Legutóbbi, 1989 nevű albuma 2014-ben jelent meg, és hatalmas sikert hozott az énekesnőnek. Az a helyzet a Taylor Swift albumokkal, hogy nem lehet megunni őket. Én személy szerint két évig hallgattam megjelenéstől kezdve az előbb említett lemezt – két évig, egy héten legalább egyszer, egyes dalokat többször is! És bármily meglepő, nem vagyok a legnagyobb Taylor Swift rajongó.

Emlékszem, amikor kijött a Love Story című dal, egy magyar zenecsatorna „nem mindenkinek elsőre befogadható, country-pop” előadónak titulálta az akkor 19 éves énekesnőt. Hát, én befogadtam, meghallgattam, ha szólt a rádióban. Később csak a következő, Speak Now albumánál ocsúdtam fel, erről már több dalt is megszerettem, ennek hatására kezdtem kutatásba régebbi albumai és dalai után.

A szintén két évvel későbbi Red album már instant letöltés volt – talán ekkorra érkezett meg az a stílus Swifttől, ami teljes mértékben egyezett az én zenei ízlésemmel. Nem csoda, hiszen ez már jóval poposabb, mint a kezdeti, leginkább country-hangzású albumok.

Az 1989 pedig már teljes mértékben a pop oltárán adózott – hogy ezt az elcsépelt kifejezést hozzam –, hiszen semmiféle country motívumot nem lehetett hallani, ám annál több volt a ’80-as évek szintipop és dance-pop, valamint az elektronikus zene stílusjegyeiből.

Aztán ismét két év várakozás után jött a Reputation (Hírnév). Az első kislemez, a Look What You Made Me Do itt is csalóka volt, akár csak a Shake It Off az 1989-nél. Csalóka, hiszen az első dal, amit az albumról megjelentetnek képviselni hivatott az egész album stílusát, nem igaz? Nos, ahogy az 1989-nél, úgy a Reputation esetében is meghiúsult ez a feltételezés/megszokottság.

Azonnal észlelhette ezt a nagyközönség, hiszen az albumról előzetesen megjelentetett két másik dal, a Gorgeous és a …Ready For It? szintén eltértek az első kislemeztől, így egy igazán változatos, nem egyhangú albumra várhattak a Swift-rajongók. Itt nyer értelmet fenti kijelentésem, miszerint nem vagyok a legnagyobb Taylor Swift rajongó. A rajongó ugyanis az, aki az adott sztár életművének minden részét ismeri, követi a közösségi médiában, napi szinten foglalkozik a sztár magánéletével. Én csak az új albumra voltam kíváncsi.

Természetesen már jóval a megjelenés előtt mentek a találgatások, hogy vajon kik fognak megjelenni egy-egy dalban különböző utalgatások közepette, melyik ex pasi lesz a kiszemelt, Katy Perry-nek hogyan vág vissza Swift, de engem a zene érdekelt.

Az biztos, hogy nem unatkoztam, miközben hallgattam. Valóban teljesen eltérő hangzások és stílusok keverednek, ami izgalmas és új, de számomra pont ez a gyenge pontja az albumnak – hogy nem album. Nyilván az, nekem pedig nincs zenekritikusi képesítésem, viszont azt éreztem, hogy a dalok nem alkotnak egy teljes egészet, úgy, mint például a 1989-nál vagy a Red-nél. Érdekes, hogy a nagy ellenség, Katy Perry legutóbbi, Witness című albumánál ugyanez az érzésem támadt. Úgy tűnik, a nyilvános viszálykodás nem tesz jót az összhangnak.

Kétség nem fér hozzá, hogy nagyon erős dalok sorakoznak a Reputation repertoárjában. Ott van például a nyitódal, a …Ready For It?, ami Swift egy teljesen másik oldalát mutatja meg, bár a refrénben még fellelhetők az előző album stílusának rezgései. Az I Did Something Bad viszont egy teljesen új Taylort tár elénk, aki már nem az áldozat szerepét játssza, hanem fel meri vállalni tetteit és annak következményeit. Szerény személyem szerint ez az album egyik legerősebb dala.

A másik számomra a So It Goes…, ami olyan, mintha egyenesen egy mágiával teli akciófilm betétdala lenne. Már csak azért is, mert egy bűvészre utaló metaforák kísérik végig a dalt, ami tökéletesen passzol a sötét, de valahogy mégis szikrázó atmoszférához.

Swift ezúttal nem fél az alkoholról és a szexualitásról énekelni (Dress, Delicate, End Game). No, persze nem kell azt gondolni, hogy az énekesnő eszeveszett tivornyákról áradozik, de a tőle eddig nem megszokott módon mer beszélni a szerelemről és a szórakozásról.

Maga a „reputation” (hírnév) szó, ami az album neve is, többször megjelenik a dalokban. Hallhatjuk, amint Swift arról énekel, hogy a hírneve „megelőzi őt”, és, hogy az „sosem volt még rosszabb”, de mégis van olyan, aki ennek ellenére szereti őt, vagy éppen azt figyelmen kívül hagyva.

Most nincsenek szívszaggató szakítós dalok; amikor arról énekel, hogy elhagyja akkori szerelmét, azt sem búbánatosan teszi, hanem úgy, mint egy döntést, amit meg kellett hoznia a saját boldogsága érdekében. Az újbóli szerelemre találást szintén megénekli, többszörösen is, néha a másik fél gyönyörűségét hangsúlyozva (Gorgeous), néha pedig azt, hogy bizony, ők ketten „uralják a királyságot a hálószobájában” (King of My Heart).

A méltán híres „this is why we can’t have nice things” (ezért nem lehetnek szép dolgaink) közösségi médiában használatos mémet Swift olyannyira átérezte, hogy rögtön egyik dalának címe is ez lett. A mondat, és maga a mém is arra utal, hogy valamilyen banális, vagy éppen hogy nagyon komoly dolog tönkretesz egy kapcsolatot – az internet világában természetesen ez is az irónia tárgyává vált, így valóban elég komolytalan indokokra szokták ráfogni, hogy ezért nem lehetnek szép dolgaink.

A komolytalanság gyermeki szinten jelenik meg a dalban. Azt hallgatva olyan érzésünk támad, mintha Swift egy játszótéren lenne, egy gyereksereg kellős közepén, és „el kell vennie tőlük a (játékokat?), mert összetörik azokat” – átvitt értelemben az emberi kapcsolatok törékenységére utal az énekesnő ezzel a címmel.

Az album két „legszerelmesebb” dala a Dancing With Our Hands Tied és az End Game számomra a lemez leggyengébb dalai, utóbbi olyan nagy nevek, mint Ed Sheeran és Future közreműködése ellenére – de mint mondtam, nem rendelkezem zenekritikusi képesítéssel.

Bár az album során feltűnik a „régi Taylor halott” kijelentés, úgy tűnik azonban, hogy ez mégsem teljesen igaz, hiszen az énekesnő még mindig a bosszúvágy és a szakítás érzelmeit tudja legjobban megjeleníteni dalaiban, épp úgy, mint a kezdetektől fogva. A régi Taylor tehát igenis él, hiszen, ha meghalljuk a Reputation utolsó dalát (New Year's Day), máris érezhetjük ugyanazt az intimitást, a lágy gitárt és a bensőséges hangnemet, amit az előző albumokon megszokhattunk.

Hogy ezután merre veszi az irányt Swift, még nem lehet sejteni, de ha szerencsénk van, két év múlva megtudjuk.