minap.hu: A Mandzsúriában játszódó Omosi mama sípját éppen elkezdte olvasni édesapám, amikor tizenévesen először belelapoztam a kalandregényébe. Sokat beszélgettünk aztán a történeteiről, és akkor megígértem neki, hogy ha lesz alkalmam, rákérdezek: szóval tényleg egyedül jelentkezett az ELTE-n mongol szakra?

Lőrincz L. László (L. L. L.): Elárulom: eredetileg arab szakra akartam menni, de az akkor, az érettségim után teljesen betelt az egyetemen. Emlékszem, a terembe sem fértem be, ahol az órákat tartották. Az egyik kollégista társam, a később komoly külpolitikai újságírói pályát befutó Chrudinák Alajos barátom ajánlotta figyelmembe, hogy a mongol szakon nincs senki, biztosan örülnének nekem. Aztán majd váltok arabra, mondta, úgyis sokan le fognak morzsolódni. Ott aztán tényleg az ég világon senki nem volt, csak egy professzor és a tanársegéd várt rám a teremben. Idővel megszerettem a mongol kultúrát, a nagy puszták kultúráját. A harmadik évtől pedig a tibetivel is foglalkoztunk már, a nagy hegyek kultúrájával. Később a Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének tagja, a Keletkutató Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE előadója lettem. Arabul azonban azóta sem tanultam meg…

minap.hu: Honnan ez a Kelet iránti mérhetetlen vonzalom?

L. L. L.: Az első könyvélményeim Karl Mayhoz kötődnek. Talán kevesen tudják róla, de ő nemcsak indiánregényeket írt, vannak a Közel-Keleten játszódó történetei is. Én is olyan akartam lenni, mint amilyen ő az utazásai során: fiatalon elképzeltem, hogy nekem is tevekaravánom van, kezemben stukker, ostor, járom az arab világot, és leírom, mikor kit kaptam el, melyik emírrel harcoltam, hogy fél kézzel elintézek egy oroszlánt… (nevet) Akkor még persze fogalmam sem volt róla, mit jelent kutatónak, tudósnak lenni – én utazni szerettem volna! Azt akartam, hogy adjanak alám egy tevét, meg elém egy sivatagot, és már indulok is! (újra nevet)

minap.hu: És így formálódott ki a bátor, humoros, penge Leslie L. Lawrence alakja… Mennyi benne Lőrincz L. László?

L. L. L.: Az író nem tud „szabadulni” önmagától, valami óhatatlanul beszivárog az egyéniségéből. Persze előfordul, hogy csalódást okoz az ember: emlékszem az első író-olvasó találkozómra – a könyveim alapján mást várhattak, valamilyen tengerészgyalogost, mert amikor megérkeztem, vártak vagy százan, megláttak, és némi csalódott moraj fogadott (jóízűen nevet). Olyan főhőst akartam, aki nemcsak járja a Keletet, hanem kitűnő ismerője, tudós kutatója is. Fontos volt, hogy jól nézzen ki, legyen jól nevelt és udvarias, aki a hölgyekre felsegíti a kabátot. Szintén alap volt, hogy ne káromkodjon; nem szerettem volna, ha egy anyuka felháborodottan keres meg, hogy a fia az én könyveimből tanult meg káromkodni. És persze a humor! Ezekben a kalandregényekben durva dolgok, gyilkosságok is történnek, ezt fel kell oldani, enyhíteni kell. Vidám, könnyed, laza főhős – bevallom, a humorérzék az én személyiségemből fakadt. Nagyon bánatos könyvet nem is tudnék írni.

minap.hu: Regényeiben rendkívül különleges helyekre viszi magával olvasóit. Többször elmondta, hogy csak olyan helyekről ír, ahol maga is járt már – ennyire fontos a saját tapasztalatok begyűjtése?

L. L. L.: Mindenféleképpen! A történet elevenebb, az író pedig így hiteles. Olvasóim szokták is nekem mondani, hogy amikor olvassák a történeteimet, úgy érzik, ők is ott vannak. Ez azért van így véleményem szerint, mert én voltam ott, ahol a történet játszódik. Nem tudnám leírni a pálmák susogását, az őserdők zajait, ha nem így lenne. Legalábbis én nem tudnám másként csinálni. Egy kultúrát meg lehet ismerni könyvekből, meg úgy, hogy több időt eltöltünk ott. Mindig azt mondom, hogy ha egy falusi sámánnal akarsz találkozni, ahhoz el kell menni abba a faluba. Ilyen egyszerű a dolog.

minap.hu: Ha már helyszín – történetei közül több Tibetben játszódik. Az európai ember még ma is különlegesnek, misztikusnak találja ezt a világot. Mi lehet ennek az oka?

L. L. L.: Meglátásom szerint a nagy távolság és a nem kellő ismeretek miatt látjuk olyannyira misztikusnak Tibetet. Vannak persze olyan dolgok, amiket európai gondolkodással nehéz megértenünk, de állítom: olyan természetfeletti képességek, amiket a keleti embereknek tulajdonítanak gyakran, nincsenek meg. Nem tudnak repülni, lebegni, ugyanakkor sok mindent tudnak is, ami távol esik tőlünk. A kultúrájuk sok része ismeretlen számunkra. A szerzetesek között vannak például olyanok, akik gyakorolják a thumót. Ennek révén nem fagynak meg a tél hidegében. A buddhizmus jelentős részét képezi a meditáció; a szerzetesek elvonulnak hideg barlangokba télen, és ott meditálnak egy szál ágyékkötőben, mozdulatlanul. Mégsem fagynak meg. Sőt: olyan hőt tudnak kialakítani magukban, hogy megolvad körülöttük a hó. Le tudják lassítani a vérkeringésüket, a szívverésüket, egyfajta téli álomba merülnek, mint a medvék. Ez is olyan csoda, amit az európaiak először látva azt gondolták, hogy ezeket az embereket nem fogja a fagy. Dehogynem, csak egy bizonyos technikával meg tudják oldani. Vannak persze szóbeszédek másokról, de a fizikát nem lehet megváltoztatni.

minap.hu: Mi magunk legalább 3-4 kedvencet tudnánk választani a műveiből, de melyek voltak a legsikeresebb könyvei?

L. L. L.: Tudomásom szerint az Omosi mama sípja jelent meg a legnagyobb példányszámban, ma már talán hihetetlen, de 160 ezer kelt el belőle. A Sindzse szeme szintén nagyon népszerű volt, ezzel kezdődött a Leslie L. Lawrence világ, valószínűleg ezért is volt annyira sikeres. A másik kedvelt könyv A gonosz és a Fekete hercegnő. Sok kiadást megélt a regény, amerikaiak filmet is akartak belőle forgatni, de ez aztán valamiért elhalt, valószínűleg anyagi okokból. A rendszerváltás elfújta ezt is.

minap.hu: Nem keresték meg filmötletekkel?

L. L. L.: Nem vállalnám. A filmkészítéshez baromi jó idegek kellenek és rengeteg szabadidő. A könyv individuális műfaj, leülök, megküzdök az anyaggal, kész. Volt több próbálkozás egyébként, Bujtor Istvánnal is akartunk filmet készíteni, de aztán sok időmet és energiámat igénybe vette, legalább hatszor írtam át a forgatókönyvet. Aztán Bujtor maga csinálta a Csöpi-történeteket, amik tényleg nagyon jók. A közös filmünk egyébként egy magyar rendőrről szólt volna, aki keleten nyomoz.

minap.hu: Átlagban évi két könyve jelenik meg, de volt, amikor négy kalandregényt adott ki. Ez a krimi, a kalandregény műfajának is a sikere?

L. L. L.: Erre mindig is volt igény, csak legfeljebb voltak olyan idők, amikor a magyar kultúrpolitika nem hogy nem támogatta, de egyenesen tiltotta is. Ahogy bűnügyi rovatok sem lehettek az újságokban. Az volt ugyanis az alapelv, hogy a szocializmusban nincs bűnözés, kizárt, hogy a szocialista embertípus bűnöket kövessen el. És hát ha nincs bűnözés, akkor bűnügyi regény sincs természetesen. Kalandregények születtek, de ezek inkább kémügyeket írtak le: például imperialista ügynököt dobnak le Magyarországon, akit aztán lelepleznek. Vagy magyar ügynök nagy sikereket ér el külföldön, megvédi a békét. Ilyenek voltak. Kalandregényre tehát nagy volt az igény, a Sindzse szeme gyakorlatilag egy szűz talajra eső mag volt, ráadásul még langyos eső is esett rá, és pillanatok alatt szárba szökkent. Azóta is szeretik az izgalmas, mozgalmas, humoros történeteket az olvasók. Ebben benne van egy ősi emberi kíváncsiság szerintem.

minap.hu: Jövőre lesz 80 éves. Készül valamivel, milyen tervei vannak még?

L. L. L.: Folytatom! Folytatom, amit eddig, nem terveztem semmi különöset, mindig csak: jöjjön a következő könyv. Váltani nem fogok, az biztos. Az olvasók sajnos fogynak, ez szomorú tendencia – ahogy mondani szokták: a helyzet rossz, de nem reménytelen.