Az 1867-es kiegyezés eredménye, a modern, polgári Magyarország megszilárdulása a reformkor szellemiségéből és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak véréből sarjadt. Mint arra Hermann Róbert történész felhívta a figyelmet, a bécsi udvar kezdetben nem óhajtotta, nem is támogatta az államélet alapjait érintő változásokat, de 1848 tavaszán kénytelen volt átmenetileg elfogadni azokat.

Így kerülhetett V. Ferdinánd pecsétje az áprilisi törvényekre, ám ha erősebb kezű uralkodója van a birodalomnak, könnyen lehet, hogy ez nem történt volna meg, miként az is valószínű, hogy a szabadságharc katonai eredményei és a hősök, köztük az aradi vértanúk áldozatvállalása és eleven emlékezete nélkül az ország nem a dualizmusban garantált önálló alkotmányos lét, hanem a betagozódás felé haladt volna, elvégre a Lajtán túl a centralizációban, a föderalizációban látták a Habsburg-hatalom megszilárdulásának zálogát.

– Az osztrák politika azt hitte, hogy a szabadságharc katonai elfojtásával megoldotta a politikai kérdést is, de a láng nem hunyt ki, a bécsi udvar képtelen volt visszafordítani az idő kerekét – fogalmazott a történész.

Hermann Róbert kitért arra is, hogy a szabadságharcot katonai erővel a cári Oroszország hadba lépése után már nem lehetett megnyerni, az oroszok hadba lépésének ugyanakkor a közkeletű véleménnyel szemben semmi köze nem volt a függetlenségi nyilatkozathoz és a Habsburg-ház trónfosztásához.

A döntés már azelőtt megszületett, hogy a trónfosztás híre eljutott volna Bécsbe, Szentpétervárra. A függetlenségi nyilatkozat ugyanakkor a magyar politikai és katonai vezetés néhány tagját eltántorította a harcok folytatásától, mivel ők nem a Habsburg-ház ellen, hanem a jog és a törvényesség védelmében ragadtak fegyvert. A széthúzás azonban nem volt jelentős méretű, a katonai vezetők közül alig néhányan távoztak, és nem is feltétlenül mindenki a dinasztiához való ragaszkodása miatt.

– A morgolódók többsége csupán a döntés időszerűségét kérdőjelezte meg, de a tartalmával egyetértett – hangsúlyozta Hermann Róbert, aki úgy véli: a debreceni döntés nem ártott a szabadságharc ügyének, és az adott pillanatban, a tavaszi hadjárat sikerei miatt komolyan úgy tűnhetett, hogy érvényt is lehet szerezni neki.

– Erdélyt addigra szinte teljes egészében sikerült visszafoglalni, a délvidéken Perczel csapatai felszabadították Bácskát, és éppen készültek átkelni a Bánságba, Arad ostromzár alatt volt, Temesvár körül pedig lassan bezárult a gyűrű, túl voltunk a hatvani, a tápióbicskei, az isaszegi és a váci ütközeten is – sorolta az eredményeket a szakértő. Az orosz intervenció híre kezdetben nem okozott nagy riadalmat, mindenki abban bízott, hogy a cári csapatok nem avatkoznak bele közvetlenül a harcokba, szerepük csupán annyi lesz, hogy leváltsák a helyőrségi feladatokat ellátó császári ezredeket.

A remény azonban hamar szertefoszlott. A kezdeti optimizmust az is erősítette, hogy magyar részről alábecsülték az oroszok létszámát, amely ténylegesen elérte a 200 ezer főt. Ettől kezdve a kérdés már csak az volt: el lehet-e húzni a harcokat, ki lehet-e tartani addig, amíg a nyugati hatalmak Magyarország érdekében esetleg felemelik a szavukat. Ez, mint tudjuk, nem sikerült, illetve nem történt meg. Ám a magyarok hősiessége Európa közvéleményét a szabadságharc mellé állította.