Szombaton részt vettem az Erzsébet Hospice Otthon karácsonyi ünnepségén. Az otthonban végstádiumba került – elsősorban rákos – betegeket ápolnak. Ápolnak a szó abban az értelmében, hogy csökkentik testi fájdalmukat és szeretettel segítik őket az utolsó napokban. Polcz Alaine, a magyar Hospice megalapítója – Mészöly Miklós író felesége – mondta: csak az önzőnek nincs vigasztalása. Vagyis csak az magányos, aki nem tud másokkal törődni, akinek nincs ideje másokra figyelni. Az Erzsébet Hospice Otthonban van idő a figyelemre, abból mindig van. Simkó Csaba főorvos, az Otthon vezetője azt mondta a karácsonyfa mellett, hogy a Jóisten nem azért szeret minket, mert okosak vagyunk, vagy szépek, vagy ügyesek, vagy gazdagok. Azért szeret, mert jó. Ennyire egyszerű és egyben ennyire bonyolult az élet.

Miközben őt hallgattam, arra gondoltam, hogy mit is kapnak a bent fekvők egy karácsonyi ünnepségen. A kis Jézus megszületett, szól a dal, de mit számít a búcsúzónak az élet megújulásáról szóló történet? Volt, aki ki sem tudott jönni az ünnepségre, csak a szobájából hallgatta a Fráteres lányok műsorát vagy az önkéntesek énekét. Miért örüljön a kis Jézus megszületésének az, akit esetleg családja már nem is látogat?

Simkó Csaba segített megtalálni a választ. Az utolsó napok abban segítenek, hogy rájöjjünk: mi számít és mi nem. Karrier, pénz, élmények és élvezetek nem, szeretet, figyelem és odaadás igen. Amikor öröm egy levegővétel, az élet leegyszerűsödik.

Az idő a legnagyobb ellenségünk. Szorít, siettet, hajt, felületessé tesz. Az utolsó napokban az idő lelassul. Nem számít, csak a levegővétel, az, hogy még élek. A mennyország pedig az időtlenség ajándékát adja. A szív, a lélek megnyugszik, az arc kisimul. Erre készít fel a Hospice. Ezt meghálálni nem lehet az itt maradt családtagoknak. Csak megköszönni. Köszönjük.