezésében zajlott. A mentorprogram vezetője, Rőczei Norbert az esemény összegzéseként lapunknak kiemelte, „az hogy ilyen sokan eljönnek egy regionális irodalmi konferenciára, bizonyítja, hogy a Bódva-völgye térségében ma is jelentős szellemi potenciál van. Ez pedig a jövő feltétele, hiszen szellemi alapok nélkül a gazdaságfejlesztési célok sem lehetnek sikeresek.” 

Meglehetősen sajátos évértékelő interjút készítettünk Török Dezsővel, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei közgyűlés új elnökével, hiszen egy olyan esztendőt kellett összegeznünk, amelynek csak utolsó harmadában került elnöki pozícióba a politikus. Kétség nem fér hozzá, három hónap alatt nem lehet megváltani a világot, az azonban tény, hogy jó néhány - a korábbi években megkezdett - projekt, gazdasági beruházás 2014-re ért a megvalósítás szakaszába. Beszélgetésünk kezdetén azokat a megyénkben letelepült vállalkozásokat vettük számba, amelyeknek elvitathatatlanul jelentős gazdaságfejlesztő hatása van, nem pusztán Borsod-Abaúj-Zemplén megyét, de az ország egészét tekintve. „Az autóipari biztonsági berendezéseket gyártó japán Takata cégcsoport miskolci gyárának felépítése a tavalyi esztendő egyik legnagyobb borsodi sikere, de nem szabad megfeledkeznünk a MOL Nyrt. és a Japan Syntetyc Rubber Corporation (JRS) megállapodásának köszönhetően realizálódott tiszaújvárosi butadién üzem letelepítéséről sem”- vágott mindjárt a közepébe Török Dezső.

A szakmunkásképzés problematikájáról is beszélgettünk, miképp az elnök elmondta, hivatalba állása óta meglehetősen sok nagyvállalkozó kereste fel azon aggodalmának hangot adva, hogy nem talál megfelelően képzett szakmunkásokat. „A visszajelzések alapján tíz szakmunkás végzettségű jelentkezőből hét teljességgel alkalmatlan az általa kitanult szakma elvégzésére”- mutat rá Török Dezső. Ezen cégek vezetői lehangoló - bár tegyük mindjárt hozzá- korántsem meglepő adatokat közöltek. „A Wanhua-BorsodChem elnök-vezérigazgatója, Jason Ding sajnos ugyanezt erősítette meg – állítja-, miközben jelentős munkaerőigényük lenne, az elkövetkezendő időszakban több száz vegyipari szakmunkást alkalmazna Kelet Közép Európa egyik legjelentősebb vegyipari társasága.” Török Dezső kategorikusan kijelenti, hogy a cégvezetők visszajelzései alapján a helybéli vegyészmérnökök, technikusok magasan kvalifikáltak, jó és megbízható munkaerőnek számítanak, a probléma kifejezetten a szakmunkákra jelentkezőkkel van. „Bizonyos anomáliákat is megfigyelhetünk ezen a területen - hívja fel a figyelmet -, hiszen a vegyipari szakmunkásképzést például még a képzési jegyzékből is kivették, így aztán most jobb híján cipészeket, pékeket képeznek át 720 órás tanfolyamok keretében vegyipari operátorokká. A Wanhua-BorsodChem  vezetése azt kérte tőlem, érjük el kormányzati szinten, hogy visszategyék ezeket a szakmákat a képzési jegyzékbe, ezen cégek pedig biztosítják a tanműhelyt és a gyakorlati oktatás lehetőségét, a rátermettebb fiataloknak pedig állást ajánlanak.” A Fidesz-KDNP-s politikus arról is beszélt a Miskolci Naplónak, hogy „az Orbán-kormány egyre nagyobb hangsúlyt fektet a szakmunkásképzés színvonalának javítására, de ennek eredményei nem mutatkoznak meg egyik napról a másikra.”  Török Dezsőnek meggyőződése, hogy megyénkben a vegyipari végzettséggel rendelkezőknek jelentős foglalkoztatást biztosítana, mégpedig hosszútávon a Wanhua – BorsodChem mellett a tiszaújvárosi TVK Nyrt. is. A megyei közgyűlés új elnöke, aki 30 éven át dolgozott az olajiparban úgy véli, a jövőben olajozottabban kell működniük bizonyos dolgoknak, mint például a munkaerőképzés és a munkaerő igény összehangolásának.

Az ipar és az agrárium különös összefonódásaként hoztuk szóba azt a citromsavgyárat, amelynek építése várhatóan idén júniusban indul. Mint arról a Miskolci Napló is beszámolt, a nemzetközi szinten is meghatározó RZBC Group Co, LTD cégcsoport 2018-ban már értékesítheti a Borsodban előállított citromsavat. A megyei közgyűlés elnöke arra emlékeztetett, hogy „a több mint harminc milliárd forintos beruházás közvetlen hatással lesz az agráriumra is, miután a citromsav-vegyület előállítása kukoricából történik. A Sajó-völgyében felépülő üzem 165 főnek ad munkát, de a kukoricatermelésben indirekt részt vevő helyi gazdák bevonásával is növekszik a foglalkoztatás. Az elnöktől megtudtuk, hogy a megyében termelt összes kukoricamennyiség mintegy kétharmadát felvenné a létesülő citromsavgyár, nagyságrendileg évi 200. 000 tonnát. (2012-ben 290. 000 tonna kukoricát termelt a megye) 

Ezzel összefüggésben beszélgettünk a vidékfejlesztési programról, s arról, megyénk mit tud kiaknázni a lehetőségekből. Az agrárszektoron belül lesznek kiemelten támogatott területek a közeljövőben, amelyek a vidéki munkahelyek megőrzését, a versenyképességet, termelési-és jövedelembiztonságot szolgálják. „Nagyon komoly munka folyik annak érdekében, hogy a gazdaságfejlesztésre épülő pályázati lehetőségek eljussanak az érintettekhez”- mutatott rá Török Dezső, aki ezzel párhuzamosan elmondta, csaknem 70 ilyen jellegű konzultáción van túl a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei önkormányzat. A Miskolci Naplónak azt is elárulta az elnök, hogy legkésőbb február közepéig összehívja a megye 358 településének vezetőjét, hogy a stratégia fejlesztéseket és az ahhoz szükséges forrásokat településenként „testre szabva” is megbeszéljék. 

„A falvak mellett megyénk székhelyéről sem feledkezünk meg”- szögezte le Török Dezső, aki arra emlékeztetett, hogy Miskolc várost a kormány kiemelt gazdasági övezetté nyilvánította, a megye számára elérhető több mint 93 milliárd forintos pályázati forrásból Miskolc 35 milliárd forinttal gazdálkodhat a következő időszakban. Szó volt a különféle operatív programok egymásra építésének kiaknázási lehetőségeiről is, és arról, hogy a Gazdasági és Innovációs Operativ Program (GINOP) a turisztikára, mint prioritást élvező gazdaságfejlesztő területre tekint. A számottevő természeti és épített örökségben bővelkedő Borsod-Abaúj-Zemplén megye gazdaságfejlesztő stratégiájában így hát az ipar és az agrárium mellett a turizmus is előkelő helyen áll. Ezeket „turistacsalogató” kincseket, legyen az kulturális, vagy akár gasztronómiai érték – mint a Vizsolyi Biblia, a szomolyai cseresznye, vagy a bükkaljai riolittufa faragású pince- hivatott összegyűjteni a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Értéktár Bizottság.

Úgy általában a bábszínházról azt mondják, az utóbbi években meglehetősen háttérbe szorult egyéb előadóművészetekhez képest. Meglepődve hallgatom mindezt, hiszen jó ideje nem telik el úgy hónap, hogy négy éves kislányommal legalább egyszer ne keressük fel a mesék Kossuth utcai birodalmát, a Csodamalom Bábszínházat. Szabó Attila, az intézmény igazgatója negyedik éve vezeti a színházat, s bizonyára jól csinál valamit, mert jómagam azt tapasztalom, hogy ezeken a vasárnapi előadásokon a közel kétszáz fős nézőtér rendre megtelik. Szabó Attilával Miskolc rangos mesebirodalmáról, a bábok világáról beszélgetünk, s arról, miért fontos a gyermek lelki fejlődése szempontjából, hogy élesen elkülönüljön a mesék világa a hétköznapok valóságától. Elindulunk, hogy körbejárjuk a színházat, de még mielőtt bármit is kérdeznék, lelkesen mesélni kezd. „Korzsényi Tibor az anyatejjel szívta magába a bábok, a bábszínház szeretetét és igen nagy érdeme, hogy sikerült felkeltenie a helyi közösség érdeklődését a bábszínház iránt”- méltatja Szabó Attila az alapítót, aki 1986-ban hozta létre Miskolci Bábszínház néven a városi csodabirodalmat.

A jelenleg kilenc fős társulat amatőr színházként alakult, 1992-től  működik hivatalos színházként, repertoárjuk javarészt a klasszikus és magyar népmesék köré épül, de kortárs darabokat is színpadra visznek a Kossuth utcában. Aztán a bábszínház nevéről kezdünk beszélgetni. Azt mondja, ez tulajdonképpen az eredettörténetük, hiszen a működésüket a Fábián Malomban kezdtek meg, még a 80-as években, aztán kaptak kőszínházat. „Ugyanakkor a bábszínházunk neve kötelez is bennünket, egy állandó erkölcsi készenléti állapotot is jelent, miszerint a munkánkkal meg kell felelnünk a Csodamalom névnek”- magyarázza átéléssel.  A Csodamalom Bábszínház műsorstruktúrájáról is kérdezem a vezetőt, „Ez úgy épül fel, hogy van egy évadtervünk, évadonként négy-öt bemutatót tartunk, és van egy  alaprepertoárunk - ami a húsz esztendő alatt kiválasztódott.” Ezeket folyamatosan igényli a helyi közönség. Ilyen például a Fülenagy, a kíváncsi kiselefánt, amelyet 25 éve folyamatosan játszanak, 1989-ben mutatotta be először a bábszínház. Ez a mese a szó hagyományos értelmében ugyan nem mondható klasszikus darabnak, náluk mégis klasszicizálódott. „Folyamatosan igénylik! Feltehetőleg azért mert a kisgyermekek könnyen azonosulnak a főszereplő elefánttal, annak gyengeségeivel, frusztrációival. Ez a típusú azonosulás pedig rendkívül fontos, a mese egyik alapfunkciója.

A híres mesegyüjtők, a Grimm fivérek klasszikusai is szerepel a repertoárotokban, magam is láttam kislányommal a Jancsi és Juliskát, a Csipkerózsikát, és legutóbb a Holle Anyót. „Igen, alapvetően a nagy klasszikusokból, ezen belül javarészt Grimm mesékból, magyar népmesékből áll a repertoárunk, de mindezek mellett kortárs darabokat is műsorra tűzünk”- sorolja Szabó Attila, aki amellett, hogy vezeti az önkormányzat által fenntartott intézményt időnként színpadra lép, hogy valamelyik mesehős plüssbőrébe bújjon. Egyébiránt az alaprepertoárukhoz tartozik a Vitéz László, az Aladdin és a csodalámpa, az egyszerre három mesét magába foglaló Meseláda, vagy az Elvarázsolt egérkisasszony, amelynek 2001-ben volt a bemutatója, s azt is megtudjuk, hogy 2015 tavaszán - némiképp „újraőrölve” – ismét a csodamalomba kerül. Az újabb darabok közül a Gőgös Gúnár Gedeon, a Kiskakas gyémánt félkrajcárja, a Pom Pom meséi, no és a nagysikerű bábmusical, a Rigócsőr király van folyamatosan repertoáron.

A saját szocializációd, hogy neked milyen meséket olvastak a szüleid gyermekkorodban, mennyire meghatározóak a műsorstruktúta kialakításakor?- érdeklődöm a direktortól. „Ettől nem lehet elvonatkoztatni, mert nagy valószínűséggel az átélt meseélményeim közvetlen hatással voltak arra, hogy a bábok világába csöppentem. Vezetőként azonban figyelnem kell arra, hogy ne csak az én egykori nagy kedvenceimet játsszuk, de az újdonságokkal, a kortárs darabokkal is megismertessük a közönséget.” Tulajdonképpen az egész úgy épül fel, hogy az értékeket kimentjük az előző évadokból és hozzáadunk új előadásokat.  Ezt követően arról a folyamatról beszélgetünk, aminek végeredményeképp a kiválasztott mese megelevenedik a színpadon. „Minden rendező, dramaturgíró, akit ide hívunk a bábszínházba külön egyéniség- meséli, majd így folytatja. „A próbafolyamat főképp arról szól, hogy megtanuljuk a rendező  gondolat- és stílusvilágát.

Fogalmazhatok úgy is, hogy nekünk, színészeknek a rendező instrukciói jelentik a legnagyobb szakmai kihívást.” Azt is mondja, nagyon szeretnek olyan szakemberekkel dolgozni, akik ismerik mindkét alkotói pozíciót, vagyis színészi és rendezői gyakorlattal is rendelkeznek. Miközben a társulat vezetőjével beszélgetünk, megszólal a mobiltelefonja. Nehezen, sőt egyáltalán nem tudom visszatartani a nevetésemet, hiszen abban a pillanatban felismerem a csengőhangot, a Magyar Népmesék szignálját. Mindez még hitelesebbé teszi az egészet, elhiteti velünk, hogy mindaz, aki belép ebbe az épületbe, tényleg kilép a valóságból, s a csodák miskolci birodalmába csöppen.

Sajátos világ a tiétek- folytatjuk a beszélgetést-, hiszen nem is egyszerű eldönteni, hogy a gyermekekhez vagy a felnőttekhez szóltok valójában. Mert nyilvánvalóan elsődlegesen a gyermeket akarjátok megszólítani, de mégiscsak a szülő választ előadást. „Ez egy nagyon jó kérdés! És azt is folyamatosan megtapasztaljuk, hogyan választ a szülő. Javarészt azokat a meséket szeretnék megmutatni a gyermekeiknek, amelyek az édesanyának vagy az édesapának is hatalmas meseélményt jelentettek- meséli a férfi. Fontos, hogy legyen némi előképzettsége a kicsinek, azaz korábbról ismerje a megnézni kívánt színdarabot? – faggatjuk tovább a Csodamalom igazgatóját. „A bábszínházasok úgy tartják, hogy kétségtelenül megkönnyíti a befogadást, ha a mű tartalmát ismerjük. Magam is rendkívül fontosnak tartom, hogy ismerje a gyermek a történetet, mert itt nem lehet visszalapozni két oldalt, mint a meséskönyvben, ha esetleg nem ért valamit a kisgyermek” – szögezi le.

Véleménye szerint ez a fajta előképzettség azért is fontos, mert amennyiben ismeri a gyermek a történetet, úgy nem köti le az agyának teljes kapacitását a megértés, ezért meg tudja figyelni a stílust is, a jelemezeket, a díszletet, azok részletgazdagságát. „Ezek nagyon fontos dolgok, mindemellett ezáltal a kicsik  megfigyelőképessége is fejlődik. Szóval nem szerencsés, ha elvész a gyermek a történet útvesztőjében.”  Szabó Attila úgy vélekedik, hogy a szülő feladata ezen a ponton értékelődik fel. (vagy épp a pedagógusé, hiszen rengeteg óvoda és általános iskola jár a bábszínházba, a hétköznapi szervezett előadásokra). „A szülő vagy épp a pedagógus feladata felkészíteni a gyermeket a befogadás élményére.  Mi szívesen segítünk ehhez”- mondja. Ennek mikéntjéről is mesél a Csodamalom Bábszínház vezetője. „Színpadbejárást is tartunk azoknak a gyerekeknek, akik érdeklődnek a részletek iránt. A kulisszák mögé is bevezetjük őket, és leleplezhetik, hogyan működik a bábok világa. Ez ugyanis az értékéből, a varázslatból semmit nem von le”- állítja Szabó Attila, szerinte a gyermekeknek olyan beleélőképességük van, hogy remekül el tudják választani a lényegest a lényegtelentől. A mese ugyanis rendkívül jól tömörít- mondja.   

Végezetül magáról a játékról beszélgetünk, arról a folyamatról, amelynek eredményeképp a különféle textilek bábok formájában életre kelnek. „A bábokkal együtt kell élnünk, együtt lélegeznünk”- mondja átszellemülten, hozzáfűzve, hogy akkor jó egy előadás, ha kilépünk önmagunkból, és ami bennünk van, azt átvisszük a bábba”. A bábszínház azért is különös világ, mert itt az emberszínházhoz képest sokkal lesarkítottabbak a szerepek, egyáltalán nincsenek átmenetek, így a szép szebb, a csúnya csúnyább, a jó jobb és a rossz rosszabb. Mint mondja, a színészember természetes viselkedése eleve kijelöli azt a szerepet, hogy hős oroszlán legyen, vagy gyáva nyúl, és ez a karakter akár a sírig is elkísérheti. Búcsúzásunkkor egy rendkívül tanúságos történetet oszt meg velünk Szabó Attila. Azt mondja, hogy a hogy a gyermekek általában remekül el tudják választani a mesék világát a külvilágtól. De vannak kivételek!

„Képzeld el, a közelmúltban a Világszép Nádszál kisasszonyt követően hallottam, amint megkérdezte az egyik kislány a nagypapájától, hogy miért vág ki egy darabot a királyfi a combjából, hogy a lovát etesse, és miért nem inkább a boltban vásárol neki húst? Kissé szomorúvá is tettek a hallottak, mert arról árulkodott, hogy a kislánynak nem nagyon van meseélménye. A kisgyermekek ugyanis pontosan tudni szokták, hogy abban a világban, amit a színpadon látnak, nincsenek boltok. És ami ennél is fontosabb, különösebb tanítás nélkül tudják azt is, hogy az ilyen történetek - adott esetben a ló megetetése- nem pusztán az élelmezésről, hanem az áldozathozatalról is szólnak. Ezért is rendkívül fontos, hogy a mese világát nagyon élesen el kell választani a hétköznapi valóságtól, e kettő nem folyhat össze, hiszen akkor eltűnik a csoda, a varázslat”.

A Miskolci csodamalom Bábszínház 2014-2015. évadának első bemutatója egy kortárs mese volt: Vitkolczi Ildikó Walter, a falra festett sárkány című meséjét Halasi Dániel fiatal bábrendező vitte színre, ezt a Lúdas Matyi követte, a bábszínház igazgatójának rendezésében. Aztán a Holle anyó volt műsoron (ezt a darabot a fiatalon elhunyt Tulipán Gábor, a Csodamalom korábbi vezetője állította színpadra). Karácsonykor a Jer, pajtás Betlehembe! című betlehemes játékot láthatta a közönség. Újév előtt pedig vakációs matinéval kedveskedtek a gyerekeknek: a Pom Pom meséi játszották december 27-én, 28-án és 30-án.

Az emlékművet délelőtt 11 órakor leplezték le a szervezők, Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Latorcai Csaba, kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitikár, valamint néhány túlélő jelenlétében. Ekker Róbert, szerencsi szobrászművész alkotását- melyen fegyveres őrök tuszkolnak vagonokba férfiakat, nőket és gyermekeket- megáldotta Ternyák Csaba, egri érsek, Csomós József, református püspök, Orosz Atanáz, görög katolikus püspök-exarcha, valamint Fabiny Tamás evangélikus püspök is. Áder János, köztársasági elnök, az emlékműavatás fővédnöke levélben juttatta el üzenetét, miszerint „ez az emlékmű figyelmeztet minden erre járót, soha többé nem kérünk a gyilkos indulatból, a faji, nyelvi, etnikai megkülönböztetésből.” A második világháborút követően hadifogolyként vagy épp civilként deportált, a lágert túlélő idős asszonyok és férfiak közül sokan sírva, imádkozva hallgatták végig az emlékműsort, majd helyezték el a kegyelet virágait a szobor talapzatánál. 

A 93 éves Fóris István is könnyeivel küszködve, elcsukló hangon nyilatkozta, „nem gondoltam volna, hogy ezt a napot megérem.” A szendrői bácsi hosszasan mesél lapunknak, szellemileg teljesen friss, de járni már igen nehezen tud, két gyermeke támogatja, míg az emlékműtől az autójukig érünk.  Ekkor táskájából előveszi kopottas, világoskék katonai igazolványát, azt mutatja, miközben beszélgetünk. „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége”- olvasható az akkori Alkotmány 61. paragrafusa, mindjárt a kiskönyv első oldalán. A sors furcsa fintora, hogy a szendrői férfi éppen azért került a hírhedt kényszermunkatáborba, mert a hazáját védte. Fóris István ugyanis hadifogolyként került a Gulágra, 22 évesen, Tornaalján volt katona abban az időben.  „A fronton voltam, a román határon estem fogságba, amikor kapitulált Románia”- emlékszik vissza. 1944. október 6-án- mondja napra pontosan- az egyik legnagyobb román gyüjtőtáborba, a temesvári lágerbe került, aztán Zaporizzsjába. „Először fakitermelésen dolgoztam, a lágernek hordtunk fát az erdőről, azt fűrészeltük kézzel egész nap irdatlan hidegben, aztán húztuk be szánkával. Zaporizzsjában pedig acélgyárat építettünk, Martin-kemencét. Fagyos krumplit, répa-és korpalevest adtak enni, nem tudom hogyan éltem túl. A munka és az imádkozás segített”- mondja végezetül a szendrői túlélő, aki 1948. december elsején jöhett haza. „Az viselt meg nagyon, hogy két évig azt se tudta a családom, élek-e, vagy meghaltam. Nem lehetett levelet írni”- meséli Fóris István, aki az utolsó túlélő Szendrőben, mint mondja, „sokan voltunk onnan hadifoglyok, de a többiek már mind meghaltak.”   

Ezt követően emlékműsor vette kezdetét a szerencsi Rákóczi-Várban, ahol Koncz Ferenc, a település polgármestere és Árvay Attila, Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke köszöntötte a népes közönséget.  A házigazda- polgármester kiemelte, hogy a szovjet lágerekről évtizedekig beszélni sem lehetett, így a fizikai megpróbáltatásokon túl hatalmas lelki gyötrelmeken mentek keresztül a túlélők, hiszen nem volt lehetőségük kibeszélni, feldolgozni a velük történteket. Szerencs első embere egy hasonlattal élve úgy fogalmazott, „az igazság azonban olyan, mint a fű. Törékenynek tűnik, de a betont is áttöri.” Beszéde végeztével köszöntötte azokat a térségből elhurcolt idős férfiakat és nőket, akik személyesen is megtapasztalták a lágerek rémségeit. Közűlük egy rakamazi túlélő, Réti Béla Gábor lépett színpadra, aki személyes élményeit, szívfacsaró narratívákat mesélt a hetven évvel ezelőtt történtekről. 

Soltész Miklós, az EMMI államtitkára az orosz parancsnokság egykori közleményét olvasta fel, amely arról értesítette a civil lakosságot, hol kell gyülekezniük a munkaképes korú nőknek és férfiaknak. Az államtitkár úgy fogalmazott, sajnálatos módon a Málenkij Robot intézménye nemcsak az orosz nyomás miatt valósulhatott meg, a magyar kommunista vezetők asszisztáltak mindehhez. „Szomorú, hogy ebben a tragédiában magyar emberek, kommunisták is részt vállaltak.” Majd arról beszélt, hogy e vészkorszak áldozatai az elhunytak, de áldozatok a túlélők, áldozatok a családtagok és áldozat az egész magyar nemzet is- mondta, hiszen mindenki megszenvedte ennek az időszaknak a szörnyűségét.

Majorszki András, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága elnöke, a három napos konferenciát sikeresnek értékelte, s úgy nyilatkozott a Miskolci Naplónak, azzal a céllal alakult a társaságuk, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakának eseményeit feltárják, emlékeket, publikációkat gyűjtsenek, konferenciákat és megemlékezéseket szervezzenek. ” Miképp mondta, az 1944 után a Szovjetunióba került politikai rabok, hadifoglyok és internáltak története is a magyar történelem része, végre elértük, hogy méltó módon emlékezhessünk rá. Mint az ismeretes, 2012. május 21-én az Országgyűlés úgy határozott, hogy emléknappal is tisztelgünk az áldozatok előtt, ezért november 25-én a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyokra és kényszermunkásokra emlékezünk.

„A magyar történelem legsötétebb korszakának eseményeit igyekszünk feltárni” mondta a szerencsi várban, hétfőn megrendezett konferencián Majorszki András, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága elnöke. A társaság, mely civil kezdeményezésként alakult 2009-ben, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával azzal a céllal jött létre, hogy feltárja az 1944 után a Szovjetunióba került politikai rabok, hadifoglyok és internáltak történetét. Emlékeket és publikációkat gyűjtenek, konferenciákat és megemlékezéseket szerveznek, valamint Gulag-szemináriumokat tartanak a hazai felsőoktatási intézményekben neves magyar és külföldi professzorokkal, túlélőkkel. Hogy mit jelent a málenkij robot kifejezés, azt jó esetben az általános iskolában megtanuljuk, de hogy mi állt a polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának hátterében, arról már kevésbé illik beszélni, nem szívesen emlékeznek rá az oroszok sem.

„Ha a motivációkat keressük, mindenképp kalkulálnunk kell azzal, hogy a második világháború folyamán hatalmas embervesztesége volt a Szovjetuniónak, hadifoglyokkal vagy épp civilekkel kellett pótolni a mintegy 20 millió fős veszteségüket. Mindemellett azt is látni kell, hogy a világ legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, emiatt óriási munkaerőhiányban szenvedett – mutatott rá dr. Stark Tamás történész, hozzátéve, hogy a foglyok, legyenek akár nők, vagy gyerekek, tömeges munkaerőt jelentettek a szovjeteknek, ráadásul ingyen. Ahhoz persze, hogy az ingyen munkaerőt legitimmé tegyék, ideológiai alapra is szükség volt, mégpedig a kollektív bűnösség elvére, amit a sztálini vezetés boldogan alkalmazott a magyarokkal szemben – hangzott el. Ma már, a kutatóknak hála, tudjuk, hogy a tömegesen elhurcolt civil személyeket miért is „kellett” elvinni. Egyrészt ki kellett egészíteni a hadifoglyok létszámát, másrészt etnikai tisztogatás és németként történő internálás zajlott.

Dr. Stark Tamás történész, az MTA Történettudományi Intézet munkatársa, a történelemtudományok kandidátusa hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos a magyarok szovjetunióbeli elhurcolásáról beszélni, hiszen a téma Magyarország jelenkori történelmének elfelejtésre ítélt része. A történész, aki a Terror Háza Múzeum főmunkatársa, a’80-as évek közepe óta foglalkozik a magyar vészkorszaknak is nevezett időszakkal, azóta követi nyomon, hogyan került be az évtizedekig elhallgatott téma a köztudatba. „Mára elértük, hogy vannak emlékirataink, emlékműveink, emléktábláink, és már emléknapja is van ezen tragikus időszaknak, de a lényeg mégis az, hogy folyamatosan beszélnünk kell a témáról, ugyanis nagy erők mozognak napjainkban is annak érdekében, hogy mindezekről ne essen szó”- mutatott rá a történelemtudományok doktora. Ennek megerősítéseként saját történetét mesélte el, miképp mondta, 1991-ben, amikor első ízben járt Oroszországban, mint tudományos kutató, még a moszkvai levéltárak nyitva álltak előtte.

Felbecsülhetetlen értékű adatokat, személyi kartonokat, dokumentumokat talált a magyar elhurcoltakról, amely elmondása szerint nagy lendületet adott a Gulag témakör feldolgozásához. „Egészen 1993-ig szabadon kutathattunk a levéltárakban - mesélte a történész -, ám legutolsó látogatásomkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a korábban nyitva álló ajtók bezáródtak.” 2011 óta azt látja, hogy nem pusztán a levéltárakban, de az orosz kollégák fejében is változást történt - mutatott rá a professzor. „A nemzetközi konferenciákon mostanában még a történészek sem szeretnek beszélgetni a sztálinizmus bűneiről, azok elhallgatásra ítéltettek, s úgy tapasztaljuk, pár esztendeje újfajta orosz birodalmi történetírás kezdődött, ami kizárólag a dicsőséges múltra fókuszál.”

Dr. Stark Tamás szerint ez a viselkedés az oroszok szempontjából érthető, hiszen a kényszermunkatáborokban tökéletes és pontos adminisztrációt vezettek, könnyen kiderülne, hogy lényegesen többen haláloztak el a munkatáborokban, mint amennyit ez idáig nyilvánosságra hoztak. A jelenlegi adatok szerint Magyarország területéről mintegy 600 ezren kerültek kényszermunkatáborba, s ebből legalább 200 ezren ott veszítették életüket. „Van azonban egy érdekes kérdés - hívta fel a figyelmet a történész, miszerint a romániai tranzittáborokban és útközben magasabb volt a halandóság, mint a kényszermunkatáborokban, s ezt még a korabeli szovjet adatok is alátámasztják.” Mennyi áldozat lehetett valójában? - tette fel a kérdést az MTA történésze.   

Ellentmondásokról és a szovjet hazugsággyár mozgatórugóiról beszélt dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar és Történettudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense, aki „A málenkij robotosok különböző útja a szovjetunióbeli kényszermunkatáboráig 1944-45” címmel tartott érdekfeszítő előadást. „Mindjárt az elején szögezzük le, hogy a magát felszabadítónak nevezett Szovjetunió a második világháborút követően nemcsak hadifoglyokat, hanem közel kétszázötvenezer ártatlan civilt hurcolt el malenkij robotra, azaz - kis munka címén - kényszermunkára, hadifogoly- és internálótáborokba.” A civil lakosságot tömegesen hurcolták el a GUPVI lágereibe, míg a GULAG lágerekbe egyenként, koholt vádak alapján kerültek a foglyok - mutatott rá.

Mint ismeretes, a kegyetlen hajtóvadászat azokra az egyházi személyekre, politikusokra, katonákra és kétkezi emberekre irányult, akik nemzeti, keresztény és kommunistaellenes eszméket hangoztattak. Azt is megtudhattuk, hogy míg a GUPVI lágerek többnyire a birodalom európai részén voltak, leginkább a Donyec-medencében, addig a GULAG táborok Ázsiában, az Uralon túl.  Bognár Zalán felhívta a figyelmet arra is, hogy akár hadifogolyként, akár internáltként vitték el az embereket, mindkét esetben deportálásról beszélünk, melynek során százezrek kerültek a szovjet állami terror legembertelenebb intézményeibe, a lágerekbe. „A Szovjetunió és a szocialista rendszerek hazugság nélkül nem tudnak működni”- vonta le a következtetést a történész, majd példákat sorolt ennek alátámasztására. Miképp mondta, „a 14 és 50 év közötti nőket úgy szedték össze Magyarország területéről, hogy pár napra kell menniük egy kis kukoricatördelésre, vagy könnyű vasúti munkához segíteni.” Hazudtak! Pedig, ha elárulják az igazat, akkor visznek magukkal meleg ruhákat az emberek, és nem halnak meg nagy számban már a vagonokban.”

„Az én életemet az mentette meg, hogy volt vastag ruhám és egy dunnám is - emlékszik vissza egy túlélő, a 86 éves, ondi Dayka Erzsébet. „Eljöttek a hivatalból, hogy három napos munkára visznek. Az őr rendes volt, mondta édesanyámnak, hogy igen hideg van ott, ahová visznek, ezért jó, meleg ruhákat csomagoljon nekem”- emlékszik vissza az idős hölgy, aki elhurcolása idején alig volt 17 esztendős. „Az utolsó darabig mindent eladtam egy kis kenyérért, egy bögre tejért - meséli. Az asszonyt Szerencsen vagonozták be 1945 februárjában és ’47 novemberében térhetett haza, Ondra, csontsoványan, betegen. A három napból ugyan közel három év lett, de úgy vélekedik, legalább hazatért, barátai közül ugyanis sokan nem élték túl a kényszermunkatábort. A 86 éves asszony így mesél lapunknak; „szénbányában dolgoztunk, Vorosilovgrádban, nap végére igen-igen kimerültek voltunk.

Tudtuk, hogy nem szabad a mozgó csille közelébe menni. De ugye hullafáradt és legyengült volt mindenki, az unokatestvéremnek jártányi ereje nem volt, mondta, hogy egyszerűen nem bír feljönni a bányából, hát belekapaszkodott társával együtt a csillébe. Ebben a pillanatban az leszakadt, az unokatestvérem jobb lábát levágta, barátját, a tarcali katolikus papot pedig maga alá temette. Már az utazás is embertelen körülmények között zajlott”- meséli az idős túlélő, hiszen „marhavagonokba vittek minket, WC nem volt. A szükségleteinket úgy tudtuk elvégezni, hogy kivájták a vagon alját az egyik sarokban, azt használtuk”- emlékszik vissza az ondi asszony. Beszél a munkájáról is; „negyven centiméteres kőréteg közül vájták ki a szenet, nekünk azt kellett lapátolni egy lemezekből összetákolt teknőszerű eszközbe, mindezt fekve, mert csak úgy lehetett hozzáférni. Ebből a lemezteknőből öntötték aztán a csillébe a szenet.”

A háromnapos konferencia második napján, hétfőn, ehhez hasonló, szívbe markoló történeteket, valamint tudományos előadásokat hallgathatott a közönség előbb Szerencsen, majd Rátkán. A Gulágkutatók Nemzetközi Konferenciája kedden folytatódott, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja alkalmából malenkij robot emlékművet avattak Szerencsen, amit Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára avatott fel. Az emlékművet ökumenikus keretek között megáldották az egyházfők, majd a Rákóczi-várban folytatódott tovább a program, melynek fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.

Éppen fél éve költözött az Avas-Délről a Topiczer utcába Horváth Mária férjével és fiával, szerinte tisztaság és nyugalom van a környéken.

– Eleinte furcsa is volt nekem ez a nagy csend, az avasi zsongás után – magyarázza. Az 58 éves roma asszony azt mondja, azért költöztek, mert a három gyerek közül kettő kirepült, és túl nagy volt a 75 négyzetméteres avasi lakás rezsiköltsége. Ő örül a rendészet embereinek, azt mondja, addig jó, amíg teszik a dolgukat.

A Topiczer utcában régi téglaépítésú, összkomfortos házak sorakoznak – egykori vasgyári kolónia –, egyedi fűtéssel, ez Horváthék számára sokkal kedvezőbb. „Amit megspórolunk a számlákon, abból az új házat fejlesztgetjük itt-ott – mondja. A Vasgyári piacra igyekszik a beszédes asszony, aki sétánk közben azt is elárulja, ő rokkantnyugdíjas, a férje dolgozik, karbantartó a Volánnál. Szívesen mesélne még, de búcsúznunk kell, mert az utca elején szóváltásra, hangoskodásra leszünk figyelmesek.

– A magyarokat ellenőrizzék, ne minket – kiabál egy 45 év körüli férfi a kerítése mellől. A rendészek elmagyarázzák az ápolt és elegáns, ám meglehetősen agresszív férfinek, hogy az ehhez hasonló hatósági ellenőrzések során az adott utca minden egyes ingatlanját ellenőrzik. Ez most sincsen másképp, de a férfit mindez nem érdekli, csak fújja a magáét. Az váltott ki ellenérzéseket a fekete hajú, bajuszos utcabéliből, hogy a hatóság emberei a lakcímkártyáját kérték, ellenőrzés céljából. Az átfogó ellenőrzések során ugyanis az illegális beköltözéseket is regisztrálniuk kell a rendészeknek – ez jellemzően nem szokott problémát okozni - ám interjúalanyunk nem hajlandó az együttműködésre.

– Nem vagyok köteles bizonyítani, hogy itt lakok. A magyarok is bizonyítik? – kérdez vissza. A Miskolci Önkormányzati Rendészet alkalmazottai ezúttal is elmagyarázzák, hogy nem tesznek kivételt, minden ingatlant ellenőriznek, ám a mondatok falra hányt borsónak bizonyulnak. – Ez az egész bánti az én személyiségi jogaimat! – összegzi az elmondottakat a nagyhangú férfi. Ilyen esetben kénytelenek a társhatóságot, adott esetben a rendőrséget értesíteni.

1987-től él a szomszéd utcában - a Felső-Szinvában- az 55 éves Váradi Gézáné, aki 5 éves unokájával éppen a Postáról igyekszik hazafelé. A kiabáló férfit látván, halkan megjegyzi: „minek balhézik, inkább örülne annak, hogy rendet tesznek az ellenőrök. Az asszony egyébként a Miskolci Ingatlangazdálkodó Zrt.-től bérli az otthonát, ő is csendesnek, nyugodtnak mondja a környéket, de hozzáteszi, este felé már nem szívesen mászkál egyedül, a közeli Számozott utcák lakói miatt.   

A keddi razzia a Mányoki Ádám, a Fürdő, illetőleg a Mester utca által határolt területen található ingatlanokra terjedt ki. Takács János rendészeti osztályvezető-helyettes összegzése szerint 203 ingatlant ellenőriztek, 220 lakót, 29 kiskorút.  Alapvetően rendet és nyugalmat találtak, a tulajdonviszonyok rendezettek voltak. Hét esetben bukkantak gondozatlan kertre, ingatlanra. Ilyenkor a hatóság emberei jelzik a tulajdonosnak, hogy miután belterületen vannak, kötelesek az elvadult növényzetet gondozni, ellenkező esetben közigazgatási eljárást indítanak ellenük. Három nap áll a tulajdonos rendelkezésére, hogy rendbe tegye elhanyagolt környezetét, ellenkező esetben a társhatóság 50. 00- 150. 000 forint közötti büntetést szabhat ki.