A Lillafüredi Állami Erdei Kisvasút volt az egyik kedvenc játékszerem. Alig látszódtam ki a földből, de már napi szinten utaztam ezen a fa pados kis masinán. Apukám a Dorottya utca csillagvizsgálós bérházában nőtt fel, így minden vasárnap, amikor a nagymamámnál ebédeltünk én az ablaküvegre nyomtam az orrom, hogy integethessek a legjobb barátomnak. Nem csak állandó utasa voltam a pöfögő járgánynak, de komplett baráti társaságom is volt a kalauzok között. A mai napig emlékszem a „Szép arcú” – a mi családunkban ezen a néven futott – jegykezelőre. Ő volt a kedvencem. Minden alkalommal, amikor befutottak a Dorottya utcára, én az erkélyen lelkesen kalimpáltam, ő felnézett, rám mosolygott, és visszaintett. Ez egy fajta rituálé volt közöttünk. Minden alkalommal, amikor Magdi mamánál aludtam, biztos voltam benne, hogy legalább egyszer kivonatozunk majd Lillafüredre – természetesen azzal a járattal, amin a „Szép arcú” dolgozik. Aztán teltek az évek, felcseperedtem, nagymamám elköltözött a Dorottya utcáról, a kisvasút és köztem lévő különleges kapcsolat pedig megszakadt. Elvesztettem az egyik legjobb gyerekkori barátomat… Szívesen hibáztatnék érte másokat, és mutogatnék ujjal, hogy kinek a hibájából farolt ki a kisvasút az életemből – vagyis pontosabban én az ő életéből –, de sajnos csak magamat hibáztathatom. Most, így 28 éves fejjel, úgy döntöttem kiengesztelem. Felkeresem egykori barátomat, bízva jóindulatában, s abban, hogy a köztünk lévő különleges kapocs még mindig létezik.

Délután 13 óra 45 perc van. Izgatottan ácsorgok – pontosabban izgek-mozgok – a Dorottya utcai végállomáson. Percre pontosan két órakor indul a következő járat Garadna felé, amelyet torkomban dobogó szívvel várok. A ruhámat igazgatom, a hajamat nézem a tükörben, teszek egy kis krémet a kezemre – fogalmam sincs miért csinálok úgy, mintha egy hús-vér emberrel lenne találkozóm. Csak remélni tudom, hogy a körülöttem szépen lassan tömeggé avanzsáló csapat ebből mit sem vett észre. Gyülekeznek körülöttem a gyerekek, családok, idős és fiatal emberek. Nincs kifejezett korosztálya a LÁEV-nek. Nincs felső, se alsó korhatár, mindenki felpattanhat a kis gőzösre. Mi több: fel is kell pattannia mindenkinek! Ezt az élményt kihagyni, a legnagyobb hiba. Milyen élményt? – kérdezheti az, aki még sosem pöfögött ki Garadnára. Megmutatom, hogy milyen élményt!

Megérkezett. Ott volt ő, teljes életnagyságban. A szemem folyamatosan a vonatról leáramló tömeget pásztázta, keresve a kalauzt. Fogalmam sincs milyen elgondolás alapján hittem, hogy még a „Szép arcú” itt lehet, hiszen 22 év telt el, de valahol titkon mégis őt kerestem, vagy valakit, aki legalább hasonlíthat rá. Egy kalauzból, egy fékezőből, és egy mozdonyvezetőből állt a kisvasút legénysége, de egyik sem a „Szép arcú” volt. Határozott léptekkel közeledtem az utolsó kocsihoz, remélve, hogy a leghátsó pad még szabad – ugyanis az a kedvenc helyem. Kinyitottam a kis fa ajtó riglijét, majd nagy lendületet vettem, hogy fel tudjak „ugrani” a vonatra. Ez az, ami egy fikarcnyit sem változott: még mindig túl magas a lépcső számomra, és még mindig nem ér le teljes egészében a lábam a padról. Ahogy felszálltam, éreztem, hogy megbocsájtott. Ugyanaz az izgatott boldogság járta át a kis lelkemet, mint 6 éves koromban. Ugyanaz az illat, ugyanazok a padok, ugyanaz a szín, és ugyanaz a tülkölés induláskor. Mintha megállt volna az idő.

Olyan érzése támad az embernek, mintha a kisvonat útvonalán nem járt volna egy lélek sem. Mármint gyalogszerrel. A hosszú, vékony fák, az érintetlen hatalmas lapulevelek, a karnyújtásnyira felénk magasodó sziklafalak, az emberiség elől elzárt terület látszatát keltik. Annyira tiszta itt a levegő, hogy szinte csípi az arcom – még nyáron is. Minden illat felélénkül, és úgy érzed magad, mintha egyenesen a természet bölcsője felé pöfögnél éppen.

Több helyen is megáll erdei utunk kalauza. Első körben Diósgyőrben lassítunk, majd ezt követi a Márta bánya, és Majláth megállóhely. Ezek után a Diósgyőri Papírgyár, majd a Puskaporos következik, és Lillafüred. Elhagyva a Palotaszálló otthonát a Fazola-kohó, majd Közép-Garadna következik a pisztrángjaival, míg végezetül Garadna. Az utolsó kocsiból szinte mindenki leszállt Lillafüreden. Naivan azt hittem, egyedül maradhatok rég nem látott pajtikámmal, de amennyien leszálltak Lillafüreden, pontosan ugyanannyian fel is szálltak ott. Az újonnan felszállók közül szinte mindenki a Pisztrángtelepre igyekezett, hogy a legfinomabb lillafüredi pisztránggal oltsa farkas éhségét.

Garadnára érkezve – ami egy megállóval van feljebb attól a megállótól, ahol szinte kiürült a kocsi a pisztrángos miatt – egy kisebb csapat állt már a peronon, várva a kis gőzöst. Körülbelül 10-15 percet álldogált itt a vonatunk kipihenve a közel 1 órás, 14 kilométeres táv fáradalmait. Ittam egy kávét, elnyaltam egy jégkrémet, körbejártam a Mókus odút, és szelfiztem a mozdonnyal is, így készen álltam a visszaútra.

Visszafelé már a másik oldalra huppantam le, hogy láthassam az alattam elterülő várost. Csodálatos látvány ez minden alkalommal. Láttam már sokszor ezeket a házakat, de a kisvonatról minden olyan más. Olyan meseszerű. Olyan különleges. Olyan, amilyet sehol máshol nem látsz. Az út alatt a legjobban a kalauzt irigyeltem. Azt a vagány jegyellenőrt, aki a vonaton kívül, a lépcsőkön közlekedik. Egy igazi úthálózat van neki kiépítve a lépcsőkből. Annyira menő lehet, így végigmenni a vonaton. Ott, ahová rajtad kívül senki sem teheti a lábát. De sajnos ezt csak abban az esetben próbálhatja ki az ember, ha bizony a LÁÉV kalauzának áll. Mindaddig ez a terület, csupán álomkép marad…

Egy-két fontos dolog a „kisvasút-etikettről”, ha valaki még valóban nem tette volna fel a fenekét erre az erdei vonatra. A legfontosabb, hogy mindig legyen nálad egy felső. Természetesen a 40 fokos augusztusi hőségben nincs akkora hőmérsékletingadozás, ami relevánssá tenné a pulóver használatát, de ha ősszel pattantok fel a kisvonatra, akkor igenis vinnetek kell magatokkal egy felsőt. A következő pont, az integetés. Én nem tudom, hogy is van ez, de amint felszáll az ember erre a nyitott kocsira, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy integethessen. Mindegy, hogy autósnak, vagy járókelőnek, a lényeg, hogy pápázhass a vagonból. A harmadik szabály a viselkedési kódexünkben az alagút vs. sikítás. Garadnáig két lehetőség is van az összecsapásra. Amint elsötétül minden, torkunk szakadtából sikítani kell. Nem tudom, honnan ered ez a szokás, én is már így szocializálódtam, ha alagút, akkor visítás. Ez a három legfontosabb pont, ha ezeket betartod, igazi kisvasutazó leszel!

Visszaértünk a Kiliánba. Fájó szívvel, de leszálltam rég nem látott kisvonatomról, és lehajtott fővel bandukoltam a kocsim felé. Szomorú és fáradt voltam. Szomorú, hogy véget ért az út, hogy vissza kell térnem a felnőtt valóságba, és hogy újra csak a hétköznapi autómban utazhatok, nem pedig a kedvenc pöfögő járgányomon. De hogy miben is fáradtam el, azt nem tudnám nektek megmondani. Hiszen semmit sem csináltam! Csak élveztem a látványt, a zötykölődést, az illatokat, és a fel-felbukkanó emlékeimet. Mégis olyan érzésem volt, mintha körbetúráztam volna a Bükköt. Búcsúzóul, amikor végigsimítottam a padon, amelyen ültem megfogadtam, hogy visszatérek. És ezúttal nem 22 év múlva!