Sajnos, az ünnepi beszédek nagy részében szinte lehetetlen megúszni ilyenkor a „nemzet napszámosai” utalást – a pedagógusokra vonatkoztatva – ami hatásos lehet bizonyos irodalmi művekben, megközelítésekben, közhelyszerű, fellengzős emlegetése viszont egyenesen a tanári hivatás lényegét cáfolja.

A „napszámos” jelző a magyar nyelvben mindig az egyik napról a másikra tengődő ember szinonimája volt. Általában azok mennek el napszámba – kapálni, maltert hordani, s más átmeneti munkákra – akiknek nincs állandó jövedelmük, s napi bérük a napi létfenntartást szolgálja. Ebben a kényszer szülte tevékenységben nem nagyon lehet hosszú távú koncepciót, különösebb perspektívát felfedezni – márpedig ha létezik hivatás, amelynek a művelése hosszú távra kell, hogy szóljon, és egész generációk későbbi életét határozza meg, akkor az éppen a pedagógusoké.

Amelyik tanár napszámosnak érzi magát, abból soha nem lesz igazán jó tanár. A nemzet és a napszámos fogalmát pedig főleg nem lehet együtt említeni – a nemzetét senki nem szolgálhatja napszámosként, egyik napról a másikra szóló, kényszer szülte megoldásként.

Számtalan ifjú tanár rokonom, ismerősöm van, s látom rajtuk, mennyit küszködnek az önmeghatározással. Sok új kihívással kell szembesülniük, elmondásuk szerint főleg a szegényebb területeken tapasztalják, hogy egyre több olyan feladat hárul az iskolára a gyerekekkel kapcsolatban, amelyeket egyébként a családnak kellene megoldania.

Egy tanintézmény nyilván soha nem veheti át a család szerepét, az viszont a jelenlegi oktatáspolitikának is fontos célkitűzése, hogy az iskola ne csupán tanítson, hanem neveljen is.

A pedagógus pedig ne napszámos legyen, hanem nevelő, a tudás, a tisztesség, a szorgalom magvetője – amint annyi szép példát találhatunk erre, akár a magyar irodalomban is.