„Isten segedelmével kezdem és végzem” – ez a mondat áll Sáfrány Gyula József harctéri naplójának első oldalán. Az egyre halványodó írás jelzi: 1914-ben kezdi leírni az átélt élményeket, sokszor borzalmakat, de az Isten ajándékaként megtapasztalt szép pillanatokat is a háború forgatagában. 1916-ban végzett a naplóírással, orosz hadifogságba került, a történet itt megszakadt…

Egy helyütt azt olvastuk az unokával, Sáfrány Gy. Józseffel: „a muszkákat egy keveset visszanyomtuk”, de aztán szinte rezignáltan hat, ahogy leírja: barátját fejlövés érte, átment rajta a golyó, azonnal meghalt. Súlyos mondatok, békés időkben olvasva is átérezzük a naplóvezető felfoghatatlan fájdalmát.

– Nagyapám két évig, fogságba kerüléséig szolgált az orosz fronton, tíz hónapig egyhuzamban a tűzvonalban. El sem tudjuk képzelni, mit éltek át, ahogy állandóan lőtték őket, ha esett, ha fújt, ha havazott, ha tűzött a Nap, folyamatos volt a tűzharc. Ez nagyon durva – jegyzi meg József.

A szakadozott, kopottas harctéri napló – melynek kiadását több okból is érdemes lenne megfontolni – kordokumentum. A harctéri cselekmények mellett bepillantást nyerünk általa az akkori emberek gondolkodásába, és a számtalan személyes megjegyzés, benyomások az akkori társadalmi és politikai viszonyokról is hű képet festenek - ahogy mondani szokták: alulnézetből. A ritka szívmelengető részek egyike, ahogy egy város utcáján sétálva megpillant a honvéd egy hölgyet, aki olyan számára, „mint egy porcelánbaba”. De sokatmondóak az oroszokkal folytatott baráti találkozások történetei is. Ünnepnapokon ugyanis gyakran meglátogatták őket a lövészárkokban a csontsoványra fogyott „muszkák”, és együtt ünnepeltek, aztán visszatérve a saját táborukba, ismét kezdődött a háború. Néhány boldog perc az őrületben…

Egy emlékalbumból bővebb adatokat is megtudunk: Sáfrány Gyula József honvédként vonult be 1915 szeptemberében vonult be háborús katonai szolgálatra. Kiképzése után tisztiiskolába került, itt 1915 februárjában végzett, innen ment ki az orosz harctérre. Részt vett a Gorlice, Rosenbark, Biecz, Kromló, Korcsina és Breszt-Litovszknál lezajlott harcokban, 1915 májusában srapnelgolyótól könnyebben megsebesült. Megbetegedett és kórházba került, felgyógyulása után, júliusban újból visszatért az orosz frontra és 1916. június 13-ig vett részt az ezred harcaiban, amikor is orosz hadifogságba esett. 1920 végén tért haza, és december 24-én szerelt le Csóton.

– A hadifogság szörnyű volt, óriási szegénységben éltek az emberek Oroszország keleti részén, a cári rendszerben. Sárral tapasztott kunyhókban laktak, nem hogy villany, de még petróleum sem volt, valamiféle állati zsiradékkal kikent kanócot égettek. Iszonyúan éheztek az oroszok, de a rab tisztek, köztük nagyapám is, fizetést kaptak a fogságban – meséli az ügyvédként dolgozó unoka.

A Sáfrány Gyula József megkapta a Kis és a Nagy Ezüst Vitézségi érmet is. A kitüntetési kérelemben az állt, hogy zászlósként a breszt-litovszki harcoknál egy ellenséges őrjárat támadását bátran visszaverte és nagyon fontos és értékes információkat szerzett az ellenséges csapatok állásairól. Az ostrom alatt egy fél századot hősies bátorsággal rohamra vezetett és elsőként nyomult be az ellenség állására. Ekkor sebesült meg.

– Mérhetetlenül büszke vagyok a nagyapámra, egy igazi, ízig-vérig magyar ember volt, szellemisége, egyénisége végigkíséri a családot. Erős, parancsnoklásra, vezetésre született személyiség volt. 1956-ban hunyt el, temetésénél egy bajtársa azt mondta édesapámnak, hogy egy vitéz, régi vágású, talpig úriember ment most el – mondta el nekünk az unoka.

Miskolc híres, szinte legendás háziezrede volt a 10. honvéd gyalogezred. Magja már 1869-ben létrejött, majd 1890-ben, az egri és a sátoraljaújhelyi zászlóaljakkal való összevonással teljesedett ki az ezred. A katonákat a környező vármegyékből toborozták. A háziezred jellegnek megfelelően szoros kapcsolatot ápoltak Miskolc városával, annak vezetésével és a civilekkel. A tábori ezred mellett a háborús időben létrehoztak egy népfelkelő ezredet is, amelynek – elvileg – nem kellett harci tevékenységet végeznie. A 10-es honvédek bázishelye a Serház (illetve a tiszteletükre később átnevezett Tizeshonvéd) utcán álló József-laktanya volt. Az épületben ma a Herman Ottó Gimnázium működik.
Az ezred részt vett az első világháborúban, és először 1914 augusztusában, Galíciában vetették be őket – a népfelkelő ezredet is. A kezdeti nehézségek után megjöttek a győzelmek és a sikerek is. A sereg harcait élénk figyelemmel kísérő Miskolc elismeréssel üdvözölte a honvédeket, és időről időre „szeretetvonatot” küldött számukra a frontra. 1915 májusában a 10-esek részt vettek a híres gorlicei áttörésben, majd 600 kilométert haladva Breszt-Litovszkig nyomultak. 1916 augusztusa és 1918 márciusa között már a román fronton harcoltak, és kiemelkedő sikerként elfoglalták a stratégiai fontosságú Magyaros-tetőt. 1918 őszén az olasz frontra kerültek, a Piave folyó környékén harcoltak. A Monarchia összeomlása, illetve a békekötés után az ezred fogságba esett. Amikor egy év után a katonák hazatértek, az egység már megszűnt, a magyar hadsereget átszervezték.
A 10-es honvédek emlékét az ezred volt tisztjei kezdték ápolni. 1922-től ezrednapokat rendeztek, szobrot állíttattak a Rudolf-laktanya előtt, emléktáblát avattak a József-laktanya falán, az ezredről szóló emlékkönyvet jelentettek meg. A második világháború után a hagyományápolás gyakorlatilag megszűnt (az emléktábla eltűnt, a szobrot a Hősök temetőjébe helyezték át), csak az ezredforduló körül éledt fel újra. A szobrot egykori laktanyájuk közelében állították fel, új emléktáblát készítettek, hagyományőrző egyesület jött létre – a 10-es honvédek emlékét újra ápolják a városban.