Már napok óta csak vártam. És vártam. RAPülőket hallgattam. Próbáltam felvenni a 90-es évek ritmusát. Még teszteltem is egy napra, milyen lehetett akkor az élet, amikor még az a bizonyos tojáshéj ott virított fenekemen.
Végre elérkezett augusztus 4-e. Bementem az arénába, de természetesen elkéstem, így a RAPülők már a színpadon ropta. Egy komplett házibuliba csöppentem, csak talán egy hangyányival több led- és hangfallal a háttérben. Számos korosztály tolongott a Lovagi Tornák terén: gyerekek, 40-50-esek, és természetesen az én korosztályom is szép számban képviseltette magát. A legnagyobb partyarcok bizony a 40-50 éves korosztály tagjai voltak. Valami olyat láttak, éreztek és valami olyasmire emlékeztek vissza akkor és ott, abban a pillanatban, amit én sajnos nem értettem – és azt hiszem igazán soha nem is fogom megérteni. Szerethetem a retro zenét, tesztelhetem milyen lehetett akkor fiatalnak lenni, de igazán átélni sosem fogom. De tegnap este talán egy kicsivel közelebb kerülhettem, hisz a RAPülők az én korosztályomat is felengedte a fedélzetre. Felmentem a Lovagi Tornák tere lelátójra, hogy jobban szemügyre vehessem a tomboló tömeget. A látvány, ami fogadott…!
Elállt a szavam! A tömeg együtt lüktetett a zenekarral. Felemelő érzés volt látni azokat az embereket, akik hétköznap komoly üzletemberek, akik tanítanak vagy esetleg pénzügyi tanácsokkal látják el a fiatalabb generációt, újra 20 évesnek érezhetik magukat. Mindenki táncolt, énekelt, együtt rapelt Gesztivel, és olyan tűz csillogott a szemükbe, amit még a lelátóról is kiszúrtam. Fantasztikus showt rittyentettek ide a 90-es évek fenegyerekei. A táncosok, a Tóth lányok, az ezüst cipők, a napszemcsik és sapkák sokasága, minden passzolt. A látványtechnikának, és a 90-es évek óta puffogtatott szóvicceknek köszönhetően valóban úgy éreztem, hogy 25 évet rapültem vissza az időbe.
Az este legmeghatóbb pillanata, és leggyönyörűbb száma az akusztikus formában előadott „Nem adom fel” volt, amelyet a srácok Somló Tamás tiszteletére rendhagyó környezetbe helyeztek. Leültek a lépcsőre egy szál gitárral, és mint egy jó osztálykiránduláson a tábortűz körül hangot adtak annak, amit éreztek. Az össze színes világítás lekerült a színpadról, és ott ültek ők, csak ők, akik egy elhunyt barátjukról emlékeztek meg. A közönséget semmi sem világította meg, minden sötétségbe borult, csupán a telefonok és öngyűjtők fénye törte meg a feketeséget – az emberek ugyanis ezekkel világítva, összekarolva, lengedezve énekelték: „nem adom fel, míg akad egy kerék, mi tovább vihet még…”.
Köszönöm, hogy bepillantást nyerhettem abba a korszakba, amelyet csak képekről és anekdotázásokból ismerhetek, hogy ennek az egyszeri és megismételhetetlen shownak a részese lehettem, és hogy a Lovagi Tornák tere mindezt elérhető közelségbe hozta a miskolci közönség számára. Most már tudom – vagy legalábbis sejtem –, milyen is az igazi Party Zóna.