Juhász Ákos képgalériája!

Este nyolc óra. Hatalmas tömeg ácsorog a macskaköves Széchenyi utcán. Mindenki zsizseg, mindenki érdeklődően nyújtogatja a nyakát, és mindenki arra vár, hogy megkaphassa a színes karszalagját, ami alapján eldől, melyik csoport tagjaként tekinthet be a Miskolci Nemzeti Színház zegzugaiba.

Sosem éreztem még ennyire emberinek a színészeket, mint ezen az éjszakán. Amikor előadás közben látom őket, mindig olyan túl tökéletesek, mintha nem is emberek lennének. Olyankor teljesen átszellemülnek, nem lehet hibázni, nem lehet félrekacsintani, nem lehet elejteni egy-egy félmosolyt sem, csak a szerep van. De ma este annyira kedvesen közeliek voltak. És ezt nem csak azért mondom, mert olykor-olykor szinte az ölemben táncoltak – annyira pici volt a hely pl. a Csarnokban –, hanem azért, mert elcsíphettem olyan pillantásokat, amelyeket a nézőtérről sosem láthatok, vagy egy-egy egymásra bazsalygást, vagy netán azt, amikor odahúzták a másikat maguk mellé a tánc közben, mert az épp eltévesztette a lépést. Ezek azok az apró pillanatok, amelyekért ezt az éjszakát a színházban szerettem volna tölteni.

Az első, és egyben számomra legkedvesebb állomása a piros csapatnak – ugyanis jómagam ezt a gárdát erősítettem – a Csarnok volt, ahol Seres Ildikó várt minket a Minden egér szereti a sajtot című gyermekelőadás színészeivel karöltve. Ez a mese tulajdonképpen a Rómeó és Júlia egér változata gyerekeknek. Láttunk táncrészleteket, hallottunk dalokat, és megtudtuk, miről is szól valójában a Minden egér szereti a sajtot című darab. Megmondom őszintén, azóta is ennek az előadásnak a részletei motoszkálnak a fejemben, mint egy kisegér, és alig várom, hogy láthassam díszletek között, jelmezben, vajon hogyan is néz ki, amikor a két család családfői kergetőznek egyik lyukból ki és a másikba be. Fantasztikus humor társul az előadáshoz, no meg fülbemászó dallamok, egy szóval minden adott egy igazán jó gyermekelőadáshoz. Arról nem is beszélve, hogy itt debütál a társulat legfrissebb tagja, Horváth Alexandra, akinek ez az első évada a Miskolci Nemzeti Színházban.

Béres Attila igazgató „vallatószéke” egyfajta ajtó kitárását jelentette. Az igazgató semmit sem rejtett véka alá, akármit kérdezhettünk tőle. Teljesen úgy éreztem magam, mint amikor fordított órát tartottunk anno az iskolában. Persze az elején mindenki szemérmesen csak a pilláit rebegtette Béres Attila előtt, de pár perc lazítás után – amíg ő beavatott minket az idei évad kínálatába – már megeredt mindenkinek a nyelve. Ez mi? Az mire való? Melyik a te kedvenced? Mi volt az első, amit rendeztél? – ilyen és ezekhez hasonló kérdésdömping érkezett teátrumunk igazgatója felé egész éjszaka, ám ő becsülettel állta a sarat, és valóban mindenre őszintén válaszolt. – Ez egy játék, és akik ma este itt vannak, ők azok, akik a legjobban szeretik a színházat – mondta Béres Attila, igazgató két vallató csoport között. – Nagyon jó kérdéseket kapok, amelyekből rájövök, mit kell esetleg másképp csinálni, és nagyon sokat tanulok belőle. Majd hozzátette: természetesen nagyon jól esik, amikor dicsérik a színházat.

Annyi minden történt itt, ezen a csodálatos éjszakán, hogy haza sem akartam menni. Mire feleszméltem az ámulatból, már végigjártam az összes helyszínt a Nagyszínháztól kezdve a Csarnokon át, egészen a Játékszínig. Idén plusz elemként került a színházak éjszakája repertoárjába Béres Attila vallatása, valamint a közös éneklés előtti daltanulás, amelyet Gyülvészi Péter vezényelt. Számomra a legnagyobb ajándék, amit az este adhatott, hogy bepillantást nyerhettem a címek mögé. Nyilvánvalóan úgy megy el az ember egy-egy előadásra, hogy tudja, miről szól a darab, de azt, vajon hogyan kel ez életre a rendező szemüvegén keresztül, azt ezen az éjszakán láthattuk meg. Egyfajta nyílt nap volt, mint mikor megnézed a gimit, ahová járni szeretnél, hogy valóban olyan kedvesek-e a tanárok, mint amilyennek a honlapon tűnnek, vagy valóban olyan-e a tornacsarnok, mint ahogyan azt hallottad – ugyanez igaz a színházra is. Azok, akik nem kimondottan „színházba járós arcok” ezen az éjszakán talán kedvet kaptak egy-két darabhoz, látva a néhány részletet. Most már a zenekar tagjait, és a táncosokat is picit közelebbről megismerhettük, és ezúttal ők voltak a főszereplők.

Az est utolsó állomása minden csoportnak ugyanaz volt: a Nagyszínház. A Marica grófnőből jól ismert „Ringó vállú csengeri violám” kezdetű slágert énekelte – vagy playback-elte – együtt 500 ember. És nem csak, hogy énekelte, de facebook live-ban közhírré is tette mindenki ott, azon a bizonyos estén, a saját idővonalán, ahogyan ezt a slágert énekli a miskolci teátrum falai között. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha én magam is színész lennék, mintha lenne is némi hangom, és éppen Béres Attila rendezne egy darabot, amelynek én vagyok az egyik főszereplője. Aztán rájöttem, hogy erre a szerepre még rajtam kívül 499 ember jelentkezett.

Miskolci Nemzeti Színház köszönjük, hogy vagytok nekünk! Hogy évadról-évadra azon fáradoztok, hogy minket szórakoztassatok, hogy a mi fejünkben és lelkünkben gondolatokat ébresszetek, s hogy emellett a kőkemény meló mellett még ránk is szántatok egy egész éjszakát. Melyik város dicsekedhet még egy ilyen társulattal?