Van, amikor eljön az ideje, hogy egy kicsit elcsendesedjünk. A hétköznapi sürgés-forgás, a folyamatos rohanás néha túl sok. Ilyenkor meg kell állnunk egy pillanatra és számba venni: önmagunkkal rendben vagyunk-e? Néha annyi mindenre és mindenkire kell odafigyelnünk, hogy elfelejtjük a legfontosabbat: önmagunkra figyelni. Meg kell találnunk, hogyan tudunk kettesben maradni saját magunkkal és egy kicsit csak belülre figyelni. Erre a legmegfelelőbb az, ha 800 kilométert túrázunk, zarándokolunk, menetelünk egy csodálatos útvonalon, amely megannyi csodálatos meglepetést tartogat számunkra.

minap.hu: Miért indultál el az úton?

H.I.: – Egy-két éve gondolkodom ezen az úton. Ha azt nézzük, hogy az emberek miért választják ezt az utat, akkor általában van valamilyen spirituális oldala, ha csak az út eredetét is tekintjük. Egyrészt az emberek választhatják az utat vallási szempontból, sokszor azért, mert választ keresnek valamilyen kérdésre. Előfordul, hogy valaki másik emberért teszik meg ezt az utat, aki már nincs vele, de lehetnek egyszerűen fizikai, kulturális és gasztronómiai szempontok is. Én is ebbe a csoportba tartozom: nagyon szeretem Spanyolországot, és kíváncsi voltam, hogyan tudom ezt a kihívást teljesíteni. Főleg, mivel egy elég szűk időkeretbe voltam beleszorítva (27-28 nap), amennyi idő alatt teljesítenem kellett ezt a 800 kilométert. Az én utamnak más indíttatása is volt: szerettem volna kicsit kiszakadni ebből a hazai környezetből. Mindig is nagyon szerettem túrázni, és most szükségem volt arra, hogy egy kicsit el tudjak vonulni, és legfőképp arra, hogy ezt úgy tegyem meg, hogy nem csak eltűnök rövid időre a Bükkbe, hanem össze tudom kötni egy olyan dologgal, amelynek nagyobb célja is van. Már egy-két éve érlelődött bennem ez a gondolat, de idén augusztusban döntöttem el, hogy nem halogatom ezt tovább, mert a végén sosem fogok elindulni. A páromnak, Marcellának köszönhetően sosem kellett semmi miatt aggódnom, ő végig támogatott engem ebben a tervemben és abszolút partnerem volt az út során is. Ezt nem győzöm neki meghálálni!

Van több variációja az El Caminonak, de a vége mindegyiknek ugyanaz a város: Santiago de Compostela. A legnépszerűbb útja a francia út (Camino Francés), amely a Pireneusok francia oldaláról indul, ahol az első nap át kell kelni a Pireneusokon, amely egy 1200 méteres szintkülönbséget jelent, majd az út többi része a spanyol oldalon folytatódik. – István is ezt az útvonalat választotta.

minap.hu: Hogyan képzeljük el a Camino „rajtját”? Honnan tudtad, hogy azon az úton vagy, amelyen lenned kell?

H.I.: – Maga az El Camino egy folyamatos dolog, itt bárki bármikor elindulhat és nincs időhöz kötve a befejezés. Jellemzően van egy zarándokiroda a kiindulási pontokon, ahol regisztrálni kell. Ekkor kapunk egy zarándokútlevelet, amellyel tudjuk bizonyítani, hogy jártunk a zarándokszállásokon, mert mindegyik helyen pecsételnek az útlevélbe. Sőt, a hivatalos zarándok szállásokra csak ezekkel az útlevelekkel lehet bemenni. Kapunk az útlevél mellé egy szálláslistát is, amely elég nagy segítség az úton, hiszen az szerepel ezen a listán, hogy melyik szállás hány kilométerre van a másiktól, így meg tudjuk tervezni, hogy honnan hová szeretnénk eljutni egy nap. És célszerű, hogy megtervezzük még az út elején, amikor elindulunk, hogy hány kilométert akarunk menni per nap. Nekem 27 napom volt erre a 800 kilométerre. Pontosabban 26 napom, mert szerettem volna még az út végén elmenni Finissterre-be is, a római kori föld végére az Atlanti óceán partján, így átlagban napi 30 kilométert kellett megtennem. Az út jele a Szent Jakab kagyló, kék alapon sárga színnel, amely végig jelzi az El Caminot. Nem lehet elvéteni ezt a jelzést, teljesen egyértelművé teszi, hogy merre kell menni. A kagylón kívül pedig felfestett sárga nyilak jelzik a helyes útvonalat.

minap.hu: Volt olyan, hogy eltévedtél?

H.I: – Egyszer fordult elő, még az első nap mentem rossz irányba. Már az út nagyobb részén túl voltam, és nem vettem észre a jelzést, amikor le kellett volna kanyarodnom egy faluban, így egy kisebb kerülővel jutottam el az első szálláshelyemre. Gyorsan megszokja az ember, hogy főleg az elágazásoknál figyeljen.

minap.hu: Akkor térkép mindig van nálatok?

H.I.: – Nincs, legalábbis nálam nem volt. Amit magunkkal viszünk az útlevélen és a szálláslistán kívül, az egy javaslat, amit szintén a zarándok irodában kapunk, egy 34 napos útiterv, amely jelöli a szintkülönbségeket is. De természetesen nagyon sokan használtak térképet, valamint vannak már applikációk is, amellyel nyomon lehet követni a Caminot. De én szándékosan ezt a klasszikus zarándoklatot választottam.

minap.hu: Volt-e mélypont az utadon?

H.I.: – Szerencsére nem volt. Az elején fizikailag nehéz volt: éreztem, hogy izomlázam van. A testemnek meg kellett szoknia ezt a terhelést, mert nem nagyon tudtam erre készülni itthon. Hiába tudtam azt, hogy 30 kilométert kell majd minden nap mennem 26 napig, de nem volt sajnos erre elég időm. Volt, hogy elmentem kb. 15 kilométeres túrákra, amelyekről mindig, amikor hazaértem azon kezdtem el gondolkodni, vajon, hogy fogom ezt megcsinálni, mert már ettől eléggé elfáradtam. De amikor ott voltam, akkor ez egyáltalán nem volt kérdés: csak mentem. A környezet annyira inspiráló, hogy eszedbe se jut, hogy megállj, vagy hogy nem bírod. Napi szinten legalább 50-100 ember elindul ezen az úton, így ha egyedül is mész az utadon, akkor sem vagy egyedül. Ez egy nagyon jó időszak, amikor én mentem, az időjárás szempontjából, hisz nincs túl meleg, de hideg sincs, és sokáig van világos. 26 napból csak egyetlen egyszer esett az eső, többségében ragyogó napsütésben sétáltam.

minap.hu: Magyarokkal találkoztál odakint?

H.I.: – Találkoztam igen. Többekkel is. Volt egy pár például, akikkel már a harmadik-negyedik nap találkoztam. Szinte ugyanolyan volt a távbeosztásuk, mint nekem, és már csak azt vettük észre, hogy az ötödik este vagyunk ugyanazon a szálláson. Velük kialakult egyfajta barátság is. Találkoztam egy másik magyar lánnyal is, de ő lassabban haladt, mint én, így csak egy-két napig láttuk egymást. És az egyik szálláson például magyarok voltak a szállásadók.

minap.hu: Érzel-e valamilyen változást magadon, amióta itthon vagy?

H.I.: – Megéreztem a hála fontosságát, hogy adjunk önzetlenül! Folyamatosan hálát éreztem az úton. Az elején a kedvesemnek, Marcellának voltam hálás, hogy egyáltalán ott lehetek. Azután iszonyú szerencsésnek éreztem magam, hogy az idő ennyire gyönyörű volt. Nem vagyok vallásos ember, de ezen az úton folyamatosan úgy éreztem, hogy hálásnak kell lennem valakinek. A harmadik dolog, amiért nagyon hálás voltam, hogy semmilyen fizikai sérülésem és fizikai korlátom nem volt az út során. Azt éreztem, hogy ezt szeretném visszaadni, és szerettem volna segíteni bárkinek, akárkinek. Így az úton, ha találkoztam valakivel mindig azon voltam, hogy ha csak egy kis vízzel, vagy néhány szem magnéziummal is, de ha tudok, akkor segítek. Azóta is azt érzem, hogy azt a sok mindent, amit akkor ott kaptam, ha csak apróságokkal is, de megpróbálom visszaadni.

minap.hu: Nem voltál magányos az úton?

H.I.: – Ez attól függ, ki milyen közegből indul el. Én egy elég nyüzsgő környezetből jöttem el, így kifejezetten élveztem az első időszakot. A telefonom is ki volt kapcsolva; abban maradtunk, hogy dél és egy óra között kapcsolom csak be egy órára, így ha bármi baj van, akkor elérnek. Az út közepe táján már egyre jobban kezdett hiányozni a családom, azt vettem észre, ahogy közeledett az út vége, egyre többet hívtam őket telefonon. Ott lenni is nagyon jó volt, de utána hazatérni is nagyon jó érzés volt.

minap.hu: Mi fogadott téged, amikor beértél Compostelaba?

H.I.: – Mindenki a székesegyház elé szeret megérkezni, diadalittasan felmenni a lépcsőre, és ott fotózkodni. Én, amikor megérkeztem alig ismertem fel az épületet, mert épp renoválták az elejét. Ennek ellenére abszolút átjött az érzés, hogy mennyire jó volt ezt megcsinálni, és az esti nagymise is az aznapi zarándokokért is szólt. Arra is jó ez az út, hogy letisztítja az értékrended: mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Az ego kap egy nagy gyomrost ezen az úton. Nagyon sokat gondolkodik az ember, jól át lehet gondolni, le lehet zárni nagyon sok mindent, amire eddig nem volt idő, hogy végiggondold.

– Például van egy hely az úton, a Cruz de Ferro – Foncebadon után 1505 m magasan, ahol egy otthonról hozott kővel együtt a zarándokok leteszik a kereszt tövébe az összes gondjukat, a lelki terhektől való megszabadulást jelenti, azt, hogy maga mögött hagyja ezeket a dolgokat örökre. Érdekes volt, gondolkoztam, hogy itt az alkalom, megszabadulhatok dolgoktól, gondoktól, amit cipelek a múltból - de semmi ilyen nem jutott eszembe. Semmit nem tudtam, és nem akartam letenni. Ahogy erre rájöttem, még boldogabb ember lettem, mint eddig. Az úton vannak bizonyos csodák is: például egy hely, Fuente del Vino, ahonnan a csapból vörösbor folyik a zarándokok számára.

minap.hu: Ha most újra elmennél, mit csinálnál másképp?

H.I.: – Jobban utána olvasnék az érdekességeknek az útról, amik várnak rám, nehogy lemaradjak valamiről. A másik pedig, hogy fiatalabb cipőben indulnék el, mert az út végére már teljesen elkopott a talpa annak, amit vittem, és azon fohászkodtam, hogy a sarka nehogy leszakadjon. Valamint biztos, hogy rágyakorolnék a főzésre, hogy esténként gyorsabban össze tudjak magamnak ütni valami meleg vacsorát.