Az emlékművet délelőtt 11 órakor leplezték le a szervezők, Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára, Latorcai Csaba, kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitikár, valamint néhány túlélő jelenlétében. Ekker Róbert, szerencsi szobrászművész alkotását- melyen fegyveres őrök tuszkolnak vagonokba férfiakat, nőket és gyermekeket- megáldotta Ternyák Csaba, egri érsek, Csomós József, református püspök, Orosz Atanáz, görög katolikus püspök-exarcha, valamint Fabiny Tamás evangélikus püspök is. Áder János, köztársasági elnök, az emlékműavatás fővédnöke levélben juttatta el üzenetét, miszerint „ez az emlékmű figyelmeztet minden erre járót, soha többé nem kérünk a gyilkos indulatból, a faji, nyelvi, etnikai megkülönböztetésből.” A második világháborút követően hadifogolyként vagy épp civilként deportált, a lágert túlélő idős asszonyok és férfiak közül sokan sírva, imádkozva hallgatták végig az emlékműsort, majd helyezték el a kegyelet virágait a szobor talapzatánál. 

A 93 éves Fóris István is könnyeivel küszködve, elcsukló hangon nyilatkozta, „nem gondoltam volna, hogy ezt a napot megérem.” A szendrői bácsi hosszasan mesél lapunknak, szellemileg teljesen friss, de járni már igen nehezen tud, két gyermeke támogatja, míg az emlékműtől az autójukig érünk.  Ekkor táskájából előveszi kopottas, világoskék katonai igazolványát, azt mutatja, miközben beszélgetünk. „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége”- olvasható az akkori Alkotmány 61. paragrafusa, mindjárt a kiskönyv első oldalán. A sors furcsa fintora, hogy a szendrői férfi éppen azért került a hírhedt kényszermunkatáborba, mert a hazáját védte. Fóris István ugyanis hadifogolyként került a Gulágra, 22 évesen, Tornaalján volt katona abban az időben.  „A fronton voltam, a román határon estem fogságba, amikor kapitulált Románia”- emlékszik vissza. 1944. október 6-án- mondja napra pontosan- az egyik legnagyobb román gyüjtőtáborba, a temesvári lágerbe került, aztán Zaporizzsjába. „Először fakitermelésen dolgoztam, a lágernek hordtunk fát az erdőről, azt fűrészeltük kézzel egész nap irdatlan hidegben, aztán húztuk be szánkával. Zaporizzsjában pedig acélgyárat építettünk, Martin-kemencét. Fagyos krumplit, répa-és korpalevest adtak enni, nem tudom hogyan éltem túl. A munka és az imádkozás segített”- mondja végezetül a szendrői túlélő, aki 1948. december elsején jöhett haza. „Az viselt meg nagyon, hogy két évig azt se tudta a családom, élek-e, vagy meghaltam. Nem lehetett levelet írni”- meséli Fóris István, aki az utolsó túlélő Szendrőben, mint mondja, „sokan voltunk onnan hadifoglyok, de a többiek már mind meghaltak.”   

Ezt követően emlékműsor vette kezdetét a szerencsi Rákóczi-Várban, ahol Koncz Ferenc, a település polgármestere és Árvay Attila, Szerencs Város Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke köszöntötte a népes közönséget.  A házigazda- polgármester kiemelte, hogy a szovjet lágerekről évtizedekig beszélni sem lehetett, így a fizikai megpróbáltatásokon túl hatalmas lelki gyötrelmeken mentek keresztül a túlélők, hiszen nem volt lehetőségük kibeszélni, feldolgozni a velük történteket. Szerencs első embere egy hasonlattal élve úgy fogalmazott, „az igazság azonban olyan, mint a fű. Törékenynek tűnik, de a betont is áttöri.” Beszéde végeztével köszöntötte azokat a térségből elhurcolt idős férfiakat és nőket, akik személyesen is megtapasztalták a lágerek rémségeit. Közűlük egy rakamazi túlélő, Réti Béla Gábor lépett színpadra, aki személyes élményeit, szívfacsaró narratívákat mesélt a hetven évvel ezelőtt történtekről. 

Soltész Miklós, az EMMI államtitkára az orosz parancsnokság egykori közleményét olvasta fel, amely arról értesítette a civil lakosságot, hol kell gyülekezniük a munkaképes korú nőknek és férfiaknak. Az államtitkár úgy fogalmazott, sajnálatos módon a Málenkij Robot intézménye nemcsak az orosz nyomás miatt valósulhatott meg, a magyar kommunista vezetők asszisztáltak mindehhez. „Szomorú, hogy ebben a tragédiában magyar emberek, kommunisták is részt vállaltak.” Majd arról beszélt, hogy e vészkorszak áldozatai az elhunytak, de áldozatok a túlélők, áldozatok a családtagok és áldozat az egész magyar nemzet is- mondta, hiszen mindenki megszenvedte ennek az időszaknak a szörnyűségét.

Majorszki András, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága elnöke, a három napos konferenciát sikeresnek értékelte, s úgy nyilatkozott a Miskolci Naplónak, azzal a céllal alakult a társaságuk, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakának eseményeit feltárják, emlékeket, publikációkat gyűjtsenek, konferenciákat és megemlékezéseket szervezzenek. ” Miképp mondta, az 1944 után a Szovjetunióba került politikai rabok, hadifoglyok és internáltak története is a magyar történelem része, végre elértük, hogy méltó módon emlékezhessünk rá. Mint az ismeretes, 2012. május 21-én az Országgyűlés úgy határozott, hogy emléknappal is tisztelgünk az áldozatok előtt, ezért november 25-én a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyokra és kényszermunkásokra emlékezünk.