Mint elmondta, Szerencsen és Sátoraljaújhelyen járt iskolába, leérettségizett, majd elvitték a Szovjetunióba.

– A nővéremmel együtt dolgoztam ott fiatalságom legszebb éveiben – emlékezett vissza Irénke néni. – Három évet töltöttünk ott, harmincnyolc kilósan tértem haza egy szál ruhában. Aztán ahogy összeszedtem magam, jelentkeztem a MÁV-hoz dolgozni. Mivel vallásos családban nőttem fel, két pap is volt a családunkban, először nem akartak fölvenni. Azt mondták, nem vagyok alkalmas a feladatra. Akkor megfenyegettem őket, hogy rájuk borítom az asztalt, ha nem engednek dolgozni. Egy hónap múlva már alkalmas voltam a feladatra – idézte fel nevetve a régi történetet az ünnepelt.

Mint elmondta, bármit elvégzett a munkahelyén. Dolgozott pénzzel könyvelőként, egyedül ő rendelkezett gépírás érettségivel, amit kiválóan tudott kamatoztatni, de akár takarított is, ha azt kellett.

– A munka adott erőt nekem. Munkával mindent el lehet érni – mondta. – Mindenhol ott voltam, vállaltam mellékest. Gépelésért volt, hogy nem pénzt adtak, hanem ebédet. Nem számított, az is jól jött.

1981-ben ment nyugdíjba, de ma is tevékenyen telnek napjai. Kétnaponta főz magának, takarít, kétszázötven filmje van, amiket videón néz meg, többnyire régi magyar filmek. És sok-sok keresztrejtvényt fejt meg, a hozzávaló kisokos segédleteket már kívülről fújja éppúgy, mint a világatlasz térképeit. Szinte csak a bevásárlásban segítenek neki, mert kicsit fájlalja a térdét. Mindig vigyázott magára, nem eszik cukrot és zsírt, és nagyon ritkán fogyasztott alkoholt, pedig a családjuknak volt szőlője. Hét testvére közül már egy sem él. Irénke néni mindig egyedül élt, nem volt férje és így gyermekei sem, mégsem érzi magát magányosnak, hiszen minden pillanatban el tudja foglalni magát.