A Southfront egyik szerzője - aki tíz évig szolgált az EU egyik hadseregében és többször is megjárta Afganisztánt – most lerántja a leplet az európai haderő állapotáról.

Mint írja, az uniós országok haderői saját magukat sem tudnák megvédeni egy válsághelyzetben, nemhogy effektív erőként vonuljanak fel Európán kívül. Példának hozza a 2017 januárjában megtorpant NATO hadgyakorlatot Lengyelországban, ahol az „orosz agresszióval” szemben akarták megmutatni magukat, de már az elején logisztikai problémák adódtak. Mivel a NATO összes rendelkezésére álló közúti szállító kapacitás nem volt elegendő, ezért a legtöbb harci járművet a rendkívül kiszolgáltatott polgári vasútvonalakon szállították.

A szerző felidézi, hogy több olyan baleset is történt Lengyelországban, ahol lőszerszállítmányok károsodtak, így sok lőszer használhatatlanná vált. A NATO járművek nagy része alkalmatlannak bizonyult a harcra, volt, amelyik önállóan mozdulni sem tudott. Egyes fegyverrendszerek pedig annyira elavultak és használtak voltak, hogy már a kezelőszemélyzet testi épségét veszélyeztették. A hadgyakorlat során egy holland CV90 IFV típusú harci jármű esetét hozza fel példának a szerző. Történt ugyanis, hogy a gyakorlat során az előbb említett páncélos ágyújának hátsó része tüzeléskor leszakadt és a bent ülő személyzet közzé landolt. Csodával határos módon senki sem sérült meg súlyosan.

De vajon mi az oka annak, hogy az európai hadseregek ennyire leamortizálódtak?

Köztudottan a Szovjetunió összeomlása után az európai haderők általánosan jó állapotban voltak. Volt elég katona, harci jármű, hajó, repülő és elegendő logisztikai erőforrás a harcok fenntartásához, továbbá pótalkatrészek, lőszerek és nem utolsó sorban üzemanyag.

Azóta az EU hadseregei több külföldi misszióban is részt vettek, erőforrásaik nagy részét lekötötték, különösen Afganisztánban, ahol majdnem mindent a levegőbe kellett szállítani, ráadásul a kemény környezeti viszonyok – homok, és finom porszemcsék - igencsak igénybe vették a hadászati eszközöket. A hadvezetőknek drasztikus lépéseket kellett tenni azért, hogy fenntartsák az adott küldetés technikai feltételeit. Például az EU hadseregei egy időben elkezdték a saját országukban tökéletesen jól működő járműveket szétbontani és az alkatrészeket Afganisztánba szállítani, így tudták csak biztosítani a zavartalan alkatrész utánpótlást. Ugyanez történt a lőszerekkel is. Az EU hadseregei nagymértékben alulbecsülték a lőszerhasználatot, mivel az amerikaiak hazudtak a célterületen tapasztalt ellenállás mértékéről. Nem egyszer fordult elő, hogy a tálibokkal vívott harcokban egy-egy konvoj használhatatlan fegyverzettel tért vissza a bázisra.  

A NATO logisztikai apparátusa sem tudta kielégíteni az Afganisztánban szolgáló alakulatok igényeit. Nem véltetlen, hogy több privát Antonov-ot, Ilyushin-t, MI-26 és MI-8-at lehetett látni az afgán reptereken, mint rakományszállító NATO-s repülőgépet.

Ez a tendencia több mint tíz éve folyik, katasztrofális eredményekkel. A legtöbb katonai kapacitás 75% -ra csökkent, a 90-es évekhez képest. A katonáknak saját maguknak kell katonai felszerelést vásárolni, mivel a hadsereg nem tudja elég gyorsan kielégíteni a felmerülő igényeket. A csere ruházat és felszerelések utánpótlása akár 9 hónapot is igénybe vehet. A katonák leginkább bőrből készült kiegészítőket, téli ruházatot, taktikai lámpákat –és mellényeket, valamint fegyveroptikákat vásárolnak maguknak.  A legtöbb EU-s hadseregben pótalkatrészek gyakorlatilag nem léteznek. Németország tengeralattjáró flottája üzemképtelen. Javításra vár. A holland fregattok többségre Den Helder kikötőjében áll, mert a fedélzeti tűzoltórendszerek nem működnek rajtuk. Az Egyesült Királyság alig tud embert találni hadihajóira, a negyedik generációs Eurofighter vadászbombázóiból mindössze egy darab áll rendelkezésükre. A németek Tigris helikopterei (idén augusztusban az egyik le is zuhant Maliban, miután elhagyta a rotorját) nem repülnek és még számtalan példát lehetne sorolni.

Lőszer sincs elég az öreg kontinensen, mivel az összes készletet elhasználták a külföldi beavatkozások során. A legtöbb EU-s hadseregnek csak alapkiképzésekre van elegendő lőszere. Nincsenek háborús tartalékok. Az olyan NATOs bombagyártók, mint a McDonnell Douglas, a Raytheon és a Lockheed nem tudnak lépést tartani a termeléssel a jelenlegi NATO hadműveletek ellátásához.

A csapatok száma is rendkívül alacsony. A folyamatos külföldi misszió szegényes technikai eszközökkel társulva nem túl vonzó egy katonának. Nem csoda tehát, hogy többen hagyják ott a hadsereget, mint amennyien jelentkeznek.

Összességében ez az oka annak miért tolják az uniós politikusok ezt az egységes uniós hadsereg programot. Napjainkban az EU-s tagországok egymás között próbálják megoldani a hiányosságokat. Például a hollandok 18 leopárd tankot béreltek a németektől és eladták a saját Leopárd 2 típusú harckocsijukat, de legalább nekik van tapasztalt személyzetük, ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, hogy a csapat fele leszerelt, miután feloszlatták egységeiket minden előzetes bejelentés nélkül. A másik oldalon, a németeknél, nincs elég ember a Leopárd 2-re. Tehát így néz ki jelenleg a két uniós ország közötti katonai együttműködés. Alapvetően mindkét hadsereg komoly belső gondokkal küzd, melyek bénítóan hatnak az ország védelmi képességeire is, a vezetőség azonban inkább politikailag megfelelő kifogásokat próbál találni, mintsem szembenézzenek az igazsággal.