Visszatértem. Egynapos uralkodásom ugyan véget ért, de valami nem hagyott nyugodni. Nyüzsgölődésre lettem figyelmes a városban, főként hőn szeretett váram irányából. Valami készült, nekem pedig tudnom kellett róla, így tehát felöltöttem legszebb palástomat, és elindultam Diósgyőr várába.

Érkezésemkor egy pillanatra azt hittem, hogy rossz évszázadban vagyok. Muzsikusok, lovagok, várnagyok… és Nagy Lajos király? Biztos voltam benne, hogy csak álmodom. De csupán csak balra kellett fordítanom napsütötte orcámat, hogy ráeszméljek: az éves Középkori forgatag zajlik éppen a Diósgyőri várban. Nekiindultam hát, hogy felfedezzem, milyen is volt az élet a középkorban, imádott váramban, no és persze szándékomban állt keríteni magamnak egy lovagot… vagy legalább egy jó sültet.

Zeneszó minden sarokból, hangos kacajok a piciny apródoktól, isteni illatok a kifőzdék mellől, kardcsattogás a távolból. Megannyi látnivaló, és még több felfedeznivaló! De nem volt vesztegetnivaló időm, hiszen elhangzott a kiáltás „Utat a királynak!” Megkezdődött hát a királyi pár és udvartartásuk felvonulása, a hangos zeneszó az egész városban hírét vihette, hogy mekkora ünnepség is zajlik városunkban.

A felvonulás megtörtént, én is a Lovagi Tornák Tere felé vettem az irányt. Az embertömeg szintén megérkezett, a hangulat felfokozott volt, én pedig csak reménykedtem benne, hogy senki nem veszíti majd el a viadal végén a fejét. A történelemórákról, filmekből és sorozatokból mindnyájan tudjuk, hogy is ment ez akkoriban, de azért bíztam benne, hogy egy-egy csata végén Nagy Lajos király kegyelmet ad majd a legyőzötteknek.

A bevonulás kezdetét vette, a Pavane zászlóforgatók pedig úgy reptették magasba a színes lobogókat, mintha csak varázslattal irányítanák őket. Kassai Lajos világrekorder lovasíjász olyan messziről talált célba sebes nyilaival, hogy megbántam, hogy otthon hagytam a távollátó okulárémat. A Vermes törzs bemutatóját mágia hatotta át, Krekács Zoltán lovas solymászt pedig akár „madársuttogónak” is ki lehetne kiáltani, olyannyira összhangban volt szépséges madaraival. A Visegrádi Szent György Lovagrend tagjai úgy hajították egyik fegyvert a másik után, hogy alig győztem kapkodni a fejem… ha viseltem volna koronát, bizonyos, hogy lerepül a kobakomról. A Fekete Sereg íjászbemutatóját pedig biztosan örökre az emlékezetembe véstem, mint ahogyan a Diósgyőri Aranysarkantyús Lovagrend korhű felszereléseit és eszközeit is.

A taps elhalkult, a mutatványosok levonultak, nyugalmat árasztó zene töltötte meg a Lovagi Tornák Terét. Ez csak egyet jelenthetett: valami még készült, ennek az estének még nincs vége, és lehet, hogy fejek fognak repkedni, ha nem vagyunk elég óvatosak. A királyi gárda levonult a színtérről, az este elején kiszemelt lovagomat is szem elől vesztettem, a zene pedig gyanúsan egyre nyugtatóbb lett.

Elhangzott az első csatakiáltás, eldördült az első ágyúlövés, egy valódi harc vette kezdetét! A szemem előtt hullottak a harcosok és repültek a nyilak. Már kezdtem kétségbeesni, és járt az eszem, hogy rohanjak-e segítségért a kint álló, modernkori orvosokhoz, esetleg én magam kezdjem el kivonszolni a sebesülteket a csatatérről és lássam el a sebeiket, netán ledobjak egy fehér zsebkendőt, jelezvén, hogy megadjuk magunkat… egyik sem tűnt a legjobb megoldásnak. Mikor azonban körbenéztem, és láttam a mellettem ülő embereket, akik ámulattal figyelték az eseményeket és rögzítették is azokat okostelefonjaikon, visszatértem a valóságba: ez az egész csupán színjáték, és senki nem sérült meg igazán. A színészi játék, a pirotechnika, a látványelemek annyira élethűek voltak, hogy egy pillanatra tényleg elbizonytalanította az embert, akiben felmerülhetett a kérdés – most maradjak nyugodtan és nézzem végig az egészet vagy fussak az életemért?

A legvégén persze a győztes fél megkegyelmezett a vesztesnek, és mindenki életben maradt. A tapsvihar magáért beszélt, Miskolc rég látott már ilyen színvonalú, ilyen valósághű produkciót. A szereplők levonulása közben alaposan pásztáztam a seregletet, hátha még egyszer megpillantom az ifjú lovagot… ámbár az is megeshet, hogy nem is lovag volt, csak a sokat használt kifejezés mondatta ezt velem, abban viszont biztos vagyok, hogy Diósgyőr várában szolgál. Úgy tűnik a várban tett kalandozásaim még nem értek véget…