Van már Acélvárosos sapim, telefontokom Miskolc főutcájáról, Borsod feliratú pólóm és a kedvenc koffeinbombám a Miskolc Kávé. Imádom ezt a várost! Minden erőmmel azon vagyok, hogy kiismerjem. Tudni akarok róla mindent! Úgy akarom ismerni, mint a tenyeremet: utcanevestől, zegzugostól, látnivalóstól. Oké, hogy én ekkora Miskolc "fun" vagyok, de mi a helyzet azokkal, akik csak átutazóban vannak a városban? Ők hogyan tájékozódnak? Mi sem egyszerűbb: felkeresik a Tourinform Irodát!

Az iroda a legjobb helyen, a város szívében a Széchenyi utca kellős közepén található. Az egymás hegyén-hátán tornyosuló miskolci bigyóival, a város legfinomabb és egyben leglokálpatriótább kávéjával várja a Miskolc iránt érdeklődő közönséget. Rendkívül izgatta a fantáziámat, vajon mit láthat a városból az, aki nem tősgyökeres miskolci, akinek a fejében csak és kizárólag az iroda szemén keresztül körvonalazódhat Miskolc domborzati térképe. Ezért a hátamra dobtam a szokásos kis hátizsákomat, felvettem a szandálomat, és úgy döntöttem, egy napra turista leszek imádott városomban.

Az első, ami szemet szúrt nekem, amint átléptem a Tourinform Iroda küszöbét, hogy mindenki mosolyog. A pultban ülő hölgyek, a Miskolc Boltban segédkező lányok, a nézelődő turisták – mindenki. Nem csupán egy felvett bájvigyorról beszélek, sokkal inkább az iroda légköréből áradó kedvességről. Tekintettel erre a pozitív kisugárzásra a legnagyobb bátorsággal lépdeltem a pulthoz, amelynek a másik oldalán egy tündéri, vörös hajú hölgy várt.

Most már tudom, hogy Tóth-Bodnár Krisztina irodavezetőhöz volt szerencsém. Mindent bevetettem, hogy egy eltévedt, idegen turista benyomását keltsem. Kriszta készséggel állt a rendelkezésemre, türelmesen válaszolt minden értelmes - és olykor értelmetlen - kérdésemre a várossal kapcsolatban. Többek között arra kértem: segítsen megtervezni egy napom. Úticélom a Diósgyőri vár volt, imádom a történelmi helyszíneket. Tele vannak rejtéllyel, minden kődarabnak volt valamilyen szerepe, esetleg "látott" valamit. Így teljesen hitelesen alakítottam az izgatott szombathelyi lányt, aki már nagyon sokat hallott a Diósgyőri várról, és úgy döntött, megnézi a saját szemével is. Első körben kaptam egy hatalmas Miskolc térképet, ami bevallom hősiesen lehet, hogy hosszabb volt, mint én.

Megmutatták nekem madártávlatból is, hol vagyunk most, és hogy hová szeretnék eljutni. Kaptam egy utaztathatóbb változatot is ebből a megrajzolt GPS-ből, majd megmutatták a varázskártyát is – én így hívom, de van neki tisztességes neve: Miskolc Pass Kártya. Ebből a classic változatot eddig is ismertem, tekintettel tősgyökeres miskolci mivoltomra, de persze ezt nem árulhattam el. Azonban a turistás változat számomra is új információ volt. Van egy, kettő, három vagy öt napos, felnőtt és gyermek kivitelben is. A kártya egyszeri megvásárlásával számos kedvezményhez juthatnak a város vendégei. Több mint 80 szolgáltatást vehetnek kedvezményesen igénybe – fantasztikus találmány. Be is szereztem egyet az álturista napomra!

Aztán Kriszti megkérdezte, szeretném-e megnézni a várat mielőtt odamegyek. Gondoltam, ez nagyon kedves, de jó pár fotót láttam már a Diósgyőri várról. Lehet, hogy ezt hangosan is kimondtam, mert "vendéglátóm" elmosolyodott és egy fura szemüveget tett elém. Nem vagyok oda a modern kütyükért - a határidőnaplók, a könyvek és személyes találkozások pártján állok - de ezúttal beadtam a derekamat. Elvégre turista vagyok, most érdekelnie kell minden ilyesminek!

A fejemre tettem az ormótlan VR szemüveget, a látvány pedig…Atyaég! Mintha valóban ott álltam volna a Diósgyőri várban. Ha megfordultam fordult ő is! És nem csak azért, mert nem volt más választása, hanem mert ez a 21. századi játék 3D-ben láttatta velem a várost. Ennek a VR történetnek köszönhetően nagyobb lázba jöttem a vár gondolatától, mint 10 éves koromban. Alig vártam, hogy véget vethessek az inkognitómnak és elindulhassak oda.

Megtudtam, hol kell felszállnom a villamosra, hol kapom meg a város legmagyarosabb gulyáslevesét, valamint hogy mikor indul az utolsó kisvonat a Kiliánból, amivel kipöföghetek Lillafüredre, kalandom záró akkordjaként.

Az útiterv összeállítása során olyan érzésem volt, mintha szerepet cseréltünk volna Krisztivel. Nem én bombáztam őt a kérdéseimmel, hanem épp fordítva. Ez a megszámlálhatatlan kérdéshalmaz lehet a magyarázat arra, hogy sikerült egy olyan programot összeállítanunk, amely abszolút rám lett szabva. Búcsúzóul kaptam még egy pár kiadványt is a városról, valamint elvitelre egy jó Miskolc Kávét. Én pedig búcsúzóul elkértem tőle a vendégkönyvet, s amíg birtokomban volt ez a Szent Grál, addig szorgosan szemezgettem a belevésett gyöngyszemek közül. Rengeteg „köszönöm”, „gyönyörű város”, „segítőkész és mosolygós munkatársak” csillogott a könyv emlékekkel teli lapjain. Volt itt kolumbiai, belga, de még orosz bejegyzés is. Szorgosan bevéstem hát jómagam is néhány odaillő mondatot a Tourinform Iroda csodálatos munkatársairól.

A legjobb találmány – a kávé mellett –, hogy az iroda egy épületben van a Miskolc Bolttal, így nem csak információt és útitervet kaphatunk ebben az üzletben, hanem süteményeket, helyi specialitásokat, miskolcikumokat is. Az iroda tehát nem csupán egy információs pont, s a tourinformos lányok megtalálhatók Lillafüreden is - egy információs ponttal - hogy az ott bóklászó turisták se maradjanak segítő kezek nélkül.

Az iroda munkatársai megajándékozzák a látogatókat egy szemüveggel - és itt most nem a VR szerekezetre gondolok, hanem arra, hogy segítségüknek, tájékoztatásuknak köszönhetően, a helyiek szemével, a helyiek szemszögéből, igazi helyiként láthatják a vendégek a mi egyszeri és megismételhetetlen városunkat.