Nem véletlen, hogy a gyermekeknek szánt gyógyszerek – de olykor már a felnőtteknek gyártottak is – kellemes, édes ízű bevonóval készülnek, némelyikük kellemes csokibarna színű is. A gyermekkorhoz, a különböző hagyományokhoz, a húsvéttól a névnapig mind-mind hozzátartoznak az édességek: torta, bejgli, csokinyuszi, csokitojás, gumicukor. Az édes ízű finomságok, desszertek, fogások a hétköznapjainkban is fontos szerepet töltenek be.

Ha a táplálkozás kultúráját vizsgáljuk, azzal találkozunk, hogy száz évvel ezelőtt egy egészséges, anyának való lánynak csak ketten bírták átérni a derekát, felnőtt dolog volt bevágni egy lábas körömpörköltet, vagy egy tál madártejet. Az orvostudomány fejlődésével kapcsolatosan pedig sok jót és sok rosszat is elmondhatunk, de az mindannyiunk számára látható, hogy az átlagéletkor jelentősen hosszabb lett. Manapság a 70-80 éves nagymamák nem mennek ritkaságszámba, mint régen, igaz, gyakran szednek évtizedek óta vérnyomáscsökkentőt, vagy vércukorszint-csökkentő gyógyszert, és lehet, hogy a derekuk is fáj néha. Nem újdonság számunkra az sem, hogy bár a cukor alapvető tápanyagforrásunk – nélküle talán élet sem létezne –, bevitele a szervezetbe nem mindegy, hogyan, mennyire kiegyenlítetten, milyen mennyiségben történik. Elmondhatjuk, hogy a gyorsan, nagy mennyiségben elfogyasztott cukor intenzív kellemes érzést, feszültségoldást okoz, hiszen (és itt visszaköszönnek a gyermekkori minták) a szülinap fénypontja is a torta elfogyasztása volt. A születésnapi kellemes emlékhez ugyan hozzájárultak még a családtagok, a barátok, a sok ajándék, a megkülönböztetett figyelem is, ezekből viszont később, csupán egyet lehet biztosan visszahozni, egyetlen karnyújtással elővarázsolni: az édességet.

Agykutatók szerint ez a kellemes érzés ugyanolyan, mint egy szeretett baráttal való találkozás, egy szép emlék felidézése, vagy, mint egy sportoló számára az edzés utolsó harmada: boldogságérzéssel, eufóriával tölt el. Ezt az érzést mindannyian vadásszuk, igen, függők vagyunk tőle. Minden cselekvésünk arra irányul, hogy boldogságot szerezzünk magunknak, vagy másnak: ez utóbbitól ugyanis szintén mi leszünk boldogok. Fogyasztáshoz szokott világunkban pedig a legegyszerűbb fogyasztóként eufóriához jutni. Egyszerűbb, mint sportolni, barátokkal találkozni – mivel a barátokban is csalódunk néha, nem? – aktívan tenni azért, hogy a napi eufória-adagunkat bezsebeljük.

Függünk-e orvosi értelemben a cukortól? Az addiktológus szerint akkor áll fenn függőség, ha a használó annyira kívánja a „szert”, hogy ezért feladja addigi életét, nem érdeklik a következmények, nem is számol ezekkel. Ilyennel azért ritkán találkozunk. A mai orvosi megközelítésben olyan káros használatról beszélünk a régi „függőség” helyett, ahol nem a cukor irányít, hanem a használó. Dönthet úgy a fogyasztó, hogy megeszi a tizenkét franciakrémest, de dönthet úgy is, hogy csak egyet eszik. És utána körbefutja a Margitszigetet hetente kétszer: ott talál ugyanis igazi barátokra, sporttársakra, akik a nehéz időkben is mellette állnak, nem a televízió előtt ülnek. Döntés kérdése csupán az egész és úgy látjuk, hogy a tizenkét franciakrémes vesztésre áll: egyre többen választják kora esti szórakozásként a tévé helyett a Margitszigetet. Igen, a sportfüggők, ha már mindenáron függőségben gondolkodunk. De ha nem szeretsz futni, akkor tollasozz, táncolj, ugrókötelezz, jógázz, főzz, vagyis csinálj bármit, ami kikapcsol, feltölt, feszültséget old és örömmel tölt el. Mindannyiunknak szüksége van ugyanis függőségre, kevésbé megbélyegző orvosi kifejezéssel hobbira, örömteli időtöltésre.