Milyen gyakran jársz itt nálunk?

Elég gyakran azt kell, hogy mondjam. Idén többször is voltam, hál’ Istennek mindig visszahívnak, hál’ Istennek mindig jó bulik szoktak lenni. Nagyon, nagyon szép a színpad, meg az egész környezet gyönyörű. Abszolút jó érzésekkel jövök ide vissza.

A miskolci közönség különbözik valamiben a többi közönségtől?

Az az igazság, hogy bármilyen bulikon voltam, vagyok, abszolút jó fogadtatásokban van részem. A Miskolci Szimfonikus Zenekarral is felléptem kétszer vagy háromszor, az egy teljesen más, de nagyon hálás közönség volt.. Sokszor jártam régebben különböző klubokban itt a városban, ott is nagyon klassz tapasztalataim voltak, szóval én csak azt mondhatom, hogy itt mindenki nagyon jó fej.

Valóban ennyire imádod a versenyhelyzeteket? Gondolok itt a Megasztárra, a Voice-ra...

Az az érdekes, hogy nem szeretem a versenyhelyzeteket. Ez az irónia az egészben. Alapvetően nem tartom normális dolognak azt, hogy egy olyan szubjektív dolgot, mint az éneklés vagy a zene megversenyeztetik. De természetesen látom benne az előnyöket: ismertebb lesz az ember, mindegy, hogy milyen helyezést ér el ezeken a versenyeken, de legalább ki tudja szélesíteni az alkotói körét.

A másik oldalon milyen volt állni zsűritagként?

Nagyon szeretek zsűritag lenni! Amit az Ének iskolájában megtapasztaltam, az volt a legjobb élményem. Amikor gyerekekkel foglalkozik az ember, akkor teljes mértékben más, hiszen akkor egy tanító szerepben van, és nem egy kritikus zsűritag. Abban a pillanatban, amikor a Star Academyben zsűrinek kellett lenni, az azért teljesen más.

Ez neked is ad szakmailag, amikor zsűritag vagy?

Persze, hogy ad. Egy kicsit máshogyan néznek rám az emberek. Az ének iskolájában például mindenki úgy hívott, hogy tanár bácsi.

Amikor dalszövegeket írsz, inkább angolul, vagy magyarul szeretsz írni?

Sajnos angolul. Azért mondom, hogy sajnos, mert Magyarországon élek, ezzel egy kicsit megnehezítem a saját életemet itthon. Viszont van egy nagyon fontos tényező az én zenei életemben: teljesen mindegy, hogy mit csinálok, csak önmagam akarok lenni. Ugye én New Yorkban születtem, félig amerikai, félig magyar vagyok, és nekem az agyam zenében angolul gondolkozik. Igazából nem tudnék magyar szövegeket írni, ez az igazság. Próbálkoztam vele, de nem ment. Nagyon érdekes, hogy bármennyire is megosztó a vélemény erről, de a közönség is látja ezt az őszinteséget és jobban szeretik tőlem az angol dalaimat, mint a magyarokat. Ennek volt statisztikai példája, hogy nekem volt egy magyar lemezem, még a Megasztár után, és nem volt sikeres egyáltalán. Aztán kijöttem az első angol nyelvű dalommal, a Soloval, és az rögtön az egész országban első lett.

Feszengsz ilyenkor, amikor magyarul énekelsz? Túlságosan meg akarsz felelni?

Persze! Én olyankor nem a zene örömét élem át, hanem csak arra figyelek, hogy helyesen mondom-e, egyfajta megfelelési kényszerem van. De mondom, a saját életemet nehezítem meg ezzel, mert pont a tegnapi koncertemen valaki bekiabálta, hogy „Magyarul is tudsz?”, és akkor mondtam, hogy igen tudok, és lesz is magyar dal, csak várjál már egy picit. Én azt vettem észre mostanában, hogy egyre kevesebb ilyen van, és valahogy átalakult úgy, hogy ha Király Viktort hívják, akkor tudják, hogy ezt fogják kapni. És akkor így nincs kérdés, és ez így tökéletes.

Valóban az a srác vagy, mint ami a színpadról és a dalaid által lejön rólad: vagány, laza, ugyanakkor kicsit érzékeny, lelkis fiú?

Igen, én valóban ilyen vagyok. Sőt, kicsit túl érzékeny is vagyok. Én nagyon szeretek szarkasztikus lenni, élni az életet.

– Valóban ilyen, ezt magam is alátámaszthatom!