Az MVSC-nél 1947-ben alakult meg a kézilabda szakosztály – mesélte az egykori sportoló. – 1948 őszén a női csapat már diadalmaskodott is a megyei bajnokságon. Az évenként rendezett vasutas bajnokságot sorra nyerték a miskolci lányok. A vasutas kupa örökös védői lettek.

Miután az MVSC lányai a megyei kispályán mindent megnyertek, bekerültek a nagypályás NB I-be. Itt is jól szerepeltek. – Az 1956-os Németországban rendezett világbajnokságon az MVSC két játékosa is szerepelt a női nemzeti válogatottban. Itt a magyar válogatott bronzérmes lett. A két miskolci lány négy góllal járult hozzá a jó helyezés megszerzéséhez – idézte fel a sporttörténelmi pillanatokat Kossárikné Polgár Mariann.

A következő évben újjáéledt a kispályás Nemzeti Bajnokság – folytatta az emlékezést a korábbi kézilabdás. A női NB I-be tizennégy csapat került be. Ebben tíz budapesti és Pest környéki, illetve négy vidéki csapat szerepelt: a Győri ETO, a DVSC, a Szombathely és a Miskolci VSC. Nehéz bajnokság volt, szoros küzdelem. Egy őszi napon eljött a bajnokság utolsó fordulója, amit nagy várakozás előzött meg. 1958. november 23-án a miskolci kézilabda szerelmesei ünnepelhettek. Az MVSC női kézilabda csapata hazai pályán megnyerte a Magyar Bajnokságot. Erre eddig nem volt példa Miskolcon. Sőt korábban még a megyében sem avattak egyetlen csapatsportágban sem magyar bajnokot, de még a következő évtizedekben sem – hangsúlyozta a hajdani kézilabdás. Ezzel a vasutas lányok sporttörténelmet írtak Miskolc városának aranykönyvébe.

– Minek volt köszönhető a miskolci sporttörténet számára ez a példa nélküli siker?

– Elsősorban az akaratnak és a küzdőszellemnek. Ugyanis az 50-es években a körülmények elég mostohák voltak. Mi nem ismertük a fűtött tornatermi edzéseket, télen-nyáron szabadban edzettünk, futottunk hóban a vasúti sporttelepről a Népkertig vagy föl a Kálváriára. A nagypályás időszakról is hoztuk a jó kondíciót. A kiváló, szigorú, következetes edző, Győrffy Endre – mivel jól beszélt németül – megszerezte a német Hand Ball szakfolyóiratot, és az abban leírt legmodernebb játéktechnikai fogásokkal edzette csapatát. Munka vagy tanulás mellett jártunk az edzésekre. A mérkőzésekre nagy távolságokat utaztunk, ám vasutas csapat lévén a MÁV néha megkönnyítette ezeket a hosszú órákat. Előfordult, hogy hálókocsit kaptunk, és így egy-egy éjszakai utazás után szinte kipihenten érkeztünk meg a nehéz megmérettetésre.

Az természetes volt, hogy magunk mostuk, vasaltuk, javítottuk a felszerelést, ez azonban nem szegte lelkesedésünket, összetartóak voltunk. Az akkori lányok elismerése különbözött a mai profi sportolókétól. Olyan „kiváltságokat” élvezhettünk, amiket civilként nem, így például mérkőzések után egy üveg bambit kaptunk, dunántúli meccset követően vacsorázhattunk a Keleti Pályaudvaron a Restiben szalonzene mellett. Ha nem is jártunk a határon kívül, de az országban sokfelé eljutottunk, rengeteg élményt kaptunk a sporttól A labdán kívül szerettük egymást is. Ennek bizonyítéka, hogy a bajnokság megnyerésének ötvenedik évfordulóját együtt ünnepeltük, és most, a hatvanadik évfordulóra is együtt emlékezünk a 12 fős keretből még élő hat taggal: Gebhardtné Bukta Anna, Fürediné Leskó Mária, Kassainé Radványi Erzsébet, Kossárikné Polgár Mariann, Szabóné Baluch Piroska, Szakácsné Lövei Ilona.

Mai napig tartjuk a kapcsolatot, felemlegetjük a régi szép időket, s ilyenkor lélekben újra a pályán vagyunk. Jókat nevetünk egy-egy régi anekdotán, és megkönnyezzük a már eltávozott játékostársainkat.