Mi több, a múlthéten is kint ültem a teraszon. Mit ültem? Ordítottam, fel-felugráltam, együtt lüktettem a legjobb barátaimmal – akiket öt  perccel a meccs kezdése előtt még természetesen nem is ismertem. Akkor hogyan lehetnek a legjobb barátaim? Mert szurkolók! Ott, akkor és abban a pillanatban ők a családom, a barátaim, a szerelmem…minden, ami érzelmet válthat ki

Mind tudjuk: a Szinva teraszra ilyenkor nem lehet elég korán érkezni, hogy hozzájussunk egy padhoz. Így a lépcsőn foglaltam helyet azokkal karöltve, akikkel egészen a centrumtól masíroztam végig. Pár perc volt még 6 óráig, amit nem csak a karórámra pillantva tudtam, hanem abból is sejtettem, hogy egyre jobban nyüzsgött a tömeg. Bár a DVTK szurkolói nem nyüzsögnek - ők ordítanak, izgulnak, együtt lüktetnek, sőt még a levegőt is egyszerre veszik. Ahogy azt kell.

Töredelmesen bevallom már nem emlékszem arra, vajon a meccs hányadik percében lőtték a fiúk az első gólt vagy, arra mikor védték a legnagyobbat. Az sem rémlik már melyik volt a legjobb helyzet, amit kihagytak vagy, hogy mikor vált egyértelművé, mi jobbak vagyunk a szombathelyi csapatnál. Amire tisztán emlékszem az az, amikor a második félidőben először lőttünk gólt. Még a szívem is kihagyott egy ütemet. Van az a pillanat, amikor nagyon megijedsz valamitől és csupán egyetlen másodpercre, de érzed a mellkasodban, mintha megállna a szíved. Ez az érzés tör rám minden egyes gólnál. Mintha az egész külvilág megszűnne létezni arra a pár másodpercre. A hangokat is effektelve hallom a fejemben, nem látok mást csak a kivetítőt, és nincs senki a teraszon rajtam kívül. És az ezt követő őrület…

Olyan boldogság ül ki a szurkolók arcára, amelyhez foghatót máshol nem igazán lát az ember. Ilyenkor semmi más nem számít csak a meccs, csak a DVTK, és a buzdítás. Mintha lenne egy titkos képességünk, nekünk szurkolóknak. Úgy érzem minden alkalommal, mintha én magam is hozzájárultam volna ahhoz a gólhoz. Mintha mi kapcsolnánk be a srácok vésztartalékait, amikor nekikezdünk a skandálásnak. Sajnálom, hogy csak mi látjuk őket a kivetítőn, ők viszont nem hallják a hangukat, ahogy torkunk szakadtából drukkolunk nekik. Abban azonban biztos vagyok: még ha nem is hallanak minket, érzik azt a fajta rajongást, buzdítást amelyet irántuk érzünk, és azt ahogyan egyszerre dobban fel a Szinva terasz szíve.

Most szombaton, augusztus 5-én, újra felölthetem majd piros-fehér kollekciómat, és ismét csatlakozhatok a legjobb barátaimhoz a Szinva teraszon. 6 órakor Balmazújvárossal küzdenek majd a srácok, de én már most tudom mi lesz a végeredmény: hiszen „egyben mindig biztos vagyok: a Diósgyőr ma győzni fog!”