Miskolc, mint az északi fronthoz közel eső város, különös háborús szerepet kapott. Tarnay Gyula (1855–1929) főispán irányításával itt kellett kialakítani a frontról visszaérkezők első katonakórházát. 1914. november–december között 53 db 40 x 10 méteres nagy barakk és 8 db 16 x 5 méteres kis barakk épült fel. A kórház 1914 decemberében megkezdte működését, de a város számos közintézménye is átalakult kórházzá. Az ún. kolerakórház elnevezés azért ragadt a Sajó parti barakkvárosra, mert ide elsősorban a fertőző betegségben (is) szenvedő, súlyos sérülteket szállították.

Volt olyan időszak, amikor naponta több katonavonat érkezett Miskolcra, s egy-egy szerelvény 300–500 sebesültet hozott. A tábor teljes befogadó képessége 5800-5850 személy volt. 1914–1916 között 54 orvos teljesített itt szolgálatot, s volt egy külön katonai osztag, amely 14 tiszttel és 431 katonával látta el a kórház védelmét, biztosította hétköznapi igényeit. A tábor, illetve kórház működéséről kortárs kiadvány is megjelent, így tudjuk azt, hogy a gyógyultakat küldték tovább az ország belsejébe, az elhunytakat viszont itt kialakított katonai temetőben temették el. A temetőt 1992-től a Hősök napján újra megkoszorúzzák, a még látható sírhelyeket rendbe teszik. Összesen 962 katonát temettek itt el. (849 személyt lehetett egykor azonosítani.) A tetemvári Hősök temetőjét szintén az első világháborús áldozatoknak „nyitották”, ide az Osztrák–Magyar Monarchia több mint tíz nemzetiségű hősi halottját temették.

Az egykori temetőkönyv, a korabeli sajtó és Tarcai Béla kutatásai szerint a temetői parcellák közel három és félezer sírt rejtenek. Első világháborús katonai sírok más felekezeti temetőben is vannak Miskolcon és a mai Miskolcot alkotó, egykor önálló településeken. Egy évszázad elteltével emlékezzünk meg róluk, s azokról, akik soha nem tértek haza.

Dobrossy István