A végeredményt ötödik éve szemlélhetjük az Európa Parlamentben és szinte valamennyi európai és amerikai intézményben. Akinek kétségei lennének a nemzetközi balliberális „összetartást” illetően, gondoljon arra, hogy már a legelső Orbán-kormánynak is hasonlóan rossz nemzetközi sajtója volt 1998 és 2002 között. Pedig akkor nem volt kétharmad, nem született új alkotmány, nem volt rendkívüli bank- és multiadó, rendben voltak a fékek és ellensúlyok, és Orbán Viktor sem beszélt illiberális demokráciáról. Ennek ellenére már az akkori Fidesz-kormánynak is állandó jelzője volt a nacionalista, a populista, sőt alkalmanként a Horthy-fasiszta is, Berlintől Párizson át New Yorkig.

Mindennek az okát, úgy vélem, egyetlen mondatban is össze lehet foglalni, amelyet Göncz Árpád mondott kamerák előtt (!) az 1998-as választások éjszakáján, miután a Fidesz győzelme egyértelművé vált: „A jó Isten a megmondhatója, hogy most mi lesz itt”. Az SZDSZ és holdudvara elképzelhetetlennek tartotta, hogy ők és a baloldal kikerüljenek a hatalomból, pontosabban, hogy mások is képesek lehetnek az ország irányítására. És ennek bizonyítására mindent, szó szerint mindent megtettek, és megtesznek ma is, amikor már régen nincs SZDSZ, de van HaHa, Galamus, 444 és tucatnyi más. Gyurcsány Ferenc vöröslő arccal, dagadó erekkel és labilis idegzettel harsoghatja, hogy megkeseríti Orbán életét, valójában ő nagyon keveset tud tenni, kormányon sem tudott sokat egy Konrád Györgyhöz, egy Haraszti Miklóshoz, egy Heller Ágneshez vagy éppen egy Demszky Gáborhoz, pláne egy Soros Györgyhöz képest, aki a pénzt és az ideológiát is szállítja az alapítványán és az egyetemén keresztül. A hét elején azonban többekben fölmerülhetett a kérdés: rendben van, a szocialista és liberális pártok valóban összefognak az Európa Parlamentben, és folyamatosan keresztbe tesznek a Fidesznek, végtére is ez a dolguk, de Angela Merkel pártja a Néppárthoz tartozik, őrá hogyan tud hatással lenni a balliberális média és a balliberális közvélemény. Erre röviden azt lehet válaszolni, hogy a média az egész világon túlnyomó részt balliberális és/vagy multinacionális vállalatcsoportok kezében van, ezek nyilvánosan ellenőrizhető tények, kimondásukhoz nem kell sötétben bujkáló ellenforradalmárnak, de még antiszemitának sem lenni.

Annak a nemzeti kormánynak, amelyik elhatározta, hogy egyszerre szorítja vissza a túlterjeszkedő, agresszív, és a hazai kiskereskedelmet megfojtó multikat, és a spontán privatizáció során, valamint az EU-s csatlakozás után gazdasági túlhatalomra szert tevő balliberális holdudvart, számolni kellett a reakciójukkal. Orbánéknak számolni kellett azzal is, hogy bizonyos mértékig még a konzervatív politikusokat, így Angela Merkelt is sakkban tarthatják. Biztosan számítottak is erre, de a hisztéria mértéke, láthatóan őket is meglepte.

Végül a sok általánosság után lássunk valami konkrétat, mégpedig a hétfői Merkel-látogatással kapcsolatban. Mit tudott meg a francia átlagpolgár, a francia politikus, vagy üzletember, ha erről az eseményről a párizsi Liberation-ból tájékozódott. A francia cikkíró február 2-i rövid budapesti beszámolójából az derül ki, hogy a magyarok ezrei mentek ki az utcára vasárnap, és vittek „Angela segíts” táblákat Merkel segítségét kérve, mert a helyzetük kilátástalan abban az országban ahol „Orbán 2010 óta elnémította az összes demokratikus intézményt(!), és megbuherálta a választási rendszert, lehetetlenné téve az egyenlő esélyű választásokat”. Florence La Bruyere, a Liberation újságírónője, megszólaltatott néhány tüntetőt is. Az egyikük azt mondta, hogy nem akarom, hogy a hazám mini-Oroszországgá váljon, a másikuk, egy negyven év körüli magas tisztséget betöltő állami vezető, aki állítólag most hagyta volna ott a munkahelyét (!) a következőt mondta: „Azt várom Angelától, hogy megérteti Orbánnal, hogy nem Ázsiában élünk, hanem Európában.”

A tudósítást profi manipulátorhoz méltón fejezi be a francia újságírónő. „A múlt évben, amikor Moszkva éppen a Krímet csatolta magához, Orbán a barátságáról biztosította Putyint”, amihez hozzáteszi: „Az orosz elnök egyébként február 17-én érkezik Budapestre.”

Florence La Bruyere egyébként 25 éve, 1990 óta tudósítója a Liberation napilapnak, tehát 25 éve manipulálja a francia közvéleményt a magyar közélettel kapcsolatban. Igazi arcát azonban nem csak az imént ismertetett, és ahhoz hasonló „enyhén” elfogult, egyoldalú írásaiból rajzolhatjuk meg, hanem abból, amit NEM írt le a 25 év alatt.

Bármilyen hihetetlen, de például az újságírónő egyetlen sort nem írt a 2006. október 23-i eseményekről, se pro, se kontra, egészen egyszerűen elhallgatta azokat! Pedig 2006. október 23-án írt egy tudósítást az újságjának. Abban azonban hosszan sajnálkozik azon, hogy a magyar politikai pártok még 56-ot sem tudják együtt megünnepelni. Ennyi. Az azóta eltelt 9 évben a Liberation olvasói semmit nem tudtak meg a Gyurcsány-féle rendőrterrorról, és persze arról sem, hogy annak irányításáért Gergényi kapitányt Demszky kitüntette, ezzel szemben kéthetente kapnak olvasnivalót Orbán populizmusáról, és antidemokratizmusáról.

A Florence La Bruyeréhez hasonló felfogásban gondolkodó és író újságírók tucatja tájékoztatja (félre) naponta a közvéleményt Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Hollandiában, az USA-ban, … , a magyar közállapotokról. Ennek megváltoztatásáról még csak nem is álmodhat a magyar jobboldal, mert ahhoz nem 25, de talán 125 év sem lenne elegendő.