L. Simon László utalt rá, a kormány és a Nemzeti Kulturális Alap által köztéri alkotások létrehozására kiírt pályázat eredményeként csak Fejér megyében az elmúlt két-három évben olyan emberek kaptak szobrot, akiknek nevét „a nemzeti múlt dicsőségét elsötétíteni akaró diktatúra politikája” évekig, sőt évtizedekig szerette volna a magyar történelemből és művelődéstörténetből kiradírozni.

A pályázat célja az volt, hogy a köztereket végre olyan alkotások ékesítsék, amelyek a magyar múlt, emlékezet, a nemzeti kultúra szempontjából valóban fontosak. „Ne Lenin- és ne Sztálin-szobrok ékesítsék köztereinket, hanem olyan emberek emlékét örökítsük meg, akik a helyi közösségek számára igazán fontosak” – jelentette ki.

A megyében Előszálláson szobra áll Hagyó-Kovács Gyula ciszterci szerzetesnek, aki a XX. század első felének egyik legnagyobb agrárpolitikusa volt, Mezőfalván pedig Dréta Antal ciszterci főapátnak, aki megalapította a települést. Székesfehérváron Klebelsberg Kunó, a magyar politikatörténet egyik legnagyobb kultúrpolitikusa, valamint államtitkára, Kornis Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kapott szobrot – sorolta az államtitkár.

L. Simon László arról is szólt, többen bírálják a pályázatot, hogy miért állítanak a 21. században olyan szobrokat, amelyek „nem a kor művészi nyelvén próbálják megközelíteni a valóságot, és mért nem nonfiguratív szobrokat állítanak, amelyek a kortárs avantgárd jegyében fogantak”.

Azt mondta: a köztéri szobrászatot az egyik legkonzervatívabb műfajnak tartja, amelyet szinte lehetetlen megújítani. Hiszen – fűzte hozzá – az emberek azt várják egy nagy művésznek, politikusnak, történelmi személyiségnek emléket állító műtől, hogy abban felismerjék azt, akinek emléket szeretnének állítani.

Felidézte Ludwig van Beethoven és „halhatatlan kedvese” alakját, aki minden bizonnyal Brunszvik Jozefin, Brunszvik Teréz húga lehetett. Azt mondta: a művész halála után előkerült levélben nem nevezte nevén kedvesét, évekig, évtizedekig találgatták, hogy ki lehet az, akihez Beethoven halálos ágyáról levelet intézett. A magyarok sokáig azt szerették volna hinni, hogy Brunszvik Terézről volt szó, akinek cisz-moll szonátáját is dedikálta a művész, ám „finom titokként húzódott meg a háttérben az a szerelem, amely Beethovent az ifjabb Brunszvik-lányhoz kötötte”.

Tessely Zoltán, a térség fideszes országgyűlési képviselője kiemelte, a martonvásáriak generációinak mindegyikét a Brunszvik és a Beethoven névhez fűződő „mítoszok, legendák lengték körül”, és ezek mindig is a martonvásári önazonosságtudat meghatározó részét képezték.

Az értékeket nem lehet megtagadni, előbb-utóbb elnyerik méltó helyüket egy közösség életében, ahogy Martonvásár főterén is „lehull a lepel egy titokról”. A szerelem, amelyet zeneművek tettek halhatatlanná, látványában is feltárulkozhat a Martonvásárban járók előtt – mondta.

A felvidéki Nagy János szobrászművész és Troznai István öntőmester által készített Beethoven és a halhatatlan kedves című bronzszobor a zeneszerzőt ábrázolja, előtte egy zongora körvonalai, és egy karcsú nőalak hajol a komponista felé.

Az avatóünnepségén Martonvásár, valamint francia és német testvérvárosa, Saint-Avertin és Baienfurt fúvószenekarai adtak közös műsort.