Éppen száz évvel ezelőtt ezen a napon, 1919. február 10-én látta meg a napvilágot Bessenyei Ferenc színművész Hódmezővásárhelyen. Alig 62 kilométerrel délnyugatra, Szabadkán adott életet Pintér Irma kislányának, a színművészként Komlós Juciként ismertté vált Kohn Juliannának. Pályafutásuk során mindketten megkapták a Nemzet Színésze címet, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai, érdemes művészek. Számos felejthetetlen színházi és filmszerep köthető a nevükhöz, de itt is találunk párhuzamot: a ’40-es években mindketten játszottak a Miskolci Nemzeti Színházban.

Utóbbi momentum évekkel ezelőtt feltűnt a Színészmúzeumban rendszeresen kutató „Esztári” Szécsi Zoltán „Nemzetfényképésznek” is. – Emlékszem, a Déryné utcán volt a műtermem, innen jártam át rendszeresen a múzeumba, mert érdekelt, hogy ki mindenkinek köthetjük a nevét Miskolchoz, kik voltak a társulat tagjai hajdanán. Így akadtam rájuk, Komlós Juci és Bessenyei Ferenc 1942-ben egyszerre volt tagja a csonka hon első kőszínházának – mondja el, majd azt kezdi el mesélni, hogyan fogalmazódott meg benne a portré elkészítésének ötlete.

– Egy picit messzebbről kezdem a történetet. Nagyon lesújtott Sinkovits Imre halálának a híre 2001-ben. Komoly színésznek tartottam, és akkor, ott belémhasított a gondolat: nem történhet meg, hogy más nagyjaink is úgy menjenek el, hogy nem örökítem meg a tekintetüket. Azonnal cselekedtem – ecseteli.

Előbb a színház korábbi igazgatójával, Gyarmati Bélával beszélt, kérte a segítségét a kapcsolatfelvételben, majd miután telefonon elérte a színészeket, sikerült a helyszínt is leszervezni Pasarétre. – Bevallom, Feri bácsi előbb kitért a fotózás elől, Lajosmizsére hívott magához, hogy ott a lovakkal készítsünk egy sorozatot. Én azonban mondtam neki, hogy ez más történet, egy régi géppel készítek portrékat, lélekrajz lenne. Juci néni nagyon örült az ötletnek, csak mondta, hogy náluk négy generáció él együtt, nem lehetne nyugodtan dolgozni… Végül maradt Feri bácsi pasaréti lakása.

– Emlékszem, 2001 márciusában egy gyönyörűen napos kedden találkoztunk, a két színész egymás nyakába borult, ahogy találkoztak. Feri bácsi fel-alá járkált, míg mi előkészítettük a terepet; oda-odaszólt nekem és a segédemnek, majd amikor leült a gép elé, akkor is morcosan elkezdett kérdezősködni, hogy ki küldött és ki fizet engem, meg miért akarok én „egy ilyen vénembert fényképezni”? Meg kellett lágyítanom a szívét. Ahogy azonban megérezte, megértette, hogy miről van szó, egy pillanat alatt váltott. Ez szépen látható a csak róla készült portrékon is – mondja el a portréfotós.

Kiderült közben az is, miért is volt távolságtartó a Nemzet Színésze. – Szinte kitört belőle a kérdés, hogy milyen világban élünk, mondjam meg neki. Merthogy bulvárlapok keresték meg Sinkovits halála miatt, kérdezősködtek, sztorit akartak hallani róla. Felvetjük, hogy Juci néni hatása volt akkor, hogy ennyi szeretetet sugároz a fotó? – Először külön-külön fotóztam le őket, előbb Juci nénit. Áradt belőle a kedvesség, a jóság. Aztán jött Feri bácsi, a maga mogorvaságával, de aztán egyszer csak azt mondja: Juci, gyere már ide, legyen egy közös fotónk. És akkor megtörtént a csoda – meséli nekünk a „Nemzetfényképész”. – A fotózás után Feri bácsi odajött hozzám, átölelt, két ököllel verte a hátamat, és közben potyogtak a könnyei. Azt mondta nekem, hogy pont olyan bolond vagyok, mint ő. Egy fotó- és színháztörténeti ritkaság ez a kép.

És miért éppen a lélekrajzzal, a portréfotózással kezdett el foglalkozni? – kérdezzük. – Sokféle dolgot szeretek fotografálni, de vallom: mindenki születik valamire. Nekem a lélek a legfontosabb, ezért is mondom, hogy együtt, a modellel készül a kép, mert csak így lesz lelki a fotó. Ehhez pedig nagyon jó eszköz az a több mint százéves Voigtländer, amivel például ez a portré is elkészült – mondja.