– Kérem, idézze fel a versennyel kapcsolatos emlékeit!
– Ez már a nyolcadik vébészereplésem volt, és 2007. óta egyetlen kivétellel minden évben érmet hoztam haza. Csapattársaim többsége korábban a helyszínre érkezett, én a nyitó nap reggelére estem be. A 4 órás időeltolódás miatti akklimatizáció hiánya sem vált előnyömre. A Burabay Nemzeti Parkban 25 ország mintegy 250 sportolója gyűlt össze.

– Mivel kezdődött a nagy rendezvény?
– A terepbemutatón, a település szélén gyönyörű erdőben próbálhattuk ki vevőkészülékeinket, és kereshettük az edzési céllal telepített adókat. A nem túl szintes, sziklákkal megszórt idős erdei fenyves ideális lett volna, de errefelé is élnek más (primitív) kultúrájúak, amelyek szívfájdalom nélkül képesek szemétdombbá változtatni a legszebb tájakat is.

– Ezek után pedig halljunk a versenyről valamit!
– Az első versenynapon a klasszikus rövid- és ultra rövidhullámú versenyt rendezték meg. Hideg és eső fogadott a terepen, sátor meg sehol. Kategóriámban (M60) 31 induló szerepelt a rajtlistában, s rövidhullámon csaptunk össze. Ez a nyitónap egy kis szintkülönbségű, rendkívül gyors iramot lehetővé tevő terepen zajlott. Nekem 3 adót kellett keresnem. Az utolsó bóját nem vettem észre, jóval túlfutottam, s csak a következő periódusra (5 perc elteltével) fordultam vissza. Ezzel lettem hatodik, ami aznap a legjobb magyar eredmény volt. A papírforma szerint László Károly barátomnak „illett” volna jobban futni, de ő is hibázott. Csapatversenyben így 3 perccel lemaradtunk Németország mögött, és a negyedik helyre kerültünk.

– Mi történt a második napon?
– A következő etapon cserélődtek a hullámhosszok. Mi kaptuk az URH-át, de ezt nagy szintkülönbségű, az első napinál jóval nehezebb, technikásabb erdőben rendezték. Az eső most is esett, növelve a reflexió lehetőségét, azaz nem arra vannak az adók, amerről hallhatóak. Ez a verseny valószínűleg rekordként fog bekerülni a sportág történetébe. A 150 perces szintidő ellenére ugyanis volt olyan kategória, ahol 22 percet futott a győztes!

– Ezek szerint rövidek voltak a pályák?
– Igen, de ez csak utólag derült ki, hiszen a rajt előtt a táv is titkos adatnak számított. Én sem hittem a fülemnek, s jóval túlfutottam az utolsó adómon. Ez a napom se jött össze, tizenharmadik lettem. A célban azért izgatottan számolgattuk a csapateredményeket. Úgy állt, megint csak a negyedik helyre leszünk jók, mikor éppen egy német drukker jött oda az interneten mutatva, fordult a kocka, most mi vagyunk jobbak 3 perccel. Megszületett az első magyar érem, László Károly, Kovács Attila Gábor és Szűk Zoltán révén egy csapatbronz.

– Következett a sprint!
– A reggeli órákban rendkívül fagyos lett az idő. Mindenki a napon szeretett volna várakozni a rajtjáig, ha sütött volna. A pálya első felében, az úgynevezett lassú adóknál csináltam egy felesleges tiszteletkört, utána a gyorsadókra már hiába futottam hiba nélkül, megint csak a 13. helyen kötöttem ki. A záró verseny, a foxoring áll legközelebb a tájfutáshoz, s mivel válogatottunk zöme ebben is gyakorlott, bizakodtunk. Akkor már éreztem, hogy a sérült térdem nem örül az újabb terhelésnek, pedig itt is komoly hegyeket futtattak a mezőnnyel, itt ismét hatodik lettem.

– Hogyan vonná meg a világbajnokság mérlegét?
– Az éremnek nagyon örülök, de sem számszerű eredményeimmel, sem teljesítményemmel nem vagyok elégedett, bár a körülményeim ennél jobbat most nem igen tettek lehetővé. Előzetesen én 3-5 magyar érmet jósoltam. Lottón is így kellene, mert 1 arany- és 3 bronzérmet szereztünk, de mivel a csapat mindhárom tagjának akasztanak egyet-egyet a nyakába, 9 sportolónk közül öten éremmel jöttünk haza.