Az utóbbi hónapokban viták sorozata folyt a francia médiában, amelyek során a felek, köztük a legelismertebb, legnagyobb presztizsű publicisták - bármilyen megdöbbentőnek tűnik is ez nekünk - Franciaország közeli összeomlását jósolgatták. Tudjuk, hogy az ország súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, a növekedés nulla körüli, a munkanélküliség soha nem volt ilyen magas, és az államadósság is jóval magasabb, mint a Brüsszel által engedélyezett. A gazdasági problémák mellett pedig állandó feszültséget okoz a mindennapi életben és a nyilvánosságban is a bevándorlás kérdése és annak következményei. Ami azonban a franciákat a leginkább aggasztja, az a saját köztársasági elnökük, a szocialista Francois Hollande vezetői teljesítménye. Nem hisznek abban, hogy képes kivezetni az országot a gödörből.

Ebben a hangulatban érte a franciákat a múlt heti terrortámadás. A világ megint egyszer élőben, kővé meredve, nézhette végig a gyűlölet elszabadulását. A Párizsból érkező hírek és képek nyilván minden normális embert megdöbbentettek, csakúgy, mint a 2001. szeptember 11-i amerikai merényletek képei, vagy a korábbi párizsi, londoni, madridi, müncheni, moszkvai, jeruzsálemi merényletek képei. A terrorizmus megdöbbent bennünket, mert mindig embertelen, mert mindig igazságtalan, mert mindig irracionális, és ezért menthetetlenül ki vagyunk szolgáltatva neki. A terrorizmussal szemben védtelenek vagyunk. A Charlie Hebdo szerkesztőségében két fegyveres rendőr védte az újságírókat, akik semmit nem tudtak a támadók ellen tenni.

Az egyetlen, amit az életben maradottak tehetnek: összegyűlnek és az utcára vonulnak, hogy egységet mutassanak és szolidaritást vállaljanak az áldozatokkal és a családtagjaikkal.

Ezt tették vasárnap is szerte Franciaországban, ahol a rendőrség szerint összesen négymillió ember volt az utcákon, és ezt a francia média egyöntetűen történelmi eseménynek nevezte. A történelmi esemény bekövetkezte a fent néhány mondattal jellemzett francia közhangulat alapján nem volt magától értetődő. Még a baloldali L’Obs portál főszerkesztőjét Jean Danielt is váratlanul érte. A „Micsoda öröm franciának lenni” címmel írt publicisztikája mindenesetre erről tanúskodik. Minden mondatából sugárzik a megkönnyebbülés, és a lelkesedés, amit hatalmas szorongás előzhetett meg.

„Ez az ország, amelyet annyian temetnek, az egység csodájával szembesült”. „A tanáraink ismét, és az eddiginél nagyobb meggyőződéssel taníthatják a Forradalom nagy kérdéseit és elveit.”

Tévedtünk, írja Jean Daniel, és ezt boldogság beismerni. A vasárnapi „békemenet” után nincs igaza annak, aki a franciák megosztottságáról, széthúzásáról beszél, folytatja a főszerkesztő. És elmeséli azt is, hogy az 1964-ben alapított Nouvel Observateur, amelyből a L’Obs létrejött, kezdettől fogva kitartott Palesztina és Izrael állam független létének szükségessége mellett. És ezt azért is fontosnak tartom aláhúzni, mert szinte az egész világmédia dzsihadistákról, fundamentalista iszlámról, a radikális Iszlám Államról, bevándorlásról, multikulturalizmusról beszél, de elfelejtkezni látszik egy apró tényről, nevezetesen Palesztina Izrael általi elfoglalásáról, megszüntetéséről. A kettő együtt igaz. A nemzetközi közösség azonban néhány hete megszavazta Palesztina létének szükségességét, amely határozatot megint az USA vétója akadályozott meg. Én is egyet értek Jean Daniellel abban, hogy a gyűlöletre nem felelhet a gyűlölet, mert annak sosem lesz vége (igaz ez nem a Bibliából való, hanem Homérosztól). De a közel-keleti helyzet rendezését és az arab radikalizmus befejezését, most és már jó néhány évtizede nagyban segítené, és segítette volna Izrael hozzáállásának a változása. Ettől függetlenül nagyon jó lenne, ha a franciák példát mutatnának Európának, és néhány tucat eszementnek nem sikerülne csőbe húzni őket.