Az elmúlt hetekben úgy döntöttünk, kalóriaszámolás ide vagy oda, nekilátunk, és felkutatjuk a miskolci konyhaművészet legnagyobb csillagait. Sőt, nemcsak felkutatjuk, de végig is kóstoljuk alkotásaikat, majd az ízélményt papírra vetve megrajzoljuk a város gasztronómiai térképét. Nos, a belvárost már körbeettük, így elérkezett az idő, hogy egy kicsit kimerészkedjünk a városi zajból. A természet utáni vágyunk (és a korgó gyomrunk) vezetett el minket Miskolctapolcára.

A Barlangfürdő után, felkapaszkodva az erdei úton, követve a beton kanyargós ívét, hamarosan kirajzolódott a szemünk előtt egy síparadicsomot idéző világ, az Avalon Park. Itt tényleg mindenki megtalálja a számításait aki ki akar kapcsolódni, minket azonban most egyetlen cél vezérelt: szánkban akartuk érezni az Avalon Ristorante miskolci ízeit.

Igazi lokálpatriótának tartom magam, így kifejezett boldogsággal tölt el, ha hozzám hasonló Miskolc-mániás emberekkel találkozhatok. Nos, az Avalon Park éttermében mindjárt kettővel is összeakadtam. Szepesi Gábor és Albók Gyula, az Avalon Ristorante séfjei bejárták a világot, megtapasztálták a különböző országok ízeit Kanadától kezdve, Írországon át egészen Spanyolországig, de mindvégig arra vágytak, hogy végre hazataláljanak, és a bükk lombkoronái alatt kamatoztathassák megszerzett tudásukat. Két évvel ezelőtt ez sikerült is, és a két séf birtokba vette a park éttermét.

Mikor a kezembe nyomnak egy étlapot, amin megannyi ínycsiklandozó étel sorakozik, egyszerűen elillan a határozott nő oldalam. Most is döntésképtelen kislányként szemeztem a finomabbnál-finomabb falatok nevével, és egyszerűen képtelen voltam kiválasztani egyetlen ételt. Így ezúttal úgy döntöttem két fogást kóstolok meg.

Az egyik specialitása az étteremnek, az óriás tenger gyümölcsei tészta, mely már látványában is megidézi homokos tengerpartot. A házi (!) tészta, amit nevezzünk köznyelven széles metéltnek, szinte roskadozott a kagylók, tintahalak, scampik, koktélparadicsomok és a rák súlya alatt. Ez volt a külcsín, és még csak ezután következett a "belbecs": a tészta például úgy volt szószos, hogy nem is volt rajta szósz. Első ránézésre azt mondtam volna, hogy nincs a tésztán más, mint a tenger gyümölcsei és friss petrezselyem. Mégis, amikor belekóstoltam, úgy éreztem láthatatlan ragu öleli körül.

Annyira könnyed volt ez a paradicsomos-petrezselymes ízvilág, hogy nem tudtam betelni vele. A friss koktélparadicsom úgy olvadt szét a meleg tésztán, hogy kedvem lett volna összeérintenem a hüvelyk, a mutató és a középső ujjamat, majd megcsókolva ezeket kurjantani egyet (ahogyan ezt az olasz filmekben egy-egy finom falat után szokták). A maga olaszos egyszerűségével teljesen megnyert ez a fogás! – Nincs benne semmi bonyodalom – fogalmazott Szepesi Gábor, kreatív séf, mikor erről a tengeri fogásról faggattam. Mint mondta, az olasz tésztákra az egyszerűség jellemző: csak egy kis só, egy kis bors, koktélparadicsom és petrezselyem – a lényeg, hogy minden friss legyen.

És egy kis műhelytitok egyenesen a séftől: hölgyeim figyelem! Fontos, hogy a tésztát nem mossuk le! Ha ezt a galádságot mégis elkövetnénk, úgy lemosnánk róla a keményítőt, és sosem kapjuk meg ezt az igazán szószos állagot, amiről áradoztam az imént.

A másik fogás egy parmezánon flambírozott tészta volt. Igen, parmezánon flambírozott! Számomra ez a tészta jelentette a mennyországot. Kicsit úgy vagyok a sajtokkal, mint Gombóc Artúr a csokival: mindegy milyen az alakja, a színe, vagy az állaga, egyszerűen élek-halok érte! Nos, akit hasonló érzelmi szálak fűznek a sajtokhoz, mint engem, annak kötelező ezt a tésztát megkóstolnia! A szintén házi radioatori (azért a név, mert hasonlít az alakja a radiátorhoz – tudtuk meg a séftől) tészta ezúttal bélszíncsíkokkal díszítve érkezett, paradicsomos, vajas, krémsajtos alap társaságában. És, ami ezután jött…

Egy hatalmas méretű parmezán sajt landolt az asztalunkon, amit szesszel meggyújtottak, és a már elkészült tésztát átforgatták az olvadt sajttömbön. Az illatok és a látvány egyszerűen magáért beszélt. A forró parmezán úgy olvadt rá a radiatori tésztára, mintha élete párját találta volna meg benne. Ennyire sajtos tésztát még életemben nem ettem! Még a számhoz sem emeltem a villát, de már megcsapta az orrom a parmezán jellegzetes illata, ami percekre lenyűgözött. Ez a krémes, sajtos tészta is örökre beírta magát a szívembe!

Azóta is áldom a határozatlanságomat, hisz’ most, utólag sem tudnék dönteni, melyik tészta ízlett jobban. Az egyik oldalon ott a paradicsomos, tengeri herkentyűs, petrezselymes, könnyed csoda, a másik oldalon pedig a sajtok királyával egybeolvadt bélszíncsíkos tészta… egyszerűen lehetetlen választani.

Amint feleszmélek a kajakómából indulunk is tovább, hogy egy újabb miskolci gasztrocsillagot kutassunk fel, hogy merre visz az orrunk, na, azt még mi magunk sem tudjuk.