A mandiner.hu-n olvasható Michel Houellebecq a Corriere della Sera-ban megjenelt nyílt levelének magyar fordítása. Ebből idézünk néhány részletet:

„Keep calm and carry on. Maradj nyugodt és folytasd! Rendben, ezt fogjuk csinálni (bár nekünk egy Churchillre lenne szükségünk az ország vezetéséhez). A közhiedelemmel ellentétben a franciák eléggé szelídek és könnyen hagyják magukat irányítani, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen hülyék lennének. A fő hibájuk a feledékenységhez való felületes vonzódásuk, ami miatt rendszeresen frissíteni kell a memóriájukat. A mostani szerencsétlen helyzetünkért különös felelőssége van a politikának, és ezért előbb vagy utóbb felelni is kell. Nagyon valószínűtlen, hogy mindez becsületére válna annak a jelentéktelen opportunistának, aki most az államelnöki posztot elfoglalja és a másik idiótának, a miniszterelnöknek, nem beszélve az ellenzék hangjairól.

Ki jelentette be a rendőri erők leépítését, elkeseredettségbe taszítva őket, szinte lehetetlenné téve a kötelességeik teljesítését?

Ki oktatta éveken keresztül, hogy a határok régimódi lehetetlenségek, a hányingerkeltő, elavult nacionalizmusok szimbólumai? Hamarosan világos lesz, hogy ezért is sokan felelősek.

Mely politikai vezetők keverték bele Franciaországot abszurd és költséges hadműveletekbe, amiknek a vége az lett, hogy káoszba taszították Irakot, aztán Líbiát? És ezek a vezetők mostanáig készek voltak arra, hogy ugyanezt megcsinálják Szíriával is?”
(…)

„Az elkerülhetetlen következtetések sajnos nagyon súlyosak: az elmúlt tíz (húsz, harminc?) év kormányai szánalmas kudarcot vallottak, rendszerszinten, az alapvető feladatuk ellátásában: az őket felhatalmazó francia emberek megvédésében. A francia lakosság viszont nem vallott kudarcot.”

(…)

„A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták: a francia lakosság mindig bízott és szolidaritást vállalt a hadsereggel és a rendőri erőkkel. Megvetéssel fogadta a baloldali morál (morál?) menekültek és migránsok fogadásáról szóló szentbeszédeit, és soha nem fogadta el gyanakvás nélkül a külföldi katonai kalandokat, amikbe a vezetők belesodródtak.

Végtelen számú példát lehetne felhozni arra a ma már feneketlen szakadékra, ami kialakult a polgárok és az őket képviselni hivatottak között.

Az a hitelvesztés, ami most Franciaország egész politikai osztályát sújtja, nemcsak széles körű, de legitim is. Nekem úgy tűnik, az egyetlen megoldás, ami megmaradt, ha lassan visszatérünk a valódi demokrácia egyetlen formájához: a közvetlen demokráciához.”