– Én itt ismerek mindent! Az egész országban forgattam már, sok helyen ismerős vagyok, de itt vagyok otthon. Ide nyúlnak le a hajszálgyökerek, konkrétan Mezőkeresztesre, ahol született, Mezőkövesdre, ahol kezdte a középiskolát, Miskolcra, ahol kijárta, és ahol a színjátszás szerelmese lett – fogalmazott a Miskolc Televízónak adott interjújában.

A miskolci évek minden szempontból meghatározóak voltak számára. A kövesdi iskolából ugyanis kirúgták, mert kiszökött, hogy megnézhesse a moziban Fellini Országúton című filmjét. A miskolci Földesbe elégtelen magatartással is felvették, és olyan tanárok várták, akikről ma is elragadtatással beszél.

– Olyan osztályba kerültem, amibe csupa ilyen kirúgott fiú járt. Fantasztikus tanári karunk volt! Pápai Sanyi bácsi, Ablonczy Bertalan és Osgyáni Zoltán tanár úr, hogy csak néhányukat említsem, csodálatos emberséggel állt hozzánk. Így lehet, hogy a 30 kirúgott fiúból 27 diplomás lett! Később, a pályám során is, fantasztikus emberekkel találkoztam. Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Ádám Ottó, Zsurzs Éva, vagy a másik, a szerzői oldalról Illyés Gyula, Németh László, Csurka István, Gyurkovics Tibor – mindegyikért tűzbe mentem volna! Úgy gondolom, egy ember életében nagyon meghatározó a hátország, az, hogy kik hatnak rá – emlékezett a művész.

Koncz Gábor elmesélte, az édesanyjától, otthonról kapott zsírt adta el, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban legalább a kakasülőről megnézhesse az előadásokat.

– Galambos Erzsi, Szirtes Ádám, Nagy Attila, György László, és még sorolhatnám – csodálatos színész volt mind! Nem kísérleteztek, hagyományos színházat csináltak, és ha nem így lett volna, akkor mi most valószínűleg nem beszélgetünk itt. Mert szerintem igenis úgy kell eljátszani egy darabot, ahogy azt az író megírta! Én azt szeretném, hogy az unokám is Csehovot és Shakespeare-t ismerje meg, és azt nagyon nem akarom, hogy azt lássa, Iluska utcalány, Bagó pedig szerelmes János vitézbe! – fakadt ki a színművész. – Bocsánat, hogy így felháborodtam. De én kimondhatom. Nekem nincs félnivalóm, nem nagyképűség, de tudom, hogy túlélem önmagamat, mert ötven év múlva is megy majd a 348 filmem, vagy legalábbis egy részük. Igaz, korábban is, mindig is el mertem mondani mindent…

Nemcsak elmondja, ki is áll az általa tisztelt értékek mellett. Pár éve az Új Színházhoz szerződött, bár nagyon sokan támadták emiatt – de, mint mondja, ott prioritást élvez a nemzeti érzés, és ő úgy érzi, nincs fontosabb feladat, mint a magyarságtudatunk felébresztése, vagy, remélhetően, „csak” ápolása.

– Nagyon nagy baj, ha elveszik a legendákat. Toldit, Dózsát… A Dózsa-féle felkelésnek most van az 500 éves évfordulója, most kellene Dózsát játszani! Én mindig szerettem volna eljátszani, de nem úgy hozta a sors, nem írtak olyan darabot. A legfontosabb: szükség van rájuk, és minden népnek megvannak a legendás alakjai, hát nekünk is kell, hogy legyenek!

Ha Dózsát nem is, sok nagyszerű szerepet eljátszott, egy évadon át a miskolci deszkákon is, aztán várta a Vígszínház. És számos filmszerep, hazai és külföldi elismerés – sőt meghívás is. Újdelhibe elutazhatott átvenni a díját (egyetlen napra, míg a filmjét kísérve nyolcan két hetet töltöttek Indiában – ilyen világ volt akkor, tette ehhez hozzá lakonikusan). De amikor Karel Reisz rendező Londonban látta az idehaza 15 évig dobozban pihent, ott pedig díjakat nyert A völgy című Rényi-filmben, és leszerződtette következő munkájához, akkor elvették az útlevelét. Mondván: még nem „fizette vissza” a munkájával azt, amibe az államnak került. Márpedig ha kiengednék, Angliában maradna.

– Nem tudnék én kint maradni, én ezt az országot, szeretem, imádom! Nem tudnék máshol élni, nekem itt van mindenem, szeretőm, feleségem, lovaim, autóm, a gyökerem meg az emlékeim! Én ezt semennyi pénzért nem tudnám itt hagyni. És ugyanígy vagyok Miskolccal is. Ez a város az utóbbi években gyönyörűen halad előre. Úgy látom, hogy nagyon jó úton jár, amihez a kormány támogatását is megkapja. Ezt meg kellene őrizni, mert nagyon sok minden elindult itt. Büszke vagyok arra is, hogy épülnek a stadionok, örülök, hogy most már a miskolci is, mert én mindig sportember voltam, és ezek nélkül nem lehet sportolni. Nagyon drukkolok, hogy ez a város foglalja el újra helyét az ország vérkeringésében, azt a méltó helyet, ahová való!