Lacza Zsóka első afrikai útja során hozta létre a Pearl of Hope blogot, csupán azért, hogy az itthoniaknak tudjon némi életjelet adni magáról, hogy a barátai és a családja tudják, hogy él és minden rendben van vele. Aztán egyre több és több követője lett ennek a naplószerű írásnak, mely egy miskolci nő gyerekkori álmába engedett betekintést azok számára, akik esténként már a blogot olvasgatták a szokásos könyvük helyett.

– Az afrikai utazás egy gyerekkori álmom volt, de valahogy mindig volt fontosabb, mindig volt valami, ami miatt halogattam – magyarázta Lacza Zsóka. – Mindaddig, amíg elértem azt a bizonyos kort, ami elég vízválasztó a legtöbb embernél: és nekivágtam. Keresgélni kezdtem az interneten, és Ugandából kaptam kedvező választ. Rengeteg védőoltás, több hónapos előkészületek, aztán májusban elindultam egy hathetes utazásra a semmibe, amiből lett egy második rövidebb utazás még az év végén.

Zsóka májusban egyedül vágott neki a nagyvilágnak, teljesen önköltséges alapon. Ennyi pénzből el lehetett volna menni egy kéthetes luxus utazásra, ám ő nem ezt választotta. Az év végi második útra pedig már egy társa is akadt: Szajkó Éva Anikó.

– Amikor Zsóka említette májusban, hogy ki fog utazni Ugandába, egy árvaházba, annyira szíven ütött, hogy úgy döntöttem, én is kipróbálnám magam ezen a területen – emlékezett vissza Szajkó Éva Anikó. – Kértem őt, hogy abban az esetben, ha netalántán még egyszer szeretne egy ilyen helyre elmenni, akkor nyugodtan szóljon, és én szívesen vele tartok. Nem sokat kellett várni: szeptember végén szólt, hogy megy vissza egy rövidebb turnusra – két hétre –, és megkérdezte, vele tartanék-e. Másnapra igen volt a válaszom, harmadnapra megvolt a repülőjegy. Egy percig sem bántam meg, hogy elmentem. Életem legszebb utazása volt! – mondta Éva, aki kiemelte, azért jó ilyen helyre elmenni, hogy az ember feltöltődjön, és másképp kezdjen el gondolkodni: amikor már beleun egy kicsit a saját munkájába, vagy belefásul egy kicsit az életébe.

A lányok az Another Hope Children’s Ministries árvaházban voltak Ugandában. Az árvaház neve „második reményt” jelent, ami a blog nevébe is bele lett szőve. – Uganda ugyebár pearl of Africa – magyarázta Zsóka –, tehát Afrika gyöngyszeme, az Another Hope-ból pedig a remény szó maradt meg: így lett a blog Pearl of Hope – mondta. Ez nem egy szimpla árvaház, hanem több száz olyan gyereknek is segítenek, akik a környező falvakban laknak. Tandíjat fizetnek nekik, ételt és ruhát visznek a családoknak, víztankokat építenek a falvakba, és emellett ott segítenek, ahol tudnak. Nagyon sokszor van, hogy a családban meghal a családfő, az anya nem tud mit kezdeni a gyerekekkel, nem tudja eltartani őket, egy-két gyereket bead az árvaházba, és ezek a gyerekek is odakerülnek.

Milyen érzés volt, amikor megérkeztetek?

– Maga volt az álom – fogalmazott Éva. – Elég rossz idő volt már itthon, amikor kimentünk a repülőtérre, és ott az a kellemes, esti meleg jól is esett az ember bőrének. Az pedig, hogy mekkora szeretettel fogadott minket az alapítványt vezető házaspár, az valahogy még jobban fellelkesített, hogy itt nem lehet annyira rossz helyünk.

– Daniel és Ruthe az alapítói a alapítványnak, akiknek van három gyönyörű saját gyermekük is – folytatta Zsóka. – Ők személyesen mennek ki a reptérre az önkéntesekért, személyesen viszik haza őket, gondoskodnak végig a kényelmükről, érdekli őket a véleményük. Már ők olyan bizalmat és szeretetet sugároznak, ami aztán csak megtöbbszöröződik a gyerekek által.

Mivel teltek a napjaitok Afrikában?

– Azt csinálhattunk ott, amit szerettünk volna – részletezte Éva. – Mi azt választottuk, hogy a gyerekek körül leszünk: mesét olvasunk nekik, tanulunk, beszélgetünk vagy játszunk velük. Mindig volt mit csinálni: sokszor csak annyi volt az egész, hogy lementünk közéjük, amikor felébredtek, és leültek az ölünkbe és csak úgy beszélgettünk – természetesen nyolcvanhárman próbáltak egy helyre beférkőzni – nevetett. – Nekik ez is bőven elég volt, hisz eredetileg csak két felnőtt gondoskodik róluk, ami lehetetlenné teszi, hogy külön foglalkozzanak a gyerekekkel. A kicsik nagyon érdeklődőek: „ez miért meg az miért van így vagy úgy?”. A másik feladatunk volt még a felügyelet az esti fogmosásra és a gyógyszerkiosztás – ezek voltak a kötelező feladatok. Úgyhogy nagyon hamar eltelt a két hét is.

Hány gyerek volt az árvaházban?

– Most téli szünet volt, így előfordult, hogy 40-50 gyerek is ott volt – mondta Zsóka. – Akinek volt családja vagy bármilyen hozzátartozója, az  csak rövid ideig maradt a szünetben, aztán elment, hogy meglátogassa a rokonokat. Fixen 20-25 gyerek mindig van – tette hozzá.

– Az első pillanattól kezdve hatalmas szeretettel fogadtak minket – fogalmazott Éva. – Nagyon vágynak arra ők is, hogy simogassák őket – főként a kisebbek, a 3 év alattiak –, de sokszor még a nagyok is. Amikor látták, hogy a kicsiket dédelgetjük, nyílván ők is odajöttek és akarták, hogy simogassuk és megpusziljuk őket is, mert ezt nem kapják meg a többiektől. A nagyok persze besegítenek a kisebbeknek a fürdetésnél, az elaltatásnál vagy a ruházkodásnál, de persze az nem olyan volt, mint amikor mi segítettünk önszántunkból, hisz nekik ez kötelező, így másképp csinálják.

Mi volt a legmaradandóbb élményetek?

– Amikor az első utamról egy pár napra elutaztam, majd amikor visszatértem, a kicsi Andrew, aki nekem nagy kedvencem, tárt karokkal rohant felém és azt kiáltotta, hogy „babu-babu”, ami azért is nagyon különleges, mert ő még nem beszélt ekkor egy szót sem – emlékezett vissza Zsóka. Andrew egy hároméves kisfiú, akit bokorban találtak meg, mert kilökték pár hónaposan a szülei.

– Nekem egy kicsit szomorúbb a történetem – kezdte Éva. – Volt egy tizennégy éves kislány, aki egyáltalán nem kommunikált, nem beszélt, nem reagált semmire. Sokan azt mondták, hogy értelmi fogyatékos, én ezt egy kicsit még mindig kétlem, mert nem láttam rajta semmi olyan reakciót, amiből erre tudtam volna következtetni. Nagyon sokat foglalkoztam vele, meg-megpusziltam, ha ideges volt, átöleltem, és az utolsó nap kimondta Zsóka nevét. Az nekem annyira megható volt, hogy megszólalt az a gyerek, aki tizennégy évig nem beszélt, csak annak a hatására, hogy mi ott voltunk és foglalkoztunk vele. Sajnos, mikor elköszöntünk tőle, akkor nem volt hajlandó velünk többet szóba állni, nagyon megharagudott. Megértettem, hiszen mi voltunk az egyetlenegy kapocs a többiekhez. Hát, nem tudom, milyen szívvel fogadna, ha visszamennék.

Tervezitek, hogy visszamentek?

– Szeretnénk visszamenni, de most talán kicsit hosszabb idő múlva fogunk visszatérni – mondta Zsóka. – Több ötlet is van a tarsolyban, nem szeretnénk ezt abbahagyni. Függ az időtől és a pénztől, de már a terveket szövögetjük.

Amikor Zsóka először járt Ugandában, a blog olvasói felajánlották a segítségüket: három raklapnyi játék, ruha és cipő gyűlt össze. Ezt jelen pillanatban dobozolják. – A légi fuvar árai megfizethetetlenek számunkra, így hajós, konténeres szállítással szeretnénk kijuttatni ezt az adományt, amihez szponzorokat keresünk – tájékoztatott Zsóka. – Úgy néz ki, hogy ez a szállítási mód körülbelül 500 ezres tétel lenne. Reméljük, hogy sikerül összeszedni ezt az összeget, és célba ér majd ez a három raklapnyi adomány. A facebookon a Pearl of Hope blogon minden információ megtalálható rólunk. Nagyon szívesen veszünk minden felajánlást. 

Mi változott az életetekben azután, hogy visszajöttetek?

– Azt mondták, hogy át fogom értékelni a dolgokat, de nem értékeltem át – mondta Éva. – Belőlem nem hozott olyan hatást elő, hogy nekem most másképp kellene itthon élnem, vagy más lenne az értékrendem. Én inkább megnyugodtam. Egy kicsit lenyugodtam, és nyugodtabban is szemlélem a dolgokat. Annyira nem idegesítenek fel apróságok. Az viszont biztos, hogy még mai napig álmodom velük, amitől a hasamban egy nagyon kellemes melegség van olyankor. Annyit megtapasztaltam, hogy igenis járni kell a világot, és ilyen helyekre kell menni, ahol megismerhetjük más emberek életét és együtt élhetünk velük, mert ettől nincs fontosabb. Ezáltal tudom azt, hogy milyen ember is vagyok én.

– Nehéz kérdés, mert nem olyan emberek vagyunk, akik nem néznék az itthoni dolgokat semmibe, vagy ne értékelnék az életüket – fogalmazott Zsóka. – Nem mondom, hogy mostantól csak babot és rizst fogok enni, de a pazarlás most már jobban szemet szúr. Az, hogy mi kidobjuk a kenyeret, mert már megszáradt, vagy veszünk olyan dolgokat, amik aztán ott fekszenek a polcon – ezek sokkal jobban feltűnnek, mint előtte. Próbálunk normális értékrend szerint élni, ahogy eddig is. Ami furcsa, hogy nem sajnálatot érzünk, amikor rájuk gondolunk. Nagyon sokszor hallom azt, hogy „jaj, én úgy sajnálom őket, megszakad a szívem”. Nem kell őket sajnálni. Ők nem érzik magukat szegénynek, nem érzik magukat kevesebbnek: ők ebbe születtek. Mi nem vagyunk életképesek abban a közegben. Hosszútávon az az egyoldalú étkezés nálunk egészségügyi problémát okozna. Náluk nincs televízió, amiben azt látják a gyerekek, hogy milyen ruhában kellene járniuk, milyen cipőt kellene fölvenniük. Ők örülnek, ha van egy pár papucsuk, egy vasárnapi, szép ruhájuk a templomba, és van egy, amit minden nap hordanak. Mégis boldogabbak, mint a városban sok ember – mondta Zsóka.