2015. október 26-án Lengyelországban a Jog és Igazságosság pártja (PiS) a szavazatok 37,5 százalékával elnyerte a parlamenti helyek 51 %-át. Az ellenzékben eltöltött nyolc év után, mostantól egyedül kormányozhatja az országot.

Jaroslav Kaczynski, a PiS elnöke a választások estéjén politikai bölcsességről téve tanúbizonyságot kijelentette, hogy a pártja a köztársaság megjavításán fog fáradozni és félre fog tenni bármiféle bosszúként értelmezhető szándékot.

Az azóta eltelt időben a lengyel ellenzék természetesen nem szűnik meg hangoztatni, hogy mindaz, ami az országban történik Kaczynski állításának az ellenkezőjét igazolja. Szerintük Lengyelország a választások óta politikai válságban él, amit az alkotmánybírók megválasztása körüli események, valamint az Alkotmánybíróság kompetenciáit meghatározó törvény módosítása maga jelez világosan. Az ellenzék szerint ezekkel az intézkedésekkel a PiS a IV. Köztársaságot szándékozik újra alapozni oly módon, hogy annak immár a nemzet legyen a szuverén vezetője.

December 12-én már Varsó utcáin tüntet egy ellenzéki párt, amire 13-án válaszként a kormánypárt szervez ellentüntetést. A két egymást követő napon lényegében a két részre szakadt lengyel társadalom fejezte ki politikai akaratát. Az egyik oldalt leginkább a médiában évtizedek óta hangadó értelmiségiek, művészek, és a velük egyetértő középosztálybeliek adják. Ők azért mentek az utcára, mert aggódnak a demokráciáért, és a Nyugatra nyitásnak nem látják az alternatíváját. Viszont a választások óta eltelt időszak alatt felfedezni vélik Lengyelországban egy totalitárius rendszer előszelét. A lengyel társadalom december 12-én megnyilvánuló része a lengyel és az európai zászlóval együtt vonul föl, önmagát patriótának tartja, a kormány politikáját pedig nacionalistának, populistának. Valamint a szír migránsok befogadását is támogatja.

A választásokat megnyerő PiS és hívei viszont a kemény és kérlelhetetlen antikommunisták pártja. Szerintük Lengyelországot eddig a posztkommunisták és az Európai Unió diktátumainak feltétel nélkül engedelmeskedők irányították, akik minden támogatást megkapnak a nemzetközi szervezetektől, lásd Helsinki Bizottság, EBESZ, Transparency, Európa Tanács, vagy éppen maga az Európai Parlament.

Biztos vagyok benne, hogy már nagyon régen föltűnt az olvasónak, hogy a tavalyi választások után kialakult lengyel helyzet kísértetiesen hasonlít a 2010 áprilisa után nálunk kialakult politikai helyzetre.

Most nem keressük tovább a hasonlóságokat, és a különbségeket a két vezetés között, inkább arra mutatunk rá, hogy milyen szerepet játszik a külföldi, elsősorban a nyugat-európai média a lengyel kormány lejáratásában, illetve megbuktatásában.

Összegyűjtöttem a párizsi LeMonde-ban ebben az évben megjelent írások címeit. A felsorolás magáért beszél.

január 1-én:

Brüsszel megfenyegette Lengyelországot, hogy „felügyelet alá helyezi”.

január 4-én:

Lengyelország ki van téve egy fasiszta fordulat veszélyének.

január 5-én:

Média-törvény, Lengyelországot szorosan figyeli Brüsszel.

január 7-án:

Lengyelországban hatályba lépett a sokat vitatott média törvény.

január 9-én:

Több tízezer lengyel tüntet a média törvény ellen.

január 10-én:

A varsói német nagykövetet behívatták a Külügyminisztériumba, hogy tisztázzanak a német vezetők által tett különböző „lengyel-ellenes” kijelentéseket.

január 11-én:

Brüsszel szigorára van szükség Lengyelországgal szemben.

A sort kezdhettük volna korábbi dátummal, és folytathatnánk máig. De idézhettünk volna más francia, német, osztrák vagy holland liberális napilapot, ugyanezt az eredményt kaptuk volna.

Jól látható, hogy a francia napilap a lengyel politikai helyzettel kapcsolatban napi rendszerességgel (!) hirdeti és megvédi a lengyel baloldali-liberális ellenzék álláspontját. Ebből a szempontból megjelenhetne a LeMonde Varsóban is az ellenzék lapjaként.

Ekkora külföldi figyelmet azért mi nem kaptunk 2010 áprilisa után, de a hangvétel és az érvek nagyon hasonlóak.

Amíg Lengyelországban baloldali kormány volt hatalmon, a politikája nem kapott semmiféle kritikát ugyanezektől a lapoktól. Teljesen mindegy volt, hogy mit csinált, kritizálhatta volna keményen Brüsszelt, vagy szembe mehetett volna brüsszeli direktívákkal, mint ahogy ez meg is történt nem egyszer. Teljesen hasonlóan, ahogy Gyurcsány Ferencnek és kormányának évekig elnézte Brüsszel és az európai baloldal a több, mint 10 százalékos államháztartási hiányt, és a pimasz megjegyzéseket. („Brüsszelnek üzenjük, hogy a deficit, köszöni szépen, jól van.”)

Gyurcsány nem veszélyeztetett semmiféle európai értéket, naná, hiszen a „mi kutyánk kölyke” volt. Ráadásul még pofátlan is, tehát a liberális oldalon is tarthattak a beszólásaitól. Ez sem volt baj. Almunia pénzügyi biztos falazott neki, ahogy kell. Aztán, amikor Orbán kormányra került, egyetlen tized százalék engedményt sem kapott Magyarország! Viszont másnap beindult az előbb emlegetett balliberális európai média, és az imént a LeMonde-ból idézett címek alatt kegyetlenül kezdte támadni az „autoriter”, „populista”, sőt „diktátor” Orbán Viktort és krokodil könnyeket kezdett hullatni a magyarországi szegények millióiért is.

Nagyon nehéz, de próbáljunk meg szalonképesek maradni, miközben a lengyel helyzettől elszakadva immár teljesen a magyarországi állapotokra figyelünk!

A legkevesebb, hogy azt mondjuk: a magyar jobboldal még mindig nem harcol elég keményen és következetesen az európai balliberális ideológia és képviselői ellen.

Ők ugyanis nem rettennek vissza semmitől. Csupán néhány nappal ez előtt hallhattunk az egyik ellenzéki televízióban egy bizonyos Ungvári Rudolfot, amint Heller Ágnessel beszélgetve magából kikelve kiabálta, hogy a magyar balliberálisok óriási tévedésben vannak, amikor Orbán Viktort elfogadják miniszterelnöknek. Ő ugyanis Ungvári szerint közönséges fasiszta diktátor, semmi több. És így is kellene bánni vele!

Még Heller is megdöbbent ezen a hangon, pedig ő sem megy a szomszédba egy kis rikácsolásért. Ne gondoljuk azonban, hogy az önjelölt megmondó ember egyedül áll a stílusával. Nap, mint nap hallhatjuk ezeket a mondatokat a DK politikusaitól: Vadaitól Niedermüllerig, Gréczytől Varjúig. Közéjük tartozik Ungvári is, és mivel a DK a parlamentben ül, és a mai napig mindent elkövet, hogy a baloldal vezető erejévé váljon, egyáltalán nem lehet leírni őket. Annál inkább nem, mert a Gyurcsányék cégének európai szerződései is azt bizonyítják, hogy a Brüsszeli bürokraták is számolnak velük a „magyar helyzet” megoldására készülő stratégiájukban. A rosszra gondoló kedves olvasónak pedig csak annyit mondunk: nem volt, és most sincs itt semmiféle összeesküvés, csupán a mindentől, így a nagy nemzetközi vállalatoktól is független, európai és magyar progresszív liberális demokraták harcolnak a fasiszta-horthysta-populista-nacionalista elmaradott csőcselék ellen!