Nagyon sokan ismerték a produkcióit, szívesen szórakoztatta a közönséget a különféle városi rendezvényeken. Szeretett családi ünnepségeken is muzsikálni, esküvőkön, állófogadásokon és természetesen folklór estek alkalmával. Nem csupán hagyományos cigányzenét, hanem filmzenét, slágerzenét, verbunkost és palotást is játszott. Egész Európában sikere volt, Kassán is szívesen fogadták, mikor az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat nyitónapján hegedült.

– Szeretem a tánczenét, a jazzt, és a klasszikust is – nyilatkozta beszélgetésünkkor –, igazából mindegy melyik stílust játszom, mindegyiket szeretem. Ez érezhető volt a játékán, a színpadi előadásokon is maradéktalanul gondoskodott a kitűnő hangulatról. Főiskolát végzett, több évtizedes zenei gyakorlattal rendelkezett.

– A zene, amit játszunk, igazából nem „jön” sehonnan - nem is jöhet, hiszen az emberben kell, hogy legyen. Az, akiben nincs benne, akiben nincs ritmus, az soha nem tudja megtanulni a zene tolmácsolását – mondta. - Lehet nagyon lelkes, szorgalmas, de az előadása soha nem lesz olyan, mint azoké, akiknek ez a vérében van. Ezzel egyáltalán nem csupán a cigányokra gondolok, hanem minden élő emberre. A zene valahonnan az Istentől fakad, és minden érző ember szívét megérinti. Ihletet ad, és életerőt – tette hozzá.

Buri Jenő családi tradíciót folytatott, ősei századokra visszamenőleg, a családfa távoli földben szerteágazó gyökeréig muzsikusok voltak. Zenekarával 1974-ben Székesfehérváron, a Jazz Fesztiválon első helyezést ért el. Akkor azt mondták róla, „finom ember, szabad a lelke”.

A muzsikához társaságra volt szüksége, pódiumra vágyott, koncertdobogóra. A cigányzenét egy olyan előadói stílusnak, hangszerelésnek, hangzásvilágnak tekintette, amit az egész világon a magyar kultúra részeként ismernek és szeretnek. Buri Jenő és zenekara néven, 2011-től szalonzenét játszottak Szirmai Zoltán zongoristával. Egész Európát bejárták, több nemzetközi versenyen szerepeltek, díjat is nyertek. Kassán 2013-ban, az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat nyitónapján Miskolcot képviselték. – A hangszert imádni kell, én egy képzőművész barátomtól kaptam a hegedűmet. Számomra egy kincs, nagyon-nagyon szeretem, majdnem annyira, mint a gyermekeimet – hangoztatta a beszélgetés végén, magához ölelve a hegedűjét.