minap.hu: A könyvhéten jelent meg Életszag című, lélektani novellákat tartalmazó kötete, de egy irodalmi esten már ízelítőt kaptunk belőle. A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz című novellát olvasta fel. A félelmeivel, démonaival küzdő, boldogságot kereső, de azt frusztrációi miatt megtalálni képtelen férfi helyzetével talán minden férfi találkozik egyszer az életében.

Kégl Ildikó (K. I.): Ebben a novellában egy olyan élethelyzetet írok le, ami a komplexusokról, a kisebbrendűségi érzésekről szól. Az „alacsony” természetesen helyettesíthető a „magassal”; de írhattam volna akár túl vékony férfiról, vagy túl kövérről is. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta ajánlásában fel is teszi a kérdést: „vajon ráismerünk-e az önmaga elfogadására képtelen férfiban és őt reménytelenül szerető párjában életünk hasonló helyzeteire, ismerős alakjaira, vagy akár saját Achilles-sarkainkra?” Én nem lettem végül pszichológus, de csak egy hajszál választott el tőle. Úgy gondolom azonban, hogy a személyiségjegyeinkhez fűződő komplexusok markánsan rányomják a bélyegüket az életünkre, az életvitelünkre. És meglehet, nem is tudunk szabadulni tőlük, bármennyire is szeretnénk. Vagy pedig pont, hogy bagatell dolognak gondoljuk, amire csak legyintünk – miközben nagyon meg tudják keseríteni az életünket.

minap.hu: Fájdalmasan közös lelki és kapcsolati helyzeteket megidéző szövegek – mondhatjuk, hogy egy érzékeny írótól, egy érzékeny nő tollából?

K. I.: Igen, bár újságíróként engem egy nagyon karakán, határozott nőként ismertek meg. Egyszerűen ezt követelte meg tőlem, hogy egy napilapnál dolgozom: nincs idő totojázásra, rengeteg sajtóesemény egy nap, rohanás mindenhová, felfokozott tempó, este elfogyasztott reggelik… Ugyanakkor van egy nagyon is emocionális énem; szeretek időnként félrehúzódni, csak úgy szemlélődni a világban. Ezt azonban eddig csak a szűk baráti köröm ismerte…

minap.hu: … és most már az olvasóközönsége is.

K. I.: Igen, hiszen ez az emóció, magánemberi és írói érzékenységem, talán megkockáztathatom: ultraérzékenységem markánsan megjelenik a novelláimban. Szerintem nem lehet szétválasztani az író egyéniségét és azt, hogy milyenek a karakterei. A történetek belőlünk sarjadnak. Nem mondom, hogy minden történetben tudatosan ott vagyok, de amiket életem során megtapasztaltam, átéltem, azok megjelennek a novelláimban. Talán azért több ez a tapasztalat, mint másnál, mert már gyerekként is koravénnek tartottak, kicsit mindig kilógtam. Bagdy Emőke professzorasszony méltatása válasz egyébként arra is, hogy lélektani a könyv, de nem tudományosan és szigorú szakzsargonnal megfogalmazva, hanem szépirodalmi köntösbe bújtatva. Kell azonban hozzá élettapasztalat és olvasottság. Maga a műfaj, a lélektani novella is kevésbé ismert: Csáth Géza orvos-írónak voltak hasonló könyvei, és rajta kívül is volt, aki erős lélektannal átszőtt szépirodalmat írt, de ez a műfaj valamiért nem gyökerezett meg a magyar irodalomban.

minap.hu: Első önálló könyve az olaszliszkai lincselésről szólt, majd érkezett két riportkötet Tárgyiasult gondolatok címmel, most pedig itt egy novelláskötet – utóbbival találta meg igazán a saját írói hangját?

K I.: Egyértelműen! Szoktam emlegetni, hogy már 13 évesen naplókat, regényeket írtam. Immár 10 éve annak, hogy komolyabban foglalkozom az írással. Először elkezdtem irodalmi pályázatokra beküldeni írásaimat itthon és külföldön. Most már azt mondhatom, hogy a munkám 10 százaléka újságírás, 90 százaléka szépirodalom. És soha ilyen kiegyensúlyozott nem voltam még.

minap.hu: Az Irodalmi Rádió honlapján olvastam az önéletrajzát, és megfogott az a magáról alkotott „személyes adat”, amit Máraitól idézett: „az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik”. Aki írásra adja a fejét, az ezeket a pillanatokat keresi?

K. I.: Azt tudom, hogy nálam gyakorlatilag e köré, a pozitív értelemben vett feszültség köré épül az írás. Már akkor is így volt ez, amikor még inkább újságíróként ismertek az olvasók. Biztos vagyok abban, hogy én nem választhattam: amióta írni tudok, azóta ha jó, ha rossz élmény ér, ki kell, hogy írjam magamból. Szoktam mondani, hogy a jó Isten ad muníciót, tehetséget az embernek, amire a szerencsésebbek előbb, a kevésbé szerencsések utóbb, a szerencsétlenebbek viszont soha nem találnak rá magukban. Valamiféle misztikus érzés fog el írás közben. De mondom még egyszer, én nem kedvtelésből írok: kényszerből. Egyszerűen nem tudnám feldolgozni máshogy se a pozitív, se a negatív élményeket.