Csak ülök a fehér papírlap előtt, és soha ilyen nehezen nem jöttek még a gondolataim. Rólad kellene valami írnom, Frici. De mondd, mit írhatnék? Még mindig nem hiszem el, hogy elmentél. Élesen él bennem a kép, látlak magam előtt, hiszen csaknem 2o éven át együtt dolgoztunk a Miskolci Rádiónál. Technikusként mindig olyan nyugodt voltál. Talán túl nyugodt is.  A hosszú évek alatt soha nem láttalak dühösnek, mérgesnek. Mindig betartottad a szabályokat, maximalista és törvénytisztelő ember voltál. 

Nehezen írom le, hogy voltál. Te még vagy. A kollégák, mindannyiunk emlékezetében. Most egyszer nem voltál maximalista, hiszen neked itt még dolgod lett volna a földön, fel kellett volna nevelned a kislányodat, támaszt kellett volna nyújtani a feleségednek, édesanyádnak, és idős nagymamádnak.

Ez így volt megírva – mondta valaki hétfőn.

Nem jól volt ez megírva, mondanám, ha lenne értelme – de nincs. Elmentél, nem tudtál elköszönni senkitől, engedd meg, Frici, hogy mi, akik ismertünk és szerettünk téged, a volt Miskolci Rádiós kollégáid, elköszönjünk tőled, de csak egy időre. Mert ahogy mondják, hogy meg van írva: megyünk majd utánad, talán ott fent is van egy rádió...