A jelenség mögött alapvetően két mozgatórugó áll. Egyrészt a választók már több ízben szembesülhettek azzal, hogy ha egy-egy esetben még győzelmet is tudnak aratni az ellenzék által támogatott álcivilek, az érdemi politizálásra már nem bizonyulnak alkalmasnak. Emlékezhetünk arra, hogy 2015-ben mekkora felhajtás kísérte a balliberális média részéről Kész Zoltán megválasztását a veszprémi körzetben, majd nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ügyesen felépített politikai marketing mögött komolyan vehető tartalom már nincs. Kész képtelen volt az érdemi kérdésekre érdemi válaszokat adni, így nem meglepő, hogy idén tavasszal már nem szavaztak neki bizalmat a veszprémi polgárok. Kísértetiesen hasonló úton jár Márki-Zay Péter is: az ellenzéki oldal önjelölt prófétájaként járja az országot a kormányváltásról ábrándozva, miközben csupán azzal nem foglalkozik, amire mandátumot kapott: Hódmezővásárhely vezetésével. Az ilyen és ehhez hasonló okokból a választók egyre gyanakvóbban figyelik az összellenzék által csatasorba állított médiapolitikusok „tündöklését".

Másodsorban a magyar emberek azt tapasztalhatták az elmúlt időszakban, hogy amennyiben néhány körzetben még meg is tud állapodni az ellenzék egy közös, párton kívüli induló támogatásában, azzal pusztán elkendőzik, és nem megoldják azokat a problémákat, amelyekkel már évek óta küzdenek: az ötlettelenséget, a hitelesség hiányát és a folyamatos belharcokat. A választópolgárok egész egyszerűen belefáradtak abba, hogy az ellenzék neve eggyé vált a kizárásokkal, kilépésekkel, fegyelmi eljárásokkal, pártszakadásokkal. Egyre nehezebben tolerálják, hogy a baloldali pártok a Jobbikkal karöltve még mindig saját magukkal és nem a társadalom meghatározó ügyeivel foglalatoskodnak. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az ellenzék válsága az áprilisi vereséget követően még tovább mélyült: a Századvég Alapítvány legfrissebb kutatása alapján, míg a kormánypártok nem pusztán őrzik vezető pozíciójukat, hanem növekedett is a népszerűségük az elmúlt időszakban, addig az ellenzéki oldal egykori támogatói közül ma már egyre többen gyarapítják a bizonytalanok táborát.

A miskolci időközi választás továbbá illeszkedik abba a trendbe is, hogy az ellenzéki oldal már azokban a körzetekben is kezd leszerepelni, ahol korábban győzni tudott, vagy legalábbis a támogatottsága az országos átlag felett volt. A szóban forgó miskolci választókörzetben mind a 2010-es, mind a 2014-es önkormányzati választásokon a baloldal és a Jobbik jelöltjeire leadott szavazatok együttesen meghaladták a kormánypárti kihívójuk támogatottságát. Az ellenzék szempontjából tehát egy kitüntetett fontosságú városról beszélünk, amely nem mellesleg egészen 2010-ig szocialista fellegvárnak számított. Érezve a tétet, megvalósult a teljes összefogás, és szakadatlanul folyt a civilség hangsúlyozására felépített, egyetlen programpontból álló kampány, ám Erdei Sándor a közelébe sem jutott annak, hogy visszahódítsa a körzetet az ellenzék számára.

Újabb határozott üzenetet kapott tehát a társadalomtól az egymással kacérkodó baloldal és Jobbik: hosszú távon egyetlen politikai erőnek sem lehet az a stratégiája, hogy saját népszerűtlenségét álfüggetlen jelöltek indításával leplezi. Illúzióink viszont ne legyenek: az elmúlt évek megmutatták, hogy hiába halmoz vereséget vereségre az ellenzék, hiába szembesül egyre határozottabban a magyar társadalom általi elutasítottságával, a valóságról tudomást nem véve folytatják a kizárólag őket érdeklő hatalmi játszmákat és a tartalmatlan médiapolitizálást.

Szerző: Erdős Gergely, a Századvég Alapítvány belpolitikai elemzője