Az utcán sétálgatva rengeteg embert látok. Rengeteg olyan embert, akinek üveges a tekintete. Aki ugyanazon az útvonalon megy minden nap dolgozni, ugyanarra a munkahelyre, ahol minden napja ugyanúgy alakul, majd percre pontosan ugyanakkor jár le a munkaideje, és ő felszáll minden nap ugyanarra a buszra, amivel ugyanakkorra ér haza. Ilyenkor az ember szeretne elfutni, mint Hófehérke, amikor elmenekül a vadász elől és azt se tudja merre, csak fut az erdő sűrűjébe. Nos, én nem szoktam futkosni az erdőben, ellenben ilyenkor bepattanok a kocsimba, és csak megyek. Nincs konkrét úti célom, nincs tervem – ami tőlem rendkívül szokatlan –, csak megyek addig, amíg nem érzem, hogy helyben vagyok.

Pontosan ugyanez történt velem pénteken is. Letekertem a kis automobilom ablakát és csak mentem és mentem. Mindaddig fogalmam sem volt, merre tartok, amíg el nem hagytam a Majális parkot. Ahogy az ember azon a kacskaringós, fákkal benőtt, pár fokkal hűvösebb úton kacsázik, olyan érzése van, mintha egy rejtekhely felé tartana. Egyre sűrűbbek a fák, egyre élesebbek a kanyarok, és egyre kevesebb lakóházat látsz az út mentén. Aztán ott van ő. Baloldalon. A fák lombkoronája között kikandikál, mindig egyre többet láttatva magából – a Lillafüredi Palotaszálló csúcsa. Az Avasi kilátó mellett a másik szerelmem ez a gyönyörű kastély. Éppen ezért egyértelművé vált számomra, hogy a gázpedálon szunnyadó lábam, csakis ide vezethetett. Ám, amikor a kereszteződéhez értem, ahol eldöntheted, hogy balra kanyarodsz-e Lillafüredre, vagy pedig továbbhaladsz Ómassa felé, akkor meglepő módon a jobboldali útvonalat választottam. Na ekkor újfent fogalmam sem volt, vajon merre tartok. Aztán párszáz méter múlva leesett a tantusz – jó nagyot koppant. Hogy is lehettem ennyire vak? Hiszen egyértelmű volt, hogy ha egy kis menedékre, csendre, az erdő közelségére, egy igazán mesebeli helyre vágyom – és nem mellesleg elfogyasztanék egy isteni ebédet –, akkor nem kérdés, hogy a Lillafüredi Pisztrángtelepen a helyem.

Bevallom nektek drága miskolciak, ezer éve nem voltam itt. Még az iskolapadot koptattam, amikor utoljára kidugtam ide az orrom – emiatt szörnyen röstelltem is magam. Hiszen, amint lekanyarodtam az útról, egyfajta nyugalom áradt végig az egész testemen, és már nem akartam tovább menekülni. Itt akartam maradni! Ezen a színes, hűvös, illatos helyen, ahol olyan érzése támad az embernek, mintha egy érintetlen területet fedezett volna fel az erdő közepén. Minden annyira passzol. Minden pontosan úgy néz ki, ahogy annak ki kell néznie: nem túl sok, se nem túl mesterkélt, hanem természetes.

Mikor áthaladtam a Pisztrángtelep hídján, megakadt a szemem egy szakállas úriemberen. Ez az úr egy hatalmas kemence mellett ácsorgott a közel 40 fokos augusztusi hőségben. Épp volt a kemence mellett egy üres asztal, ami tudtam, hogy csak rám vár. Lehuppantam hát oda, és alig vártam, hogy az úr beszédbe elegyedjen velem – legalábbis bíztam benne, hogy megteszi, hisz minden vendéghez van egy kedves szava. Én ugyanis tudtam, hogy ő kicsoda. Felismertem őt a képekről. Ő Hoitsy György, ennek a mesebeli telepnek a vezetője. Az az úr, akinek köszönhetően a pisztrángból készült ételek új értelmet nyertek. Aki miatt ez a hely lett a menekülési útvonalam célpontja. Olyan nyugalom lengi be az egész telephelyet, amihez foghatót nagyon rég éreztem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már nem is bánt semmi, már nem is szeretnék tovább menekülni, valahogy olyan érzésem volt, mint aki megérkezett.

Péntek volt, vagyis kemencés nap. Hoitsy György szorgosan sütögette a pisztrángfiléket zöldségkörettel. Egyiket a másik után. Ugyanis sorra érkeztek a megrendelések. Észre se vettem mennyire elbambultam. Rögtön azután, hogy leültem a kemence mellé, mintha valaki nyomott volna rajtam egy ctrl+alt+del-t, és újrabootolt az agyam. Csak néztem ki a fejemből, és bambultam bele a nagyvilágba – vagyis pontosabban a kemencébe. Ez idő alatt pedig megtelt a Pisztrángtelep kis terasza. Minden asztalnál ült egy család, minden sarokból csacsogást hallottam, a felszolgáló lánykák pedig sorra kurjongatták az elkészült megrendelések sorszámait. Ekkorra döbbentem rá, hogy déli 12 óra van, és hogy én ma még egy falatot sem ettem. Valószínűleg kiült az arcomra a felismerés gondolata, mert a kemence mellett munkálkodó úriember odafordult hozzám és megkérdezte kérek-e egyet. Természetesen a válaszom igen volt, hiszen már csak az illatától is összefutott a nyál a számban.

Még sosem ettem kemencében sült pisztrángot. Számomra az a paprikás lisztben kisütött halacska volt az ismert halétek, de ilyen kemencés finomsággal még sosem találkoztam. Hoitsy György elmondta, hogy augusztus 20-ig tematikus napok vannak a telepen. Csütörtökön grill napot tartanak, pénteken kemencés nap van – amibe jómagam is belecsöppentem –, szombaton a hölgyeknek kedvezve salátás nap van, míg vasárnap filés vasárnapot tartanak. Azon kezdett el kattogni a szürkeállományom, hogy vajon ennyire régen jártam-e erre, hogy már nem is emlékszem ezekre a tematikus napokra, de mire szavakba is önthettem volna a saját emlékezőtehetségembe vetetett hitemet, a házigazda megelőzött. Hozzátette ugyanis, hogy ezek a tematikus napok körülbelül 5 éve váltak rendszeressé, a Pisztráng Ötös Napok nyomán. A Pisztráng Ötös Napokat október első hetén rendezik meg, amelyet a telep egyfajta évadzárásának is nevezhetnénk. Ez idő alatt mini kulturális programokkal készülnek kicsiknek és nagyoknak egyaránt: kiállítások, zenei műsorok, látványhalászat, teleplátogatás és halsimogatás is tarkítják az amúgy sem mindennapi menükínálatot.

Miközben egyre jobban belemélyedtünk a beszélgetésbe, az ebédem is elkészült. Hal alakú fatálcán kaptam meg a pisztrángomat, amelyet ebben a pillanatban kapott ki házigazdám a kemencéből. Amíg szorgos fújogatással próbálkoztam szobahőmérsékletűre hűteni az ínycsiklandozó falatokat, a főszakács – vagyis György – beavatott a lillafüredi pisztráng lenyűgöző ízvilágának titkába. Ezek a halacskák, amelyeket épp e pillanatban fogyasztanak a terasz vendégei, még fél órával ezelőtt a „kis” medencéjükben úszkáltak. Ezek a halak Európa legjobb takarmányát fogyasztják, és ivóvíz tisztaságú vízben tengetik a mindennapjaikat. Éppen ekkor helyeztem be a számba az első falatot. Fenséges volt! Ilyen puha halat még életemben nem ettem! Semmilyen utóíze nem volt! A halakat gyakran azért is hagyom le a napi menülistámról, mert gyakran pocsolya ízük van, ám ezeknek a lillafüredi jószágoknak semmi ehhez hasonló utóízük nincs. Csak a szín fehér húsuk, és a szépen megpirult bőrük. Próbáltam koncentrálni arra, amit a telepvezető mesélt, de megmondom őszintén attól a pillanattól kezdve, hogy belekóstoltam a lillafüredi pisztrángba, egészen addig a pillanatig, amikor az utolsó falat le nem ment a torkomon, semmi másra nem tudtam figyelni, csak az ízorgiára a számban.

Mindent tudnom kellett arról az emberről, aki ilyet tud főzni. Mit főzni? Nevelni! Ugyanis Hoitsy György saját maga nevelgeti, etetgeti, és óvja a pisztrángokat. Mi több, mesterségesen szaporítja is őket. – Minden 35 évvel ezelőtt kezdődött – kezd bele legkedvesebb emlékeinek felidézésébe. – Állattenyésztésből diplomáztam az Agrár Egyetemen, majd egy hátizsákkal, és egy sátorral a kezemben elindultam Érdről Miskolcra szerencsét próbálni. Imádtam Borsodot! Rengeteget jártam erre túrázgatni, így minden vágyam az volt, hogy a Bükk lábánál hódolhassak a szenvedélyemnek. Körülbelül 34 helyen voltam – mindent végigjártam, ahol haltenyésztéssel foglalkoznak Miskolc környékén. Az utolsó állomásom volt a Lillafüredi Pisztrángtelep. Mire péntek délután leértem az erdészet igazgatójához, már sajnos hazament, így én felmentem a Zemplénbe bogarászni a feleségemmel. Hétfőn reggel talpig sárosan érkeztem vissza a városba, s mentem be az igazgató hófehér irodájába. Órák hosszat beszélgettünk a diplomamunkámról, arról, hogy miért szeretnék halakkal foglalkozni, majd megkérdezte tőlem mikor akarok kezdeni. Így történt, hogy 1982. július 15-én egy hátizsákkal a kezemben ideköltöztem, hogy a munkám a hivatásom lehessen. Az akkoriban 1,2 tonnás termelés mára 60 tonnára nőtte ki magát. Ami nem is csoda, ennyi munkával, mint amennyit Hoitsy György és felesége belefeccölt ebbe a telepbe. Éjszaka is kijár ellenőrizni a vízszintet ebben a szörnyű apályban, ősszel pedig tisztítatni, hiszen a lehulló falevelek hatalmas károkat okozhatnak. Fél óránként eteti a halakat, amelyek 18 medencében lubickolhatnak a házigazda saját kezűleg épített és tervezett Európában egyedülálló víztisztító rendszerének köszönhetően.

Ez az érintetlen paradicsom a kisvasúttól is könnyedén megközelíthető, hiszen a telep fölött is megáll a szerelvény, valamint a Hámori-tótól egy 3,5 km sétára van és a 15-ös busz is a kapu előtt áll meg. Húsvéttól egészen október 23-ig – hétfő és kedd kivételével – minden nap látogatható a Lillafüredi Pisztrángtelep. Minden lehetőség adott a miskolci ember számára, hogy egy ilyen gyönyörű telepen tölthessen egy pár órát kiszakadva a város rohanó, betonos, szürke mindennapjaiból. És e legfőbb indok, Hoitsy György szavaival élve: „…az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagos ételeket egyél…”