Hegyi Paci, így hívtuk és már nem emlékszem, hogy mikor lett Laciból Paci…

Soha nem rohant. Ifjú kollégák sokszor nem is nézték jó szemmel, hogy csak nézelődik. Pedig csak látszólag volt passzív. A látszólagos nézelődésben sokszor több részletet vett észre, mint bárki más.

Mindig horgászott. Emlékszem, egyszer egy távoli faluba indultunk forgatni. Épp nála volt a horgászbotja. Milyen véletlen - gondoltam kicsit lemondóan, mert már láttam magam előtt, hogy elkésünk. Megálltunk a Tiszánál. Minden szegletét ismerte a folyónak és a tavaknak, de ezt akkor én még nem tudtam. Ránézett a vízre és tudta, hogy 2 perc alatt lesz-e fogás, de akkor még ezt sem tudtam. Azóta tudom. Nemcsak a képek, felvételek, kompozíciók titkait ismerte, hanem olvasott a természet jeleiből is. Olyan tudással rendelkezett a teremtett világról, - beleértve állatokat, növényeket és embereket is – amilyen keveseknek adataik meg. Csak annak, aki figyel és aki figyelmes minden léleknyi rezdülésre.

Ő ilyen volt. Az ember azt hitte, csak egy finom étel elkészítéséről beszél, de ő nemcsak arról beszélt. Ezt sokan tudjuk.  

Ha megjelent valahol, ő volt maga a Televízió – ezt egy kollégám mondta róla, aki csak néhány éve ismeri. Talán ez az egyik legtalálóbb mondat Hegyi Laciról. Igen. Sokan ismerték, sokan szerették és ez a szeretet talán abból a derűs, életvidám és nagyon mélyen érző lényéből fakadt.

Egy hirtelen jött betegség néhány hónap alatt leterítette. Erős volt, harcolt, de ebben a csatában nem lehet bölcsen küzdeni. Ő még ezt is megpróbálta. A szemére emlékszem, ami a kórházi ágyban fekve is azt a huncut, bölcs csillogást mutatta, ami hatvan éven át nem múlt el.

Most elment. Még mindig nem hiszem el.