A sajtóból annyit lehet tudni, hogy a kapitány, aki eredetileg csak három mérkőzést vállalt, elbizonytalanodott. Én elhiszem neki, hogy valóban nem tudja, mit is csináljon. Amennyire könnyű volt Pintér és az észak-írek elleni itthoni vereség után beugrania, annyira nehéz lehet most kiugrani. Akkor nem sok rizikót vállalt, hiszen Pintér Attilát finoman szólva sem kedvelték sem a szurkolók, sem a sajtó, és valójában senki nem tudta, hogy miként került oda, ahová került, ráadásul az első tétmeccsen elszenvedett vereség után rögtön elúszni látszott a 2016-os franciaországi részvétel is. Ha Dárdai beugrása nem sikerül, senki nem őt hibáztatta volna. Most viszont alaposan fel van adva a lecke.

Két nagyon különböző helyzet között kell választania. Az egyikben tizenöt éves fiúkat trenírozhat, és szakvezethet tovább a Bundesligában, Berlinben. Ebben az esetben a karrierje német precizitással, jó előre eltervezve. Néhány év múlva a felnőtt csapatot fogja vezetni, és utána csak rajta múlik, hogy meddig jut előre. A másik helyzet korántsem ennyire biztos, és előre eltervezett, ebben az esetben ugyanis Dárdai a mai magyar futball főszereplőjévé válik, és itt, hogy nagy embereket idézzek: bármi megtörténhet. Válhat belőle egy időre a nemzeti hős, de éppúgy lehet rövid időn belül bukott, agyonszidott, és örökre elfelejtett kapitány. És ezt a két nagyon különböző helyzetet neki és a családjának kell mérlegelnie, hiszen iskolás korú gyermekei vannak, és amint láttuk, édesapja sem riad vissza a nagy nyilvánosságban tett nyomásgyakorlástól. Nem szeretnék tippelni, csak annyit mondanék, hogy nekem Dárdai nem tűnik a lelke mélyéig racionális gondolkodásúnak, inkább tűnik felvettnek ez a nagyfokú fegyelmezettsége, amit talán a bőbeszédűsége is mutat, de lehet, hogy tévedek.

Mindenesetre az eredményességén túl, de attól persze nem függetlenül, Dárdai két-három hónap alatt felépített magának egy olyan imázst, amit nagyon régóta nem sikerült magyar szakvezetőnek. Emlékeim szerint Mezey volt az utolsó, akit ilyen egyértelműen pozitív közeg vett körül és az nagyon nem ma volt. És Dárdai mindezt úgy csinálta, hogy a csapat valójában egyik meccsén sem játszott szépen. Sőt. De ő ezt is előre látta! Nem is ígért szép játékot, csak annyit: ha a feröerieket megverjük idegenben, akkor utána a finneket is megverjük itthon. A határozottsága, a precizitása, az elszántsága mindenkit levett a lábáról. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kapufa is velünk volt, és a bírók sem fújtak ellenünk.

Befejezésként én is csak azt tudom mondani, amit a dunaszerdahelyiek írtak a molinóra: Maradj, Dárdai Pali!