A ’rivális’ gazdag jelentéstartalommal bíró szó: vetélytárs, versenytárs, ellenfél, ellenlábas; valaki, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot megszerezni, mint valaki más; illetve valaki, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot jobban csinálni, mint valaki más (ld. szomagyarito.hu). A személyiségre nézve mindenesetre pozitív és negatív hatással egyaránt lehet. Ezt a többértelműséget egyszerűsítette le A rivális című vígopera szövegírója, Alberto Mattioli egy kiöregedett és elfeledett operadíva utolsó, keserű (ön)vallomására. Visszatér egykori sikereinek helyszínére, a milánói Scalába, ahol az élet könyörtelenül szembesíti azzal, hogy miközben Maria Callas, az „abszolút díva” szelleme ma is ott él a ház falai között, róla, Carmela Astolfiról mindenki elfeledkezett. Callasért, az „örök hangért” most is rajong a Scalában a turistákat terelgető jegyszedő; Callas hangját őrzik a színház hanglemezboltjának lemezei.

De Callas nevét viseli az az alapítvány is, ami Callas-díjjal ismeri el a tehetséges énekeseket. Akiknek természetesen soha nem lehet olyan tehetségük és kisugárzásuk, mint Maria Callasnak volt, de ezt a díjat megkaphatná Carmela Astolfi is, akinek személyes drámája itt és ebben a pillanatban ér véget. Belehal a régen halott „riválissal” való véget nem érő küzdelembe...

Miközben a (néző)közönség kárörvendően, netalán szánakozva nézi ezt a művészi örökkévalóságért vívott parttalan és hiábavaló harcot, a zárójelenetben, Carmela Astolfi ravatalánál még kap egy utolsó abszurd helyzetet: a katolikus vallású énekesnőt görögkeleti szertartás szerint búcsúztatják (Callas görög származású volt), a pap kezében pedig egy Callas-lemezt mutat fel Bibliaként. Astolfi bolygó lelke nem kap végső megnyugovást.

A Tiziana Fabbricini által életszerűen megformált Carmela Astolfi természetesen kitalált személy. Megtestesíti azonban mindazt a becsvágyat, ami egy művészembert (de akár bárki embert a világon) mozgat: a siker és a hírnév, ami elfeledteti vele saját életének mulandóságát. Ki ne szeretné, ha az utána jövők generációi elragadtatással emlékeznének meg mindazokról a jelentősnek gondolt tettekről, művészi teljesítményről, amiket életében véghezvitt?

Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már a tételmondatot: az hal meg igazán, akit elfelednek... Vagy: addig él az ember, amíg emlékeznek rá... Marco Taralli mindenesetre újabb emléket állított Callasnak, akit Verdire (pl. Traviata) és Puccinira (pl. Pillangókisasszony) utaló zenei megoldásai mellett régi lemezfelvételek bejátszásával idézett újra a színpadra. De nemcsak rá emlékeztetett az opera hazájában élő muzsikus, hanem a klasszikus opera műfajára és zeneszerzőire is: lehetnek porosak és avíttak a díszletek (mint a darab színpadképében), lehet vetélkedés az elsőségért és a sikerért az énekesek között, változhat az értékszemlélet (a klasszikus művészettel szemben tiszteletlen fiatalokkal megjelenítve), ha eltűnik a harmónia és már nem hallgatjuk a klasszikus szerzők műveit (a hanglemezbolt komolyzenei részlegén helyettesítő eladó azt sem tudja, kikről van szó), meghal a zene. Ami nem tréfa, még egy vígoperában sem...