Horváth Gergely családos ember, két gyermek édesapja és sikeres vállalkozó. A férfiról csak a szűkebb környezete tudja, hogy 18 évvel ezelőtt egyetemistaként, a kőszegi Jurisich Miklós Gimnázium öregdiákjaként egyike volt azoknak, akik túlélték a deutschlandsbergi buszbalesetet. A Szombat reggel című műsorban arról beszélt, hogyan lehet a tragédia tudatával évtizedeken át együtt élni, hogyan lehet ismét megtalálni azt, amiért folytatni érdemes az életet.

A baleset 1999. január 24-én történt Ausztriában. A kőszegi középiskola diákjait szállító turistabusz a stájerországi Deutschlandsberg közelében egy rendkívül meredek szakaszon a fék kihagyása és a sofőr vezetési hibája miatt túlgyorsult, letért az úttestről, és többször átfordulva lezuhant egy domboldalon egy családi ház kertjébe. Tizennyolc utas meghalt, huszonheten megsérültek.

A busz utasai főként kőszegi és szombathelyi, vagy ezekben a városokban tanuló – túlnyomórészt középiskolás – diákok voltak, kísérőkkel. A csoport első napját töltötte a sítáborban, a szállásukra tartottak visszafelé, amikor buszukat baleset érte.

A sofőrt három év szabadságvesztésre ítélték, mert tudott a fékhibáról, de nem vette azt komolyan, ráadásul úgy döntött, hogy üresbe teszi a sebességváltót, így a motorfék sem segíthetett. A férfi a baleset után súlyos fizikai és mentális állapotban élt, majd néhány évvel a tragédia után elhunyt. Korabeli híradások szerint a bűntudata miatt megbomlott lelki békéje miatt nem tudott soha meggyógyulni.

Horváth Gergely a tragédiát bordatöréssel és néhány zúzódással élte túl. Mint elmondta, a baleset után amnéziás lett, a tragédia előzményei és pillanatai nem maradtak meg benne, csak az, hogy felszáll egy buszra, de ezután „megszakad a film”. Az este hétkor bekövetkezett baleset előtt öt perccel a buszban készült videón az látszik, hogy a fiatal férfi ébren van, mosolyog, de ezekről a percekről a rendőrök is hiába kérdezték, nem tudott semmit visszaidézni. A következő emléke, hogy egy házban fekszik, a sarkánál egy fiatalember ül, és mindenki kapkod, siet, a buszuk sofőrje pedig üvölt a fájdalomtól.

Miután Horváth Gergelyt kiengedték a kórházból, és hazatért, egy évig kereste a választ arra, hogy miért ő élte túl, és miért nem a mellette ülő lány, akivel „a sors furcsa fintoraként” az utazás előtt elcserélték a helyüket – a fiatal férfi átadta ablak melletti ülését. Amikor elment az osztálytermükbe a megmaradt csomagokért, ruhadarabokért, megtalálta a lány rózsaszín kesztyűjét is. Ez volt a legkegyetlenebb, ekkor jött a kérdés, hogy miért – mondta. Horváth Gergely a turistacsoportjuk tagjainak 30 százalékát ismerte, a halottak közül pár személyt, de csak egy-kettőnek a képe maradt meg benne, mert 18 év után már eltűnnek az arcok – fogalmazott.

Járt pszichológusnál, sokat kellett beszélnie róla, mintegy önrehabilitációt folytatott. Úgy vette észre, hogy más túlélők is, akik nem fojtották el magukban a történteket, folyamatosan tudtak róla beszélni, és egyre inkább jöttek elő az emlékeik – mondta.

Csoportterápiával ért fel, amikor a túlélők egy grazi tanár közreműködésével egyhetes horvátországi nyaralásra mentek. Ott mindenki elmesélhette, hogy mire emlékszik. Horváth Gergely szerint nem szabad eltemetni a traumát, a feldolgozásának egyetlen titka van, az, hogy minél többet beszélni kell róla, ahogy ők is tették éveken keresztül. Az első év borzasztó volt, már a családja is unta a történetet, de fél év után azt vette észre, hogy nem sírja el magát, és nem kínozza magát azzal, hogy rájöjjön, mi történhetett.

A baleset után sikerült felállnia, azóta megházasodott, apa lett és a munkájában is sikeres. Mint hangsúlyozta, hisz a sorsban, abban, hogy vannak még feladatai, amiket elvégezhet. Arról is beszélt, hogy a sokáig dédelgetett kérdésére, hogy miért élte túl a deutschlandsbergi tragédiát, most, a januári veronai buszbaleset után „esett le” neki a válasz, amikor két alvó gyerekére nézett. „Itt a válasz: ott a két gyerek, azért” – mondta.

Megjegyezte, a baleset után két évvel visszatért Deutschlandsbergbe síelni, ahol mindkét lábát eltörte.